Eltartott kisujjal beszélgetünk a Pokolban. Mi ez, ha nem irónia?
Lehet-e olvasni és élvezni Dante Alighieri hétszáz éves kolosszális műalkotását, az Isteni színjátékot anélkül, hogy ismernénk a kort, amelyben íródott? Hogyan tanítsuk az iskolában, és milyen élményt nyújt a költemény annak, aki megfelelő műveltséggel felvértezve képes belebújni Dante kozmoszába? Útikalauz kezdő Dante-olvasóknak az író halálának 700. évfordulóján.
Hétszáz évvel ezelőtt éppen ezen a napon, 1321. szeptember 14-én halt meg ravennai száműzetésében a világirodalom egyik legnagyobb formátumú és hatású költője, írója és gondolkodója, Dante Alighieri. Szinte az utolsó pillanatban, halálának évében sikerült befejeznie élete legfontosabb művét, az Isteni színjátékot, amelyet terjedelme, nyelvezete, komplexitása, megingathatatlan struktúrája, és létrejöttének több mint tíz éven át tartó alkotói folyamata miatt megkerülhetetlen monolitnak, de még inkább az irodalom gótikus katedrálisának szokás nevezni. „Egy katedrálist épített szavakból” – mondta róla egyszer legutóbbi magyar fordítója, Nádasdy Ádám.
Találó elnevezés, de legalább annyira ijesztő is. Azok, akik a művet behatóan ismerik, zseniálisnak tartják, de az egyszeri olvasónak meggyűlik vele a baja – egy ilyen gigászi és mozdíthatatlan irodalmi építményt nem javasolt például rohanás közben, ebédszünetben, villamoson vagy az orvosi váróban olvasgatni. Az Isteni színjátékot emészteni kell, cipelni és dolgozni vele; olvasásához időre, csöndre és rengeteg energiára van szükség, de egy erős lábakon álló középkori és antik alapműveltség sem árt hozzá.
Dante túlvilági utazása tehát semmilyen szempontból nem kompatibilis a 21. századi ember életvitelével, mivel azonban a kikerülhetetlenül fontos alapművek csoportjába tartozik – csakúgy, mint az Iliász vagy Az Ezeregyéjszaka meséi – 700 évvel a megszületése után is muszáj vele kezdenünk valamit.
Ami anélkül is élvezhető, hogy betéve tudnánk a skolasztikát
De hogyan is fogjunk neki? Hoványi Márton irodalomtudós, teológus és az ELTE Tanító- és Óvóképző Karának adjunktusa szerint mindenféle előolvasmányok, előismeretek nélkül, önmagában az Isteni színjáték csak egy darabig és nem sokáig élvezhető.
A költemény elbeszélője maga Dante, aki „az emberélet útjának felén” eltéved, és találkozik nagy példaképével, a rég halott Vergiliusszal, akit Dante eszményi szerelme, Beatrice küldött. Vergilius lesz Dante útikalauza a túlvilágon, együtt ereszkednek le a Föld belsejébe, a Pokol tölcsérszerűen szűkülő köreibe, majd a Föld másik felén felbukkanva másszák meg a Purgatórium hegyét. Innentől a mennyei nő, Beatrice vezeti tovább a költőt a Paradicsomba.
Leginkább a szöveg első harmada, a Pokol rész tud a felkészületlen, egyszeri olvasó számára is szórakoztató lenni, nem véletlenül innen szemezgetnek leginkább a gimnáziumi tananyag részeként az irodalom órákon is.
Dante módszeresen és nem egyszer szadista képekkel érzékeltetve veti különböző kínok alá az antikvitás és saját korának legfontosabb szereplőit; és kevés kivételtől eltekintve nem sajnálja az örök szenvedésre ítéltetett történelmi vagy irodalmi alakokat. Szinte magunk előtt látjuk, ahogy a kárhozottak porladó vagy felnyitott testtel, lángoló sírokban, netán vérpatakban, emberi ürülékben fulladozva, tűzforró szélben reptetve vagy éppen örök szomjúságra ítélve szenvednek – válogatott kegyetlenségei miatt az Isteni színjáték szerzőjét a humanista Goethével és Shakespeare-rel szemben inhumánusnak tartotta Szerb Antal A világirodalom történetében.
A Dante által pedzegetett problémák, a költő kérdésfelvetései kifejezetten érdeklik a mai tinédzsereket is, mondja Fenyő D. György a Magyartanárok Egyesületének alelnöke,
hiszen arról van szó, hogy van-e túlvilág, és ha igen, akkor az milyen. Hogy van berendezve, fizikailag és morálisan, eszmeileg? Van-e tisztítótűz, van-e mennyország, ki kerül oda? Mit tartunk bűnnek? Van-e megváltás? Van-e a nem keresztényeknek saját pokla? Ha valaki a saját életében eltéved, az mit jelent, és mit jelent, hogy valaki törekszik az erényre?
Ugyanakkor – teszi hozzá – nemhogy a teljes művet, de még a Pokolt sem érdemes egészében feladni kötelező olvasmányként a diákoknak, mert az Isteni színjátékból már 3-4 oldalnyi elolvasandó szöveg is legalább két hétig tartó tanórai foglalkozást igényel.
„Dante ugyanis akkor válik élménnyé a számukra, ha a feladott énekeket részleteiben, alaposan átbeszéljük. Együtt kell felfejtenünk a szöveget, mert a diákok csak tanári segítséggel veszik észre benne azokat a kérdéseket, amelyekre egyébként fogékonyak és nyitottak” – mondja a magyartanár. Szerinte a költemény egyes énekeinek abszolút helye van a kötelező irodalmak listáján, de csak a gimnáziumi tananyag esetében, szakközépiskolákban nem feltétlenül tanítaná a Dante-művet.
Ahogy azonban a diákok tanári magyarázatra szorulnak az Isteni színjáték olvasásakor, a felnőtt olvasó sem boldogul egyedül.
Nagyjából a purgatóriumi rész kétharmadánál a földi halandó számára csaknem élvezhetetlenné válik a szöveg, ha nincs meg az a háttértudása, amelybe az olvasáskor kapaszkodni tudna. Ahogy Hoványi Márton mondja: „a millió utalás és a politikai kontextus miatt elkezd dühítővé válni az Isteni színjáték, és megfelelő jártasság vagy segítő lábjegyzetek nélkül kudarcra ítéli az olvasást. Egyre több olyan szimbólum van benne, amely Dante saját és koherens magánmitológiájának a része. Olyan rendszer jön létre, amelynek belső összefüggései vannak, és érdemes nemcsak vertikálisan, de horizontálisan is olvasni a szöveget. Vannak énekek, amelyek összefüggenek: mind a három rész hatodik énekében például előkerül a politikai hatalom kérdése.”
Hozzáteszi még, hogy az Isteni színjáték a maga teljességében csak a saját korából megérthető alkotás, képben kell lenni hozzá a skolasztikával, a tudományos közeggel, a társadalmi miliővel, amelyben létrejött. A Paradicsomban játszódó jelenetekbe pedig teológiai felvértezettség nélkül szerinte nem is érdemes belekezdeni.
Danténak Vergilius a lélekvezetője a túlvilágon, a mai olvasó számára pedig Nádasdy Ádám lehet a tökéletes túravezető. Nádasdy a sűrű lábjegyzeteivel egy 21. századi embernek sokkal több segítséget nyújt Dante univerzumában az eligazodáshoz, mint nyugatos elődje, Babits Mihály, akinek a fordítása gyönyörű ugyan, de emelkedettebb és absztraktabb is, mint az eredeti Dante-szöveg, és lábjegyzetei is szűkszavúbbak – érvel Hoványi.
Az iskolákban még Babits Mihály fordítását tanítják (ez van benne ugyanis a szöveggyűjteményben), ugyanakkor Fenyő D. György már a Nádasdy-féle, 2016-os fordítást is ajánlani szokta a diákoknak: „Babits elképesztő filológiai tudással és egy olyan nyelvteremtő erővel rendelkezett, ami egészen ritka. Ő a szavak többedik rétegét is mozgásba hozza, nemcsak az elsődleges szótári jelentésükkel operál. Ebből következik, hogy a Babits-féle műfordítás rendkívül nehéz. Az volt már a maga korában is, és azóta eltelt 80 év, csak távolodtunk tőle. Nádasdy Ádám viszont megkönnyítette az Isteni színjáték befogadását. A saját korunk nyelvét használja és szakított a versformával. Nyilatkozta is többször, hogy a szöveg érthetőségének kedvéért föláldozta a tercinát, a rímelést.”
Nélküle még A Gyűrűk ura sem lenne az, ami
Hoványi Márton szerint „ha a megfelelő ismeretek megszerzésével együtt olvassuk végig Dantét, az olyan, mintha elvégeznénk egy teljes művelődésszakot”, és aki minden nehézség ellenére mégis átrágja magát az Isteni színjátékon, az előtt feltárulhat Dante Alighieri zsenialitása a maga teljes valójában.
Dante sok szempontból szemtelenül merész és forradalmi tettet hajtott végre, mikor megírta költeményét. A 14. században „bestsellert” csak latin nyelven lehetett írni, ez a firenzei nemesi származású méltóság viszont fogta magát, és az egész Isteni színjátékot a firenzei nép nyelvén, azaz olaszul alkotta meg. Ezáltal megteremtette az olasz irodalmi nyelvet, sőt a modern latin nyelvek – a francia, az olasz és a spanyol – „hazájává tette az Isteni színjátékot”.
„A saját karaktereinek egyéni hangot adott, és ez az, ami a Babits-fordításban nem jön át, a Nádasdy-félében inkább” – magyarázza az irodalomtudós. „Máshogy, más stílusban beszélnek az egyes karakterek: az egyik beszólogat és alpári, a másik fennkölt. Eltartott kisujjal beszélgetünk a Pokolban. Mi ez, ha nem irónia? Közben pedig Dante ténylegesen létrehozza a latintól elváló, népnyelvi mondatokat. Úgy használja az itáliai dialektusokat, hogy királyságot ad nekik. Amit egy alpári fecsegésben használtak Firenze-alsón, annak most egy szépirodalmi mű közepén helye lesz. Igaz, hogy a Pokolban, de akkor is helye lesz.”
A költő az Isteni színjátékban a legégetőbb teológiai és filozófiai kérdésekben foglalt állást a maga korában. Több pápát is a pokolra küldött írásában, így nem csoda, hogy műve bizonyos részeit az egyházi cenzúra is alaposan szemügyre vette. Továbbá volt mersze együtt küldeni a Paradicsomba a korban legjobban tisztelt Aquinói Szent Tamást, a nagybetűs Teológust, valamint az éppen Aquinói által eretnekséggel vádolt filozófust, Brabanti Sigert – csak, hogy értsük: Dante tüzes lázadó volt a maga módján.
Az Isteni színjáték szerzője eleinte meggyőződésből és a családi tradíciót követve a firenzei guelf párthoz tartozott, azon belül is a kevésbé radikális irányzathoz, a fehér guelfekhez. Ennek megfelelően pályafutása első felében támogatta, hogy a pápaság egész Európában ne csak szakrális, de politikai értelemben is vezető hatalom legyen, és ezáltal szembehelyezkedett a ghibellinekkel, akik nagyobb politikai mozgásteret akartak a Német-római Birodalom mindenkori uralkodója számára.
A fehér és a fekete guelfek közötti belső viszályok azonban kiábrándították Dantét, és miután a feketék elűzték őt szeretett városából Észak-Itáliába, Dante fokozatosan átállt az őt befogadó patrónusai, a ghibellinek oldalára. És az a szép az Isteni színjátékban, hogy az nem csupán monumentális szerelmi vallomás Beatricéhez – ahogy szokás rá hivatkozni –, hanem őrzi ennek a politikai szembenállásnak, majd Dante politikai pálfordulásának a teljes lenyomatát is.
Hoványi Márton így fogalmaz: „Van egy politikai környezet, amelyben a pápapártiságtól, a szemben álló császárpártiság felé ellép az alatt a hosszú idő alatt Dante, amíg megírja az Isteni színjátékot. Ezért van az, hogy a Paradicsomba érve már más politikai nézetekkel találkozunk, mint amiket tapasztaltunk a könyv elején. Az pedig azért általában is nagyon ritka, hogy valaki képes legyen megváltoztatni a nézeteit, magyarán vitaképes legyen. Mégis: itt van előttünk egy hatalmas konstrukció, egy mű, amely tökéletesnek, statikusnak, befejezettnek tűnik, de valójában tele van finom változásokkal. Dante költészete elmozdul anélkül, hogy megbontaná annak egységét. Na ez a zsenialitás. Úgy tudott örökkévalót alkotni, hogy közben dinamikus maradt”.
Dante az antikvitást teljes mértékben feldolgozza nagy művében, szintetizálja azt a hatalmas enciklopédikus tudást, amit addig az emberiség felhalmozott. Hogy csak két példát említsünk: a pokoljárásához az Aeneisből és Odüsszeiából merített ihletet, és bár műve a misztikus túlvilágban játszódik, valójában végig az evilágról, a saját jelenének durva realitásáról beszél. Ez okozza különleges kozmoszának belső feszültségét.
Ha Dante nem mentette volna át hatalmas munkabírásával korának tudását a jövő számára, akkor – mondja Hoványi Márton – az a rengeteg irodalmi, történelmi, tudományos ismeret, példa, amelyekre ma a kultúránk egy része épül, örökre elveszett volna.
Egy óriási ugrással pedig akár azt is mondhatnánk, hogy Dante nélkül még A Gyűrűk ura és a Harry Potter univerzuma sem lenne olyan, mint amilyennek J. R. R. Tolkien vagy JK Rowling megírták. Ezeknek a regényeknek a koherens szimbólumvilága (például a fény és a tükör motívuma vagy éppen a szörnyek) ugyanarról a tőről fakad, méghozzá a Dante által átörökített és formált európai műveltségből.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
