1962. július 12-én egy ismeretlen együttes lépett fel a Blues Incorporated nevű zenekar helyett (amelynek akkor egy rádiófelvételre kellett mennie) a nyugat-londoni Marquee klub színpadán. A hat tagú együttes - Mick Jagger (ének, szájharmónika), Keith Richards (gitár), Brian Jones (gitár), Ian Stewart (zongora), Dick Taylor (basszus), Mick Avory (dob) – már több hónapja próbált különböző helyeken, egy sor rhythm and blues és rock and roll-dalt tudtak játszani, de közönség ekkor látta őket először.

Április óta a csapatot Rolling Stonesnak hívták, de ez a koncert volt a hivatalos keresztelő, és a zenekar történetének szimbolikus kezdete is.

Ez a történet pedig elképesztő: a „világ legjobb rockzenekara” nemcsak a nagy rivális Beatlest élte túl, hanem szinte mindent és mindenkit, az egész XX. századot, legkülönbözőbb zenei hullámokat, a „sex&drugs&rock and roll”-életformát. Mára a Stones a világ egyik (vagy a) legrégebben működő zenekara is. „Időnként a színpadon lenni jobb, mint egy orgazmus. Időnként meg egy orgazmus jobb, mint a színpadon lenni” – mondta még 1972-ban Jagger, de most, fél évszázaddal ezután is épp világkörüli turnén vannak.

Nehéz pontosan követni az albumok, dalok számát (egy-egy soralbumnak volt amerikai és brit változata is, és van számos koncert-, válogatásalbumuk stb.), de azt nagyjából kijelenthetjük, hogy a 60 év alatt 25 „normál” albumot számolhatunk össze, és több mint 420 dalt.

A 60 éves szülinap apropóján a hvg.hu összeállította a legjobb 60 Rolling Stones-dalt, amit húszasával, három részletben közlünk. A TOP20-at július 12-én mutatjuk be.

Íme, az listánk 41-60. helyezettje, fordított sorrendben.

60. I’m Free (1965)

A Stones harmadik, Out of Our Heads című albumának a záródarabja. Egy folkos hangulatú, tamburával dúsított dal a hippikorszakból, aminek a szövegében a The Guardian „a fiatalság víg arroganciáját” fedezte fel. (A szövegben egyébként Jagger a Beatles 1964-es Eight Days a Week című dalának egy sorát is használja: "Hold me, love me, hold me, love me.") Bár nem szokták a Stones legnagyobb slágerei közé sorolni, de azért nyilván nem véletlen, hogy több reklámnak (például egy Renault-reklámnak is) a zenéje lett, mint ahogy az sem, hogy 1990-ben a skót The Soup Dragons feldolgozása idején újra ezt énekelte a világ. (BI) 

59. Almost Hear You Sigh (1989)

Bár a Steel Wheels egyik legjobb dala, amit még Grammy-díjra is jelöltek, csak kevés alkalommal veszik elő Jaggerék a koncerteken. Eredetileg Keiths Richards írta a szólólemezére, de végül úgy döntött, jobb helye lesz a Stones-albumon (és jobb lesz, ha nem ő énekli). Állítólag egy-két lírai módosítást leszámítva alig nyúlt bele Jagger, viszont nagyon szépen felelget egymásra a gitár és az ének. Az egyik legszebb és legreménytelenebb szakítós dal a Stones (de az egész popzene) történetében. (BI)

58. Shattered (1978)

Egy dalszöveg bárhol és bármikor megszülethet (ahogy a dal zenei ötlete is bármikor a szerző fejébe hullhat, akár az utcán sétálva vagy a vécén ülve) – az 1978-as Some Girls című albumon szereplő Shatteredé például egy New York-i taxi hátsó ülésén ugrott be Mick Jaggernek. Van ebben valami szimbolikus, hiszen maga a dal is az amerikai metropolisz 70-es évek végi lüktetését dokumentálja. „Szerelem és remény, szex és álmok, túlélnek a New York-i utcákon” – így csap bele az életképekkel gazdagon megtöltött, punkosan-új hullámosan karcos és lendületes dal a lecsóba, aztán meg jönnek a sosem sármos szeretők, az élet, ami egy végtelen utcai koktélparti, műanyagzsákokba öltözött emberek, siker, munka és végtelen duma, duma, duma. (NR) 

AFP / VOTAVA

57. Rock and a Hard Place (1989)

A Rolling Stones az aranykoron túl is tudott működőképes és emlékezetes számokat írni, nem egyet találhatunk ezen a listán is. Ilyen a Rock and a Hard Place is, ami ráadásul egy bizonyos értelemben Rolling Stones-kulcslemeznek tekinthető albumon, a Steel Wheelsen szerepel. Az 1989 augusztusában megjelent nagylemez egyfajta visszatérő lemez, hiszen az 1986-os Dirty Work után, Mick Jagger és Keith Richards elhidegülésével egyáltalán nem tűnt biztosnak, hogy lesz még valaha Rolling Stones. Azonban az, ami összekötötte őket, erősebbnek bizonyult annál, ami a két dudást szétválasztotta – a sebek begyógyultak és elkészült a kifejezetten élvezetes és üde új album. (NR)

56. Sweet Virginia (1972)

Szinte magunk előtt látjuk, ahogy a francia Riviérán, a Nellcôte 16 szobás kastélyának teraszán, egy elcsigázott délutánon, ki tudja, milyen drog hatása előtt/után/alatt Mick Jagger elkezd valamit szájharmonikázni. Aztán a többiek ráérősen rácsatlakoznak, és bumm, meg is születik ez a csoszogós tábortűzblues. A Sweet Virginia a többek által a legőszintébbnek tartott Stones-album, a franciaországi önkéntes „száműzetésben” készült Exile on Main St.-en hallható, illetve több film, így Scorsese Casinójának vagy a Tőrbe ejtve című kriminek a visszatérő betétdala. (CSH)

55. Waiting On a Friend (1981)

Mick Jagger arról énekel, hogy nem kell neki több nő, nincs szüksége prostikra és szüzekre, a piából, az összetört szívekből és a szexből is elég volt. Neki csak egy hűséges barát kell, akinek a vállán elsírhatja gondját-baját, és aki persze nem más, mint a régi harcostárs, Keith Richards, akivel akkoriban már békülőfélben voltak. A Waiting On a Friendhez készült el az első olyan Rolling Stones-videoklip, amely a friss zenecsatornán, az MTV-n debütált, és további érdekessége, hogy az előtt a manhattani ház előtt forgatták, amely a Led Zeppelin Physical Graffiti albumborítóján is látható. (CSH) 

54. Dancing with Mr. D (1973)

Gyakran elhangzik az a kritika a Rolling Stones-szal szemben, hogy 60 éven keresztül jóformán ugyanazt a Rhythm & Bluest játszották. Bár én ezt alapállapotomban súlyos leegyszerűsítésnek tartom, ugyanakkor az olyan dalok esetében, mint a Dancing with Mr. D. mégis hajlok az elfogadására. Már a maga korszakában sem rajongtak érte túlzottan, hiszen a Mr. D. lemezindító számként nem túl erős, különösen akkor, ha összehasonlítjuk a két korábbi sorlemez első dalaival. Ettől persze még tény, hogy aki szereti a Stonest, annak be fog jönni a Mr. D. is. (LB)

53. Happy (1972)

A Happy gyakorlatilag nem is Rolling Stones-dal, hanem egy Keith Richards szólómunka, hiszen rajta kívül a zenekarból csak Mick Jaggert hallani a felvételen, aki a háttérvokálokat hozza. A számot egyébként Richards egy nyaralás alatt írta és vette is fel, mint mondta, „délben még nem is létezett, délután négykor meg már fent volt a szalagon”. Ez az egyetlen olyan Stones dal, amit Richards énekel és felkerült a Billboard Hot 100-as listájára. Persze egyáltalán nem véletlen, hogy a zenekar utána a nevére vette, hiszen tagadhatatlanul magán viseli a Rolling Stones védjegyeit. (LB)

52. Far Away Eyes (1978)

Ha egyszer azt hozza az élet, hogy egyedül kell autóznunk a végtelen déli utakon az Egyesült Államokban, akkor ez a szám legyen ott a playlisten (a Route 66 mellett, természetesen). Mert konkrétan egy ilyen élmény ihlette Jaggert is, amikor a kaliforniai Bakersfielden át egy lányhoz igyekezett és közben gospelt és countryzenét játszó Los Angeles-i rádióadókat hallgatott. A számban Jagger a déli akcentust és hitbuzgóságot parodizálja ki, többek között ezért az iróniájáért szeretjük. (CSH) 

AFP / OWE WALLIN

51. Rip This Joint (1972)

A Rolling Stones 1968 és 1972 közötti csúcskorszakának utolsó nagy alkotásán, az Exile On Main St. című lemezen hallható dal igazi Rolling Stones-alapértelmezés, két és fél perces rock and roll-őrjöngés. Mick Jagger üvölt, mögötte sakálvokál, kalimpáló zongora, teli tüdőből megtolt szaxofon-szóló. Még csak be sem fejeződik istenigazából, egyszerűen csak egy fade outtal lekeverik a végén, megy a végtelenbe, miközben azt is érezhetjük, akármeddig is eltarthatna a hangszeres tombolás. Pont olyan, mint a Keith Richard által a francia Riviérán kibérelt udvarház alagsorában készített lemez maga: energikus, és egyszerre feszes meg esetleges. Ilyen a rock and roll, nem igaz? (NR)

50. Respectable (1978)

Ez a dal is a 70-es évek végére reagáló Some Girls-ön található, és olyan, mintha Chuck Berry csapott volna bele egy punkdalba. Eredetileg Jagger sokkal lassabb tempójúra írta, de Richards felturbózta. A dal egy olyan nőről szól, aki valahogy bekerül egy jó társaságba és elfelejti, honnan jött, Jagger pedig emlékezteti erre. Mint a szerző mondta, akkor született, amikor elgondolkodott azon, hogy a Stones is már egy elismert zenekar, tisztelik, pedig korábban korántsem volt így. (BI)

49. Little T & A (1981.)

A 80-as évek elején Jagger és Richards nagyon nem jött ki egymással, nem is beszéltek jó ideig, ennek ellenére 1981-ben egy kifejezetten dögös kis albumot hoztak össze. A Tatto You kicsit visszakanyarodás volt az eredeti Stones-hangzáshoz a korábbi kísérletezőbb, a kor szelleméhez igazodó lemezek után. A Little T&A is egy ilyen dögös rock and roll, amit ráadásul Keith Richards énekel. A dal tisztelgés a grupieknak, azoknak a lányoknak, akik ott sündörögnek a sztárok körül, és teszik számukra elviselhetővé a turnékat. „She's my little rock & roll” – énekli róluk Keiths. A cím (ami a szövegben nem is jelenik meg) viszont konkrét szexuális utalás, ahol T és az A betűk megfejtése: tits és ass (cicik és segg). (BI) 

48. Route 66 (1964)

A Rolling Stones is, mint a legtöbb zenekar, feldolgozásokkal kezdte a pályafutását, viszont ők jóval tovább meg is maradtak ezek mellett. Az első lemezükön például egyetlen egy olyan dal szerepel, aminek a szerzői a zenekar tagjai, az összes többi feldolgozás. Ezek között találjuk meg az eredetileg Bobby Troupe által jegyzett Rhythm & Blues sztenderdet, a Route 66-et, amit annak idején Nat King Cole, Chuck Berry, de jóval később még a Depeche Mode is a műsorára tűzött. (LB)

47. Emotional Rescue (1980)

A „diszkós” Rolling Stonesnál kevés dolog tudja jobban megosztani a zenekar rajongótáborát és ebben az Emotional Rescue-nak komoly felelőssége van. Az első jelek már az 1978-as Miss Younál jelentkeztek, ugyanakkor az még dalként igen erős tudott lenni, ezzel szemben az Emotional Rescue első pár versszaka környékén óhatatlanul is azon jár az ember feje, hogy ez nem lehet komoly. Talán nem véletlen, hogy a 2013-as turnéig egyetlen egyszer sem adta elő a Stones élőben ezt a számot. (LB) 

AFP / BERND BEUTNER

46. Come On (1963)

A Rolling Stones bemutatkozó kislemezének A oldalán jelent meg ez az egyébként nem túlzottan ismert Chuck Berry-dal. Ha meghallgatjuk az eredetit és összevetjük a Stones verziójával, bizony gyorsan megérthetjük, hogy Chuck Berry dalát miért felejtették el viszonylag könnyen az emberek. Jaggerék lendülete, a dal hangszerelése, mind-mind csak használtak a produkciónak, ami végül egy igen jó kis Rhythm & Blues szám lett, amit akár egy ültő helyében többször is meghallgat az ember. (LB)

45. Love in Vain (1969)

Ismét egy feldolgozáshoz van szerencsénk, ezt a dalt a delta blues egyik ősapja, Robert Johnson rögzítette az utolsó lemezfelvételén, még 1937-ben. Érdekes, hogy miután a Rolling Stones elkezdett dolgozni a dallal, akkor egy idő után, szép lassan a delta bluesból country vált. Többek között azért, mert Jagger és Richards úgy érezték, hogy nem lenne semmi értelme csak úgy lemásolni Robert Johnson stílusát, inkább egy kicsit átalakították az eredeti dalt. (LB)

44. Mixed Emotions (1989)

„Let's go out dancing / Let's rock 'n' roll yeah” – adott útbaigazítást a bulira a Stones 1989-ben is a Steel Wheels című albumon. A kifejezetten bulizós, vidám dalt Jagger és Richards egy Barbadoson töltött vakáció alatt írta. Amikor 1989 augusztusában megjelent, több országban felugrott a slágerlisták elejére. Azóta is ez az utolsó Stones-dal, ami a Billboard Top10-es listájába került. Amiatt különösen fontos, mert a 80-as évek végére úgy tűnt, megszűnik a Rolling Stones, elfogytak a kreatív energiáik, Jagger és Richards összevesztek, évekig nem is beszéltek egymással. Ezzel a dallal viszont bizonyították, hogy nem kell még őket leírni. (BI) 

43. You Got Me Rocking (1994)

A Voodoo Lounge-korszak egyik legkeményebb, legenergikusabb dala a You Got Me Rocking, egyesek szerint válasz gyanánt született az olyan jellegű kritikákra, hogy mit akarnak még ezek a töppedt taták a rock and rolltól. Hát megmutatták, hogy még azért eléggé érzik a dolgot. Eredetileg egyébként egy lassabb, bluesosabb koncepció élt Jaggerékben a dalról, később alakult csak ki belőle ez a rockosabb, stadionrobbantó változat. Ami még különlegessé teszi ezt a dalt, hogy elnyűhetetlen szereplője lett a Stones koncerteknek, ez viszonylag ritka a kései szerzemények esetében. (LB)

42. Tumbling Dice (1972)

Mint egy foghúzás – így jellemezte az 1972-es Tumbling Dice felvételeit az Exile On Main St. című albumon dolgozó hangmérnök Andy Johns. Arra céloz, hogy nem akart könnyen összejönni a dal felvétele, egyesek szerint 100 körüli nekifutásra volt szükség, hogy a szalagra kerüljön a kívánt végeredmény. Mindezt annak ellenére – vagy tán éppen azért? –, hogy egy laza, lusta, lötyögős dalról van szó, aminek még a prozódiai szerkezete is esetleges, és amelynek főhőse, a dobókocka, így vagy úgy, de mindig bajba kerül, ha a nőkről van szó – és gördül tovább. Az album hektikus felvételeinek megfelelően ebben a dalban is van egy kis csavar: Bill Wyman basszusgitáros nem volt jelen a felvételen, így Mick Taylor gitáros kapta kézbe a négyhúrost és Mick Jagger ritmusgitározott éneklés mellett. (NR)

41. Heart of Stone (1964)

A nőcsábász balladája. A srácé, aki annyi lányt megsiratott, annyi lányt magába bolondított, de egynek sem sikerült az ő szívét meglágyítania. Az RCA Los Angeles-i stúdiójában felvett dal történelmi jelentőségű. Az addig feldolgozásokkal haknizó Rolling Stones épp ez idő tájt kezdett a saját hangjára találni, a Heart of Stone az egyik első eredeti Stones-dal, amit a Richards-Jagger páros írt. Úgyhogy énekeljük csak teli torokból, hogy „Never break…never break…never break”! (CSH)

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: