szerző:
hvg.hu
Tetszett a cikk?

Úgy döntöttünk, nem fogjuk utálni a Valentin-napot. Ajánlunk viszont néhány bűnös élvezetnek is beillő nosztalgiafilmet az estére. Közös bennük, hogy fantasztikus vagy spirituális fordulattal próbálnak magyarázatot adni a szerelem komplex érzéseire. "Hogy lehet, hogy soha életemben nem találkoztam még ezzel a lánnyal/fiúval, mégis olyan, mint ha ezer éve ismerném őt?” “Miért érzem a közelségét, ha fizikailag nincs is mellettem?” Ismerős benyomások? A válaszokat örökléttől szenvedő, időkapukra bukkanó, nem ritkán önző és soviniszta főhőseink adják, akiket végül megváltoztat a szerelem.

Akkor is a legszebb dolog, ha fáj (Angyalok városa)

Egyetlen lélegzet aranyfürtje illatából, a szája egyetlen csókja, kezének érintése többet ér, mint az egész öröklét enélkül

– mondja egykori angyal kollégájának Seth, amikor az rákérdez, hogy megérte-e lebukni embernek. A Nicolas Cage által alakított szereplőnek az volt addig a dolga, hogy átkísérje a túlvilágra a halottak szellemét. Amikor találkozik a gyönyörű doktornővel (Meg Ryan), rögtön beleszeret, ám ha valóban meg akarja élni a szerelmet egy földi halandóval, le kell mondjon az angyalsággal járó öröklétről. És ő az égi szerelem helyett természetesen a földit választja. A szívsebésznek sincs persze egyszerű dolga, hiszen az ő munkája az, hogy az emberi testet minél tovább a Földön tartsa, és ebbe a nagyon is racionális világba elég nehéz megérteni, elfogadni, beilleszteni az angyali világot.

 

Az Angyalok városa Wim Wenders klasszikusának, a Berlin felett az égnek kevésbé filozofikus, sokkal érzelmesebb amerikai remake-je. Valentin-napon simán megtöltheti melegséggel a szívünket, hiszen kiderül, hogy a szerelem legyőz minden racionalitást, minden dimenziót, és akkor is a legszebb dolog, ha fáj. (B. I.)

Amikor a Halál szerelmes lesz (Ha eljön Joe Black)

Ha a halál úgy flörtöl, mint Brad Pitt, akkor ide vele!

– szólhatna az érv a Ha eljön Joe Black mellett, mert egyébként a filmnek nem sok mentsége (egészen pontosan kettő: Pitt és Anthony Hopkins) van arra, hogy miért rabolja három órán keresztül a nézők idejét. Giccses és vontatott, mégis a misztikus elemet tartalmazó romantikus drámák egyik klasszikus, sokat emlegetett példája.

A komor és kegyetlen halált ezúttal földöntúli szépséggel és gyermeki naivitással ruházzák fel, Joe Black pedig túlvilági mibenlétének dacára beleszeret egy emberbe. A film valójában egy egyszemélyes Brad Pitt Show. A szerelmi történethez szükséges női karakter, Claire Forlani csupán biokellék ahhoz, hogy kihozza a színészből a földi élvezetekbe belekóstoló és vágyakozó Halál karakterét, ennek megfelelően a kamera nagy élvezettel pásztázza Pitt minden szemrebbenését és mozdulatát. Joe Black hol esetlenül és pajkosan nyalogatja a mogyoróvajas kanalat, hol az ágyjelenetben látunk róla szuperközeliket – pedig ritka a filmtörténetben, hogy ilyenkor nem a nőn van a képi hangsúly.

 

Joe Black azonban nem a szerelemért érkezik, hanem azért, hogy magával vigye a Hopkins által alakított Bill Parrisht. A halál lefolyása olyan steril és hihetetlen, mint valami áltudományos krionikai intézet reklámfilmje: Parrish az utolsó óráiban nem szenved az őt embermivoltából kifordító kínok között, csak békében elsétál a gyönyörű Halállal. Ezt pedig kizárólag az esztétikai élmény miatt tudjuk a filmkészítőknek megbocsátani. (Cs. H.)

A postaládán keresztül vezet az út a szerelemhez (Ház a tónál)

Rázott már le valakit azzal, hogy „most nem jó az időzítés”, hogy „ha máskor találkozunk, együtt lehetnénk”? Csak szólunk, hogy Sandra Bullock és Keanu Reeves aztán tényleg tudnának mesélni a rossz időzítésről, és mégsem panaszkodnak! Hőseink, az orvosként dolgozó Kate Forster és az építész Alex Wyler más-más idősíkban élnek, éppen két év távolságra vannak egymástól, és csak egy tóparti ház időkapuként funkcionáló postaládáján keresztül tudnak érintkezni.

 

Nem fogunk hazudni: a Ház a tónál egy kifejezetten zavaros film, tele logikai buktatókkal, ahol az alkotók nemhogy meggörbítették az időt, hanem összegyűrték és a kukába dobták. Ha mi is hasonlóképpen bánunk az eszünkkel, akkor egyébként szerethető pontokat is találunk a dél-koreai eredetiből készült filmben. Van abban ugyanis valami egészen lehetetlen és romantikus, hogy két magányos ember kizárólag üzeneteken keresztül válik fontossá egymásnak, arról nem is beszélve, hogy a Bullock–Reeves-párost bármikor szívesen látjuk a képernyőn. Még akkor is, ha nem pont életük alakítását nyújtják. (Cz. F.)

Van elég idő a szerelemre (Idétlen időkig)

Gyakran az gátol meg bennünket, hogy képesek legyünk szeretni és szeretve lenni, hogy a nagy egónktól, önzőségünktől nem férünk hozzá a másikhoz, vagyis nem tudunk vele törődni, nem figyelünk rá. Ha Valentin-napi csomagolásban közelítjük meg az 1993-as vígjátékot, az Idétlen időkig-et, akkor elég is lenne ennyit beszélni róla. De ez a film – Bill Murray-vel (Phil) a főszerepben – azért zseniális, mert Valentin-napi ajánló nélkül is említésre méltó a benne rejlő filozofikus kérdések miatt. Mi lenne az emberrel, ha öröklétre kényszerülne? Ki tudná élvezni a napjait, vagy elunná magát? Kétségbeesne, hogy soha nem halhat meg? Egyre erkölcstelenebbé válna, vagy szentté?

 

A filmben nincs megindokolva, hogy miért nem képes a mormota álmos kis városában, Punxsatawney-ban telni az idő, miért ismétlődik hosszú éveken keresztül Phil életében ugyanaz az átkozott nap, de a fantasztikus-romantikus filmeknek úgyis az a sajátja, hogy a science fictionbe illő elemek nincsenek megmagyarázva, mert mondjuk itt nem az időhurok logikája az érdekes, hanem csak a megléte. Időhurok van és kész, a megkeseredett, cinikus Philnek (Bill Murray hasonló karaktert hozott öt évvel korábban a Szellemes karácsonyban) pedig valamit kezdeni kell vele. Végül megtalálja a fölöslegesnek tűnő élete értelmét, és arra használja az örökkévalóságot, hogy megismerje és elkápráztassa a nőt, akit egyre inkább megkedvel. Időközben jobb ember is lesz, és láss csodát: a jobb emberség jutalma a szerelem. (Cs. H.)

A "barát" polcról átkerülni a "szerelmed" polcra (Yesterday)

Nevezhetném az én Valentin-napi ajándékomnak, hogy megírhatom végre: a lesújtó kritikák ellenére a Yesterday egy kifejezetten szerethető, bájos, humoros film. Annak ellenére, hogy az alapkonfliktus – azaz, hogy valami megmagyarázhatatlan módon egyszer csak törlődik az emberiség memóriájából egy-két dolog, például a The Beatles életműve úgy, ahogy van – elég meredek ötlet, és pocsékul is van kidolgozva. Persze, jogosak a felvetések, hogy ha már ez a sztori, akkor miért nincsenek igazi válaszok arra, hogy milyen lenne a világ a Beatles nélkül, de szerintem ez ebben az esetben lényegtelen. Ez a film nem akar kulturális megfejtéseket, filozófiai állításokat megfogalmazni. Amikor felsejlik ilyen szándék, épp akkor ül le kicsit.

 

Szóval, dőljünk hátra, és élvezzük a romantikus komédiát a tehetségtelen (de a sztori szerint Lennonék dalaival gyorsan világsztárrá váló) zenész fiú és az ő legjobb barátja, Ellie kapcsolatáról! Utóbbi sokkal többet szeretne a fiútól: átkerülni a „mindig itt vagy nekem, segítesz, meghallgatsz, ha bajom van” polcról a „te vagy a szerelmem, akiért mindent megteszek” polcra. A lány a barátság helyett a szerelmet várja, a fiúnak pedig ez fel sem tűnik. Az Igazából szerelem írójának és a Gettómilliomos rendezőjének tavalyi vígjátéka erről szól szívmelengetően, humorosan, sok jó zenével. Azért jó, hogy valójában a mi memóriánkban ott van a Beatles. Ja, és az önmagát alakító Ed Sheerant is megkedveljük a két óra alatt. (B. I.)

Középen találkozunk! (Benjamin Button különös élete)

Elképesztően sok dolgot akartak belesűríteni a 2008-as Benjamin Button különös életébe, de mégiscsak a szerelmi szálra emlékszünk belőle a leginkább. Brad Pitt borzasztóan öregen születik, majd babává fiatalodik, az egyetlen biztos pont otthona, és vele együtt a Daisy-t alakító Cate Blanchett. David Fincher grandiózus rendezése minden lehetséges ponton igyekszik hatni ránk, de semmiképp nem esik a habkönnyű kategóriába, tekintve, hogy szinte végig rettenetesen szomorú. Hőseink először nagypapa-kislány párosításban játszanak együtt, majd ahogy korban egyre közelebb kerülnek egymáshoz, természetesen – és számos bonyodalom után – közös életet kezdenek (a boldog pillanatokat Fincher sajnos elüti egy montázzsal).

 

Izgalmas akkor lesz a sztori, amikor „középen találkoznak”, és gyermekük születik. Vannak igazán gyönyörű pillanatai a filmnek, Blanchett és Pitt között pedig remekül működik a kémia: még akkor is, amikor Daisy öregedni, Benjamin pedig fiatalodni kezd. Mert ki mondta, hogy a szerelem csak a feszes bőrig tart? (Cz. F.)

Épp ráfért, hogy egy kicsit magába szálljon (Mi kell a nőnek?)

A világ számára ennél a filmnél lett egyértelmű, hogy Mel Gibsonnak nagyon jól áll a komikus szerep. Az ezredfordulón bemutatott vígjátékban egy “hiú kis görényt” alakít – ahogy filmbeli karaktere, Nick Marshall fogalmaz –, egy tehetséges, de törtető, és leginkább hímsoviniszta reklámszakembert, aki majd megpukkad, mikor a vezetői székbe egy nőt ültetnek helyette.

Mi kell a nőnek? a férfi gondolkodás által leuralt reklámiparról – pedig 40 évre van már a hatvanas évek Mad Menjétől, ahol a nőket többségében csak a titkárnői szintig és a főnök ágyáig engedték –, meg úgy általában egy olyan világról szól, amely inkább a férfiigényekhez van szabva, mondjuk, pont úgy, ahogy a női mosdók kapacitása általában. Szóval ebben a napjainkban is még jól ismert univerzumban él főhősünk, Nick Marshall, az elvált, sikeres, lazán elegáns, nagybetűs Férfi, és közben egy öntelt hólyag és rossz apa. Éppen ráfér már, hogy kicsit magába szálljon. Mikor egy fürdőszobai balesetben megrázza az áram, különös dolog történik vele: elkezdi meghallani a női kollégák gondolatait, ami végül egy érző és szerelemre képes lénnyé alakítja.

 

A férfiak beleérzőképességével már a szintén romantikus-fantasztikus 1994-es Junior is foglalkozott, de míg a terhes Arnold Schwarzenegger látványa kellemetlenül bizarr, addig a Mi kell a nőnek? tényleg vicces vígjáték lett, remek, a női agyból kikiabáló monológokkal, mint amilyen ez: “Miért nem veszel komolyan, és bízol rám valami értelmes munkát? Ja persze, tudom már! Mert vaginával vert meg az isten!” (Cs. H.)

"Ha szereted, akkor minden formában megkívánod” (A nagyon nagy Ő és a Túl szexi lány)

A nagyon nagy Ő már majdnem húsz éve jelent meg a mozikban, a Túl szexi lányt pedig 2018-ban mutatták be. A testkép téma tehát jó ideje napirenden van Holywoodban.

A nagyon nagy Ő-ben az átlagos külsejű Hal Larson (Jack Black), megfogadva haldokló apja utolsó szavait, csak csodaszép, számára teljesen elérhetetlen nőkre hajt. Miután azonban Anthony Robbins motivációs guru hipnotizálja, hirtelen másként lát minden embert: a felszínes bombanőket ocsmánynak, a zsíroshajú, de aranyszívű férfiakat pedig dögös macsóknak. Ekkor találkozik a durván túlsúlyos Rosemaryvel (Gwyneth Paltrow), akivel hamar megtalálják a közös hangot, és a szimpátiából bimbózó szerelem kezd kialakulni.

 

Hasonló a sztori a Túl szexi lány esetében is, amelyben Renee Bennett (Amy Schumer) saját túlsúlya miatt nem mer pasizni. Neki nem hipnózisra, csak egy jó nagy fejbevágásra van szüksége ahhoz, hogy saját belső értékei szerint szexinek lássa önmagát. Hirtelen jött önbizalmának köszönhetően rá is talál a szerelem Ethan (Rory Scovel) személyében.

A filmek szerethető módon mutatják be, hogy A nagyon nagy Ő-ben saját magát alakító coachnak talán mégis igaza van: ha a média által belénk programozott szépségideálon változtatni tudunk, akkor találhatjuk meg az igaz szerelmet. (K. Zs.)

Nosztalgikus mese elhibázott döntésekről (Hirtelen 30)

Giccs. Szirup. Tömény, rózsaszín, csöpögős limonádé, pontosan megjósolható végkimenetellel. Az a fajta bűnös élvezet, amelyet még magunk előtt is letagadunk. A tizenhárom éves Jenna rettenetesen szenved attól, hogy nem kerülhet be a Hatjócsaj nevű – meglepetés: jó csajokból álló – klubba, a srácok pedig abszolút figyelmen kívül hagyják. Egyedül a kissé előnytelen frizurájú, túlsúlyos, de imádnivaló Matty van vele, aki egy kézzel készített babaházat (minden tinédzserfiú jegyzetel?!) ajándékoz Jennának a szülinapi buliján, ez pedig természetesen kudarcba fullad. Miután a lány egyebet sem akar, mint szexi, ragyogó 30-asnak lenni, egy nap (elképesztő fordulat!) éppen erre ébred.

 

A felnőtt Jenna (Jennifer Garner), egy menő újságnál dolgozik, limuzinnal jár bulizni, gyerekkori pajtása pedig Mark Ruffalóvá cseperedett, de a csúfos parti óta nincsenek valami jóban. Ráadásul Matty éppen házasodni készül.

Igen, a Hirtelen 30 tényleg faék egyszerűségű, mégis szívet melengetően nosztalgikus mese elhibázott döntéseinkről és a tetteink súlyáról. Aki tinédzserkorában ciki volt (kezeket a magasba), valószínűleg nem fog megijedni a bűbájos Garner időutazásától sem. (Cz. F.)

 

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

A koronavírus korunk legnagyobb krízise, melyben szó szerint létfontosságú a hiteles forrásból való tájékozódás. A HVG-ben ebben a helyzetben is elhivatottan teszünk eleget küldetésünknek: pontos, tényszerű és független tájékoztatást biztosítunk olvasóinak.

Arra kérünk támogasd munkánkat, hogy a nehéz körülmények között is naprakész információval szolgáljunk neked.

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

A koronavírus korunk legnagyobb krízise, melyben szó szerint létfontosságú a hiteles forrásból való tájékozódás. A HVG-ben ebben a helyzetben is elhivatottan teszünk eleget küldetésünknek: pontos, tényszerű és független tájékoztatást biztosítunk olvasóinak.

Arra kérünk támogasd munkánkat, hogy a nehéz körülmények között is naprakész információval szolgáljunk neked.
Szél Bernadett a Home office-ban: "Borzasztóan hiányzik a templomba járás"

Szél Bernadett a Home office-ban: "Borzasztóan hiányzik a templomba járás"

"Én szeretnék tisztességesen adózni, de most nem megy"

"Én szeretnék tisztességesen adózni, de most nem megy"

Ferenc pápa: Hősök dolgoznak a kórházakban

Ferenc pápa: Hősök dolgoznak a kórházakban