szerző:
Kovács Bálint
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Nagy-Britanniában az egyik legnépszerűbb író sem riad vissza attól, hogy a szerelmesregénye ne csak egy fekete srác és egy fehér nő kapcsolatáról szóljon, de arról is, hogy ki undorodik Boris Johnsontól, és ki nem. Elolvastunk két angol „Brexit-regényt”.

El tudjuk képzelni, hogy a magyar irodalom nagyjai számára mi sem természetesebb, mint hogy a szerelemről, halálról, családról és más témákról szóló regényeikben a lehető legkonkrétabban megjelennének a legaktuálisabb politikai események, csak úgy a háttérben, de teljes részletességgel, az érintett politikusok nevével, a plakátjaik felirataival, minden valós körülménnyel? El tudjuk képzelni, hogy a sajtó és a magyar olvasók egy része emiatt még csak nem is háborodna fel?

És miért nem tudjuk elképzelni?

Itt most egy kis csönd következik.

Addig is: Nagy-Britanniában, úgy tűnik, tényleg mi sem természetesebb annál, hogy akár egy költői, az elmúlásról és a különös barátságokról gondolkodó, emelkedett hangvételű műben, vagy akár egy könnyed romantikus regényben végig jelen legyen a Brexit, mintha csak úgy mellesleg minden regénybeli szobában ott lenne egy-egy faliszőnyegre hímezve (Nagymamám, Zalai Imréné találkozása az EU-ból kilépő britekkel). És hogy ez így van, azt két, magyarul véletlenül egyszerre megjelent regény mutatja meg: Ali Smith, Skócia egyik legelismertebb írója rögtön a Brexit után írta meg az Őszt, de magyar fordításban csak mostanában jelent meg. A Pop, csajok, satöbbi és az Egy fiúról óta világhírű Nick Hornby legújabb regénye, az Olyan, mint te viszont a brit kiadással egy időben jelent meg nálunk is.

Két regény talán nem is térhetne el jobban egymástól. Smith kisregénynél alig hosszabb műve posztmodern, hol esszéisztikus, hol viszont már-már a szabadversig merészkedő, néha kafkaian vicces, néha drámai szöveg, míg Hornby saját jól ismert stílusát hozza most is: könnyed, hétköznapi hangvételben, a lektűr és a szépirodalom közti határvonalat taglaló elméleti vitákra magasról téve írta meg egy szerelem történetét egy fiatal londoni srác és egy elvált, szintén londoni anya között.

És mégis: mindkettőben meghatározó szerepe van a Brexitnek. Mert az irodalom – meg bármilyen művészeti ág – akkor jó, ha valami olyanról szól, amihez az olvasó tud kapcsolódni. És ki ne tudna kapcsolódni az őt körülvevő szűkebb (a helyi olvasóknak Nagy-Britannia) vagy tágabb környezet (Európa) legfontosabb politikai-társadalmi kérdéseihez? Legfeljebb az, aki valamiért tart attól, hogy foglalkozzon vele, vagy a saját, vagy a másik meggyőződése miatt.

Most aztán vesztettek

Az Ősz főszereplője Elisabeth, egy koraharmincas brit nő, és Daniel, a legjobb barátja, apapótléka, mestere vagy leginkább: lelki társa. A regény elején Daniel 101 éves, és egy idősotthonban, „megnövekedett alvási periódusban” tölti napjai legnagyobb részét, saját álmainak világában; őt látogatja meg, amilyen gyakran csak lehet, Elisabeth. Az Ősznek nincs klasszikus értelemben vett, lineárisan elmondott cselekménye; epizódszerűen, emlékekből, néha akár Daniel álmaiból ismerjük a két ember múltját és jellemét, egészen addig visszamenőleg, hogy a gyerek Elisabeth, anyja minden rosszallása és gyanakvása ellenére megismerkedett és szinte rögtön életre szóló barátságot kötött a nála évtizedekkel idősebb, fura szomszéddal, aki érzékeltette vele, milyen fontos a művészet („Mindig olvass valamit!”), aki szavakkal tudott rég látott festményeket láthatóvá tenni, és aki valahogy mindig máshogy látta a világot, mint a többiek.

És miközben részletről részletre összeáll előttünk a férfi és Elisabeth, illetve Elisabeth és az anyja kapcsolata, addig a bevándorlóknak üzenő „menjetek haza!” graffitikkel telefestett Nagy-Britannia épp szavaz egy fontos kérdésről – a kilépésre valamivel többen, mint a maradásra. Ha az Ősz tényleg egy szavakból összeálló, mozaikos festmény, akkor a Brexit témája a ragasztóanyag benne, amely ott van minden részelem között. Hol így, hol úgy, de átjárja az egészet.

Ali Smith
©

Néha szimbolikusan. Elisabeth a cselekmény jó részében azzal küszködik, hogy szerezzen egy útlevelet – ez az egy dokumentum nagyjából ki is fejez mindent, ami ellentétes az Európai Unió céljaival. Lehet azt is mondani, hogy ezek a regény legmeglepőbb részei, amennyiben halálosan viccesek: Smith poénra veszi a kafkai bürokráciaábrázolást, ha lehet, még Kafkánál is jobban sarkítja azt (a hivatalnokok kis mérőeszközeikkel a kezükben kijelentik, hogy sajnos Elisabeth feje nem megfelelő méretű, legalábbis a fotó arányaihoz képest, ráadásul a haja is olyan arányban jelenik meg a képen, ami eleve ellehetetleníti a kérelem beadásához szükséges kérelem beadását), és folyamatosan vicceket ad Elisabeth szájába, amit csak még humorosabbá tesz a hivatalnokok fanyarsága. De valójában nem igaz, hogy pont ezek a legmeglepőbb részek: a hangvétel szinte fejezetről fejezetre változik, éppenséggel azt is mondhatnánk, hogy az esszészerű, a brit történelem fontos, de nemük miatt kevésbé ismert női alakjait – például az angol pop art alapítóját és egyetlen női alkotóját, Pauline Botyt – bemutató részek, vagy a cselekményből kilépő, felsorolásszerű, erősen ritmusos, verseket idéző szakaszok a legmeglepőbbek.

Mert ez a másik, az előzőnél konkrétabb módja a Brexit megjelenésének: mint egy villám, úgy csapnak bele az elbeszélésbe ezek a részek, amelyekben Smith azt érzékelteti,

mennyire végzetesen megosztottá vált az ország; részben ez vezetett a népszavazáshoz, részben pedig a népszavazás vezetett ehhez.

Hogy még az is gyanússá válik, ha valaki s-sel írja az Elisabeth nevet, nem z-vel, mint a királynő, hiszen így a bevándorlók szokták írni. „Az emberek az egész országban úgy érezték, hiba volt. Az emberek az egész országban úgy érezték, helyes volt. Az emberek az egész országban úgy érezték, most aztán vesztettek. Az emberek az egész országban úgy érezték, most aztán győztek. (…) Az emberek az egész országban úgy érezték, a történelem súlya van a vállukon. Az emberek az egész országban úgy érezték, a történelem nem jelent semmit. Az emberek az egész országban úgy érezték, nem számítanak semmit. Az emberek az egész országban ebben reménykedtek” – írja például, máskor meg egyenesen borzasztónak nevezi ezt a korszakot. Mármint ezt a korszakot, amiben épp most is élünk.

De van a Brexitnek egy sokkal szubtilisebb, ki sem mondott rétege is a regényben. Hiszen Elisabeth folyton olvas – mi mást is csinálhatna az alvó Daniel ágya mellett? –, és Shakespeare, Aldous Huxley vagy épp Dickens műveit olvassa. És ezek a brit írók az egyetemes világirodalom legnagyobb írói között vannak, de ott vannak Boty fontos szerepet kapó műalkotásai is. Ők mind angolok. Talán ez, a kultúrkincs, a valós büszkeségre okot adó művészek mégis többet elmondanak egy nemzetről, mint hogy ki hová szavaz – vélelmezheti az olvasó, Smith helyett, aki még sugallni sem próbál ilyesmit. De azért mégiscsak az ember eszébe juthat,

hogy Európában nem lehet nem Európához tartozni, bármiben is állapodjanak meg a politikusok.

Ha hazaküldik a sok lengyelt és magyart

Nick Hornby új regénye, az Olyan, mint te már csak hagyományosabb, lineáris történetmesélésre épülő mivolta miatt is jóval konkrétabban beszél a Brexitől: épp úgy, ahogy egy mai, londoni huszonéves, DJ-nek készülő srác vagy egy mai, londoni negyvenes, a maga kis értelmiségi buborékjában élő angoltanárnő beszélhet róla. Mert Hornby regényeiben mindig is épp ez volt a jó: az író úgy tud fogalmazni, hogy azt érezzük, valahogy a saját szavainkat találta ki már azelőtt, hogy a mi fejünkben megformálódtak volna.

A cselekmény egy szokatlan kapcsolatot vizsgál meg minden oldalról: a negyvenes, elvált, kétgyerekes, fehér, értelmiségi anya, Lucy, és a huszonkét éves, fekete, hol hentesként, hol fociedzőként, hol DJ-ként dolgozó Joseph eleinte csak vonzalmat éreznek egymás iránt, aztán szerelmet, aztán viszont azt, hogy ennek biztosan hülyeségnek kell lennie, hiszen annyi minden miatt nem működhet, kezdve a legnyilvánvalóbbal, a korral, és folytatva mindazzal, ami vele jár, társadalmi státusztól a gyerekvállalás kérdéséig.

Az Olyan, mint te nem csak attól nagyon jó olvasmány, hogy elkerül minden közhelyet, és végig megmarad megnyugtatóan földhözragadtnak (amennyiben az olvasók számára megnyugtató, ha egy regény nem azt mutatja meg az eszképizmus nevében, hogy milyen lenne egy ideális világ, hanem hogy mennyi szarság van a valódiban, és hogy ezzel együtt mégis egész boldog életet is össze lehet hozni, még ha nem is túl könnyen). De attól is, hogy mindez áraszt valamiféle felszabadító őszinteséget is, abban az értelemben, mint amikor egy nem túl közeli barátunktól nem számítunk többre udvariassági formuláknál, és mégis nyíltan elmondja mindazt, ami ki akar jönni belőle. Hornby pont ilyen mint elbeszélő: sosem magyarázkodik a szereplői nevében, és ettől az egész regény olyan… természetes.

©

És pont ilyen természetesen hozza elő nemcsak a feketékkel kapcsolatos sztereotípiákat, apró hülyeségektől és kis elszólásoktól az elfogult rendőri intézkedésekig, nemcsak az érzelmi ügyeket, amelyekben az ember sokszor nem tud praktikus magyarázatot adni a dolgokra, hanem a Brexitet is. És ezzel végül legalább olyan fontossá emeli a témát, mint a szerelmi szálat:

Hornby végigveszi kábé az összes hétköznapi magyarázatot arra, miért alakult úgy a Brexit, ahogy, és kinek mi ebben a felelőssége,

legalábbis a kisemberek: a nagypolitikai elemzések persze kimaradnak a regényből. És ha már elhangzott, hogy őszinteség meg természetesség, ezeket most is elő lehet venni: szó sincs tanulságok sulykolásáról, szó sincs a liberális gondolkodásmód igazának bizonygatásáról, csak arról, hogy Hornby – persze némi iróniával és szarkazmussal – végigveszi a lehetséges álláspontokat. Megérti az ápolót, aki először még azt mondja, ő az egyetlen angol az osztályon, ha hazaküldik a sok lengyelt, magyart és spanyolt, le is húzhatják a rolót, de aztán mégis elhiszi a politikusok kampányígéreteit a támogatások növeléséről. Megmutatja a szinte érvek nélkül, csak a józan észre hivatkozó értelmiségieket és az őket demagóg érvekkel lenyomni próbálókat, megmutatja a Lucyéhoz hasonló buborékban élőket, akik el sem tudják képzelni a másik oldalt, megmutatja azokat, akik egyszerűen undorodnak Nigel Farage-tól és Boris Johnsontól, és megmutatja azokat, akik köztük vetődnek jobbra és balra, mert tudják – alighanem Hornbyval együtt –, hogy ezzel az egésszel tulajdonképpen úgyis mindenki rosszul jár.

És legfőképp megmutatja azt, amivel a legtöbben – sem a politikusok, sem a bármelyik irányba meggyőződéssel szavazók – nem tudnak mit kezdeni: azokat, akiknek az egész tök mindegy; akik, Ali Smith szavaival, abban reménykednek, hogy ők valójában nem is számítanak semmit. A boltost, aki kiplakátolja a kirakatra, hogy szavazz a kilépésre, de van nála EU-párti plakát is, arra az esetre, ha kiderülne, a vevők azt jobban értékelnék. És megmutatja a huszonéves korosztályt, Joseph-fel a középpontban, aki egy ponton kifakad:

Én még sosem vitatkoztam a barátaimmal a politikáról. El se tudom képzelni, hogy valaha fogok. (…) Munkáspárt, Konzervatív Párt, Brexit… Mindenki, akit csak ismerek, nagy ívben leszarja mindezt.

Hornby nem úgy hoz nagy felismeréseket, mint egy komoly politikai lap sokoldalas közéleti melléklete, és nem is úgy, ahogy egy mélylélektanban verhetetlen író tenné. A felismeréseket úgy kapjuk, mintha lehetőségünk lett volna leülni a társadalom legkülönfélébb emberei mellé egy asztalhoz, és olyan őszintén beszélgethettünk volna, ahogy a valóságban a nyíltság és a bizalom hiánya miatt amúgy nyilván sose tehetnénk.

Lehet, hogy nem lehet a világirodalom legnagyobb íróival egy napon említeni őt, mégis, amíg az ember Nick Hornbyt olvas, addig emiatt a szokatlan természetesség miatt úgy érzi: tulajdonképpen milyen jó is lenne mindig Nick Hornbyt olvasni!

Ali Smith:  Ősz.  Fordította:  Mesterházi Mónika. Magvető Kiadó,  2020,  227 oldal, 3699 Ft

Nick Hornby: Olyan, mint te. Fordította: M. Nagy Miklós. Helikon Kiadó, 2020, 384 oldal, 3299 Ft

Borító- és címlapkép: Banksy a brexitet kommentáló falfestménye Doverben. Fotó: Vernon Yuen / NurPhoto / NurPhoto via AFP

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Amerikában is vannak mesterfokozatú horrorkaravánok

Amerikában is vannak mesterfokozatú horrorkaravánok

Kiderült, mikor mutathatják be a Samsung új összecsukható mobilját, a Galaxy Z Fold3-at

Kiderült, mikor mutathatják be a Samsung új összecsukható mobilját, a Galaxy Z Fold3-at

Pozitív önmagunk megtalálása a járvány legkeményebb hullámában

Pozitív önmagunk megtalálása a járvány legkeményebb hullámában