Lehet-e úgy izgalmas egy film, hogy szinte végig azt érezzük, valójában nem is történik semmi? Vagy tud-e úgy sokat mondani, hogy szinte végig csak sejtet, éreztet, jelzi, hogy a lényeg valahol a háttérben van, a sorok, pontosabban a képek között, és hogy a megértéshez szükséges elemek jelentős része a filmen kívül található? Nem túlzottan veszélyes vállalkozás-e olyan filmet készíteni, amely részint nem a filmidő alatt „történik meg”?

Lehet-e bízni abban, hogy a néző kimegy a moziból, de a történet még folytatódik a fejében, tovább gondolja azt, keresi a hiányzó elemeket, kutatja az okokat, eljátszik a lehetséges következményekkel, próbálja helyre tenni a darabkákat? Nem lehet, hogy ehelyett az történik majd, hogy a néző egyszerűen csak úgy érzi, a film érdektelen, zavaros, homályos és tartalmatlan?

Valójában ezek a fő kérdések a korábban rövidfilmekkel ismertté vált Charlotte Wells skót rendező első egész estés játékfilmje, a már most többszörös díjnyertes Volt egyszer egy nyár értékelésekor.

A film előzetese:

Egy apa (akit a Normális emberekből is ismert Paul Mescal alakít) Törökországba viszi nyaralni a lányát (Frankie Coco) – menet közben megtudjuk róla, hogy egyedülálló, külön él, vagy elvált – hogy mi miért történt, nem derül ki. A felszín maga a közhelyes nyaralás: a jól ismert helyzetek, zsánerképek a tengerparton, a medencénél, a biliárdasztalnál, az esti szórakozás közben. Bekenik egymást napolajjal, nevetgélnek, hogy az apa túl fiatal a szemközt pancsoló család felnőttjeihez, a kislány viszont túl idős a csemetékhez. És viccesnek tűnik az is, hogy bátynak és húgnak nézik őket az üdülőhelyen nyaraló kamaszok. Az apa néha kicsit gyerekes, a gyerek néha mintha kicsit többet látott volna már, mint kortársai.

Előkerül a kézikamera is, amivel többnyire a kislány készít felvételeket a nyaralás ideje alatt. Sokszor használt alkotói módszer ez – a home videó a film-a-filmben jól bevált eszköze; a Volt egyszer egy nyár esetében még személyesebb, otthonosabb atmoszférát kölcsönöz az eseményeknek. Hétköznapibbá, kevésbé csinálttá teszi azt, amit látunk. Csökkenti a távolságot, még közelebb húz bennünket a történésekhez – egyfelől. Közben azonban el is távolítja, idézőjelbe is teszi a nyaralás személyeségét. Egyszerre vagyunk nagyon közel, és távol. Egyszerre látjuk és érezzük apa és lánya legapróbb rezdüléseit, követhetjük közelről az interakcióikat – és vagyunk mégis kizárva az életükből, vagyunk nem beavatva abba, hogy kik ők, és mit miért csinálnak.

A bájos nyaralás fölött azonban végig ott lebeg valami világosan beazonosítható sötétség. Egy fekete felhő a tenger fölött. Valami keserédesség. Valami jól érezhető melankólia. A legjobb pillanatok törékenysége, amikor érezhetjük, hogy épp valahogy összeálltak a dolgok, épp csak, hogy egyben vannak – de bármikor széteshetnek. Hogy a felszín alatt valami nincs rendben. Robbanásveszély. Amikor a Macarena szól, még minden viccesnek tűnik, amikor a kislány hamisan, szégyenlősen elénekli a Losing My Religiont a karaokebuliban, már világosan érezzük a keserű ízt.

Nem lehetséges egyszerre ragaszkodni a gyerekkorhoz és felnőni - filmajánló

A Volt egyszer egy nyár a szereplők utolsó közösen eltöltött nyaralásának tétova, lírai és megható filmje.

Egy-egy apró jelből érezhetjük csak, hogy valami nincsen rendben. Hogy az apa, idézet a Kispál és a Borztól, „kardozik valami szarral”. Pár elkapott pillanatból, meg a filmben refrénszerűen megjelenő zaklatott, stroboszkópos táncjelenetből, ahol egy sötét teremben fel-felbukkan a már felnőtt lány képe, és az apáé is, ami így együtt a később is feldolgozatlanul maradt trauma metaforája.

Na, de nem pont így vagyunk-e általában a bajokkal? A nagyokkal is, a legnagyobbakkal is. Mármint, hogy nem a szemünk előtt, jól látható kontúrokkal, világosan és észrevehetően állnak össze és történnek meg. A jelek, az előzmények, az odavezető út a felszín alatt bujkálnak, az egykedvűen egymás után következő mindennapokat szövik át lent a sötétben, mint a gombafonalak, mígnem egyszer csak felszínre buknak, megjelennek, kitörnek, és megtörténnek.

Ilyen értelemben az, ahogyan a rendező, Charlotte Wells „nem köti az orrunkra” nem csak azt, hogy honnan jöttek a film főszereplői, vagy hogy mik az életük részletei, hanem azt sem, hogy hová tartanak, mi történik majd velük, és mi az a lappangó tragédia, ami kitörni készülő viharként végig ott van, amitől szinte végig alacsony a film légnyomása – az nem sajátos és öncélú filmes eszköz, hanem éppen a traumák természetéről mond el valamit, így az éppen megfelelő filmes mesélői módszer.

Charlotte Wells, a film rendezője

AFP / Justin Tallis

Ha pedig nem éreztük volna, hogy itt valami olyan történik, ami fáj vagy fájni fog, akkor ott a Volt egyszer egy nyár igazi csodája, az utolsó öt perc, a nyaralászáró tánc, ami, érezzük, nem csak a nyaralást zárja, hanem valami mást is. A zenéből, a mozdulatokból, az összekapaszkodásból nem lehet nem érezni a pillanat drámaiságát. Olyan külön is értelmezhető, klipszerű jelenet ez, amit az ember többször is visszanéz évekkel később, külön csak ezt.

Can't we give ourselves one more chance?
Why can't we give love that one more chance?
'Cause love's such an old-fashioned word
And love dares you to care for
The people on the edge of the night
And love dares you to change our way of
Caring about ourselves
This is our last dance
This is ourselves

– szól az Under Pressure Freddy Mercuryval és David Bowie-val, és mint a jó filmek jó dalválasztásai általában, a zene és megfelelő pillanat, hozzá pedig néhány jó mozdulat és jó beállítás, mindent el tudnak mondani. És még a dalra is visszahatnak, még annak is új ízt kölcsönöznek. Ez a pár perc még azokat is pörölycsapásként érheti, akik addig csak egy lassacskán csordogáló filmet láttak.

Jelenet a Volt egyszer egy nyár című filmből

ADS Service

A Volt egyszer egy nyár kétségtelenül rizikós vállalkozás. Pengeélen egyensúlyoz. Könnyen elveszítheti a nézőt, ha az úgy gondolja, a film szerkesztése túl hézagos, túl sok munkát kíván tőle, vagy túl keveset ad neki Wells

Azonban, ha máshonnan nézzük – és hozzám ez az értelmezés áll közelebb –, Wells éppen, hogy fokozottan bevonja, behúzza a nézőt a történetbe. Nem rág mindent a szájába, nem hozza tálcán a részleteket, a miérteket és a hogyanokat, azt, hogy honnan indult a történet és hova tart – ezeket bizony nekünk kell összeraknunk a film nézése közben. És ami még ennél is izgalmasabb: azután, hogy a film befejeződött.

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: