Magyarország Oscar-nevezett filmje több sebből vérzik, mint a halottak, amelyekről szól
Pedig a Post Mortem alapötlete nagyon jó: végre van népies, magyar, falusi horrorunk, karéj kenyérre szalonnát és hagymát halálra váltan vagdaló, fejkendős asszonyokkal. Ijedt falusiak, halott gyerekek, élő halottak, mi kellhet még?
Jönnek a kísértetek, és nagyon gonoszak! Jaj nekünk, hiszen itt vannak a nagyon gonosz kísértetek!
Az a legnagyobb probléma a Post Mortem című, most bemutatott magyar horrorfilmmel, hogy ezzel a két mondattal lényegében le is lehet írni az egész sztorit annak minden kérdésével, válaszával, mellékkörülményével és mögöttes tartalmával együtt, vagy ha ez mégis kevésnek tűnik, esetleg hozzá lehet még tenni, hogy „A kísértetek ezen kívül igazán ijesztőek is!”
Pedig az alapötlet nagyon jó. A vizsga című film miatt kedvelt, az Állítsátok meg Terézanyut! miatt ismert Bergendy Péter azt csinálja, amit a Drakulics elvtárs a vámpírfilm, az Űrpiknik pedig a sci-fi műfajával: nem egyszerűen magyar rendezőként készít horrorfilmet, hanem egy igazi magyar horrorfilmet készít, az első világháború utáni Magyarország valamelyik kis falujába helyezve a cselekményt. Ami az egyedi világ megteremtése mellett azért is jó döntés, mert a magyar zsánerfilmekkel szemben eléggé érthetően elő szokott kerülni az az érv, hogy minek összehasonlíthatatlanul kevesebb pénzből, kevesebb szaktudással, kevesebb tapasztalattal, kevesebb lehetőséggel megpróbálni egyszerűen csak lemásolni, amit Hollywoodban heti szinten gyártanak a stúdiók.
Hát a magyar vidék nádtetős vályogházaiban, fejkendős asszonyokat és kukoricacsuhé babákkal játszadozó bakfisokat ijesztgető szellemekről még nem készült horrorfilm. Eddig!
Ilyen felütés után viszont csak még kellemetlenebb felismerés, hogy Bergendy végül egyáltalán semmit nem kezd a saját ötletével, és a háttér, a helyszín semmi mást nem ad a filmhez, csak hátteret és helyszínt, abból is kicsit túl sterilt, hogy a nézőben óhatatlanul felmerüljön: ha valamiért egyszer csak eltűnne a föld színéről a Szentendrei Skanzen, hirtelen tán egyetlen kosztümös magyar film se tudna elkészülni, hiszen ahogy a szereplők sétálnak ebben az állítólagos faluban, szinte még látszik a képen túlról a gőzölgő töki pompos meg az érte unott arccal sorban álló családok is az inkább csokiért toporzékoló kisgyerekekkel. Ráadásul az is zavaró, hogy bár a film történetében alapvető fontosságú, mennyire csikorgó is a tél, és milyen keményre van fagyva a föld, ehhez képest a stáb meg sem próbálta eltüntetni a hóolvadás állandó nyomait a képről, pedig a 866 milliós költségvetésből azt gondolná az ember, hogy futja szokatlanabb megoldásokra vagy digitális utómunkára is.
A skanzen csak díszlet, de ami nagyobb baj, hogy az ijesztgetés viszont nemcsak az, hanem a film esszenciája. Pedig rég túl vagyunk már azon a koron, amikor elég volt sötét sarokból előugró kísértetekkel és a megfelelő pillanatban felhangzó csontzenével riogatni az ijedős publikumot; a horror akkor jó, ha a borzalmak túlmutatnak önmagukon, ha képesek kifejezni, jelképezni valamit, ha a természetfeletti vagy más módon brutális események voltaképpen lefordítják a depressziót, a gyászt, az anyaság problémáit, a rasszizmust vagy akármi mást a horror nyelvére (hogy csak pár példát említsünk az elmúlt évekből).
És mivel a Post Mortem az első világháború után játszódik, egy olyan faluban, ahonnan szinte az összes férfit elvitték, és csak kevesen tértek vissza, azokat meg elvitte a spanyolnátha, elég könnyen adja magát a lehetőség, hogy a jeges föld miatt temetetlen, minduntalan visszajáró holtakkal a gyászról, a veszteség elviselhetetlenségéről beszéljenek az alkotók. A cselekmény szerint a főhős, Tomas maga is a haláltól menekül meg a seregben egy robbanáskor, a háború után pedig halottfényképezőként dolgozik, azaz ő készíti el az utolsó képet a szépen felöltöztetett, utoljára családjuk körében lévő elhunytakról. (Ez megint csak remek ötlet: bizsergetően eldöntetlenül hagyja, megható vagy beteges dologról van-e szó valójában.) De ami eleinte csak valószínű, az aztán biztossá válik: a szellemek a fotókon is megjelennek – és ez még csak a gondok kezdete.
Meg lényegében a vége is, ha nem is a cselekmény, hanem a mögöttes tartalom szempontjából. Bergendy és forgatókönyvíró-társai, Hellebrandt Gábor és Zánkay Piros nem tudják vagy nem is akarják elmélyíteni a sztorit:
jönnek a szellemek, gonoszok, még mindig jönnek, egyre gonoszabbak, jaj.
Nincs bűn és nincs bűnhődés, nincs rejtélyes titok és nincs feloldozás, nincs jelkép és nincs metafora, csak egy sablonos, kőegyszerű végkifejlet, ami annyit üzen: hiába volt a zsúptető meg a tisztaszoba, a világháború meg a van-vöröshagyma-a-tarisznyába hangulat, végső soron mégsem akar ez a film több lenni a Hollywoodban tucatjával készített horrorok olcsóbb és ügyetlenebb kistestvérénél. Jó példa a mögöttes tartalom hiányára, hogy megannyiszor elhangzik a filmben, a főhős, Tomas sváb, egyszer valaki még oda is kiáltja neki, hogy „nem, nem, soha”, aztán ezzel az egésszel nem kezd semmit a film, nem lesz semmilyen jelentősége, értelme, célja a származásnak vagy a társadalmi feszültségek fél másodperces ábrázolásának. Sőt: még azokra a kérdésekre se kapunk választ, amelyeket maga a film vet fel; nemhogy szimbolikusat, de semmilyet, a cselekmény legalapvetőbb pontjai maradnak magyarázat nélkül.
De még ezzel sem lenne nagyobb baj túl azon, hogy a filmet egy lemondó sóhajjal besorolnánk a tucatfilmek közé, ha magabiztosan megütné azok színvonalát. De nem üti, felsorolni is hosszú, mennyi minden miatt. A feszültnek szánt részek sokszor ritmustalanok, vontatottak, ismétlődőek vagy ezek tetszőleges kombinációi: van, hogy a főhős percekig jár lábujjhegyen a házban, ahol néha felhangzik egy sikoly vagy egy gazdátlan cipődobogás a távolból, miközben nem érezni, hogy bárminek tétje lenne. Amikor például a szellemek elviszik a létrát a padlásfeljáró elől, a férfi különösebb gond nélkül leugrik a földszintre a résen keresztül, még leporolnia se kell magát utána, aztán odébb sétál, és kész.
A szellemek vizuális megvalósítása technikailag gyenge, ötletben pedig rég elkoptatott, mintha valami ingyenes oldalról töltötték volna le a CGI szellemmintákat. A színészek reakciói a veszélyre nevetségesen, némafilmesen túlzóak: ennyi összeráncolt homlok, elkerekedett szem és sápítozásra kerekedett száj valójában ijesztőbb, mint a szellemek,
a baj csak az, hogy nem a reakcióktól ijedünk meg, hanem hogy be ne vágják a Benny Hill zenéjét.
Hasonlóan kellemetlen a megszállt emberek rángatózása is, ami mindig pontosan úgy néz ki, mintha színészek rángatnák kelletlenül a testrészeiket, nem pedig úgy, mintha természetfeletti erők tennék ezt. A halott, megégett, megkínzott emberek maszkjai vagy sminkjei sem profi, százmilliókból dolgozó stábot sejtetnek, de – és ez nagyobb baj – még tapasztalatlanabb, de legalább nagyon lelkes kismestereket sem, inkább halloweeni gumiálarcokat a sarki diliboltból. Egyedül a film trailerében is nagyon jól mutató lebegő testek működnek jól, de az már kevés ahhoz, hogy mentse, ami menthető – pontosabban az kevés, ami menthető.
Bergendy több értelemben is nehéz helyzetbe hozza a színészeit: sokszor érezni papírízűnek a párbeszédeket, amit bárkinek nehéz lenne jól mondania, emellett pedig ahogyan a filmnek sem, úgy a karaktereknek sincsenek mélységeik. A főszerepet játszó Klem Viktor hiába mond el minden mondatot, amit lehet, életszerűen, megfelelő arcjátékkal és hangsúlyokkal, ha egyszer nem rajzolódik ki egy háromdimenziós figura motivációkkal, múlttal, jövővel és gazdag lelkivilággal: róla annyi derül ki, hogy halálközeli élményként megjelent előtte egy kislány, akinek ezért onnantól ragaszkodik a közelségéhez, és még a szellemeket is megpróbálja elűzni a kedvéért, bár az már homályban marad,
egyébként miért pont szegény fotósból lesz az egyszemélyes magyar Szellemirtók.
A többi színész sem igazán tud konzekvens karaktert formálni; Schell Judit például bár egyes jeleneteiben emlékezetes, de hogy mikor miért úgy viselkedik, ahogy, nem derül ki akkor sem, ha ez nem a színésznő hibája.
És mivel Magyarországon, a NER sokadik évében élünk, mindezt csak tovább bonyolítja az, hogy a Post Mortem Magyarország nevezése az Oscar-díjra annak ellenére, hogy nyilvánvalóan mindenki, akinek köze van a döntéshez, pontosan tudja, hogy kisebb fesztiválokon szerzett díjai ellenére semmi esélye nincs nemhogy a díjra, de még a jelölésre sem, és alighanem még akkor se lenne, ha legalább a nagy szakmai tudással összerakott, tisztességes ijesztgetős horrorfilmek színvonalát hozni tudná. A producere viszont az a Lajos Tamás, aki az elsők között vállalt és kapott magas megbízatást a Színház- és Filmművészeti Egyetem állami einstandját kivitelező pártkatonaként, míg azok a filmek, amelyek A kategóriás fesztiválokon szerepeltek sikerrel, éppenséggel pont a régi SZFE-hez köthetők.
A Post Mortem nevezésével végül eljutottunk oda, amikor a legfelsőbb pártpolitika, mint a kátrány, végül leszivárgott a legalsó szintekre is, és már nem is a kegyelteket segíti – hiszen Oscar-közelbe úgyse tudja juttatni az arra méltatlan filmet –, csak az ellenzékinek kikiáltott függetleneknek árt. Összekátrányozódik minden, és ráragad mindenkire, arra is, aki – mint Bergendy Péter és a stáb – biztosan nem kért belőle. Ők csak egy tisztességes horrort akartak forgatni, és az lehetett volna a legnagyobb bajuk, hogy nem sikerült.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Mintha Móricz Zsigmond horrofilmet írt volna – kijött a Post Mortem hidegrázós előzetese
A vidéki fagyos télben, az első világháború után játszódó horrorfilmet rendezett Bergendy Péter.
