Fontos beszédet mondott Nádasdy Ádám a 95. Ünnepi Könyvhét megnyitóján a Vörösmarty téren csütörtökön. Arra kérte az írókat, hogy nem engedve az öncenzúrának, igyekezzenek bemutatni az újgazdagok világát, annak minden csúnyaságával és szépségével, és egyúttal próbáljanak kapcsolatokat kialakítani a milliomosokkal, hogy rávegyék őket az adakozásra, az irodalmi élet támogatására.

„Itt az idő, hogy irodalmi termelésünk alaposabban megmutassa az olvasóknak a pénz világát. Mert a nyomorgók, a nincstelen romák, a kiutált migránsok világát sok igaz és őszinte írás jeleníti meg. Egy kicsit mintha sok is lenne ebből. Tudom, az irodalmi érzéket nem a téma, hanem a megvalósítás szabja meg, attól nem lesz egy mű se jobb, se rosszabb, hogy erről vagy arról szól. Én mégis keveslem a mai irodalomban a leggazdagabbak világának bemutatását. Vannak erre példák. Háy Jánostól A cégvezető vagy Kerékgyártó István több műve, de még több kellene. Kérem az írókat, írjanak a gazdagokról! Van ott is baj elég. Nem az illatos kertjükről kell írni, hanem a keserű harcaikról, családon belül és kívül, az emberi természet bámulatos rondaságról és időnkénti szépségéről” – fogalmazott megnyitóbeszédében a költő, műfordító, nyelvész, és Shakespeare-t hozta fel példának, aki szinte kizárólag gazdag emberekről írt.

Írjanak a hirtelen meggazdagodás ijesztő és nevetséges hatásairól

Kifejtette, hogy a milliárdosokat nem megítélni, hanem szimplán megírni kell az irodalmi művekben. Hozzátette, hogy Shakespeare ugyan nem az újgazdagokról írt, mert olyanok az ő idejében még alig voltak, de a mai kortárs szerzők már látják maguk körül „a hirtelen meggazdagodás ijesztő, olykor szánalmas, olykor nevetséges hatásait”.

„Az író tehet úgy, mintha bejáratos volna gazdagékhoz. Mutassuk meg a sznoboknak, hogy mi, a kis senkik is tudunk úgy írni a gazdagok konfliktusairól, mintha belülről ismernénk. Fog az menni. Említhetném párhuzamosan a szexet. Tegyék kezüket a szívükre. Csak olyasmiről írtak eddig, amiben maguk is részt vettek?” – fűzte hozzá.

Szerezzenek nagyvonalú mecénásokat

A beszéd egy pontján Nádasdy Ádám átfűzte addigi gondolatmenetét az adakozás fontosságára. Mint mondta, sok milliomosban van hajlandóság az adakozásra, „csak többnyire, főleg az újgazdagok, nem tudják, hogyan kell. Hát tanítsuk őket. Okosan megírt, nekik dedikált regényekkel, melyekből számukra is kiderül, milyen szép dolog az adakozás”.

Példaként hozta fel Baumgarten Ferencet, a valaha élt legnagyobb irodalmi mecénást, akinek egész vagyonából évtizedeken át táplálkozott a magyar irodalmi élet. „Biztos nem mindenki találta rokonszenvesnek, zsidó is volt, homoszexuális is, de mindezt nem szeretni, hanem elfogadni kell” – mondta, és kiemelte, hogy a másik nagy mecénás ma Soros György, aki Baumgartenhez hasonlóan „nem kér hozsannázást” a pénzéért cserébe. Ő „viszont nem homoszexuális” – jegyezte meg.

Nem mindenki rossz író, aki állami kitüntetést kap

Nádasdy Ádám kitért arra is, hogy míg a mecénás a saját vagyonából áldoz, addig az állam a kitüntetésekkel az adófizetők pénzéből. Mindezt teszi nagyon helyesen, Nádasdy is kapott ilyet, és örömmel vette. Szerinte nem kell azért megvetni az írót, mert elfogadja a mindenkori kormányzat elismerését. „Az élet már csak ilyen, hogy a kormánytisztviselők főleg a nekik rokonszenves írókat díjazzák. Ha adnak, fogadjuk el. És legyünk méltányosak: nem mindenki rossz író, aki állami kitüntetést kap!”

Szerinte nagy szükség lenne a kis magándíjak és az állami elismerések mellett az igazi, nagy magándíjakra is, amelyek az utóbbi időben megszűntek Magyarországon. A nagy magándíjak előnye, hogy felkeltik a közérdeklődést, ám hozzájuk igazi mecénások kellenek. Ezért Nádasdy arra kéri írótársait, hogy ne fanyalogjanak, ha hajbókolni kell a milliomosok előtt azért, hogy rábeszéljék őket a díjalapításra, mert a magándíjak átlátható zsűrizéssel, az írók hosszú és rövid listájával, üdvös vitaalapot nyújtanak az olvasóknak és a könyveseknek egyaránt.

„Hízelegjünk bátran a milliomosoknak, közben figyeljük és írjuk meg őket. Ne legyünk gyávák, nincs kártékonyabb, mint az öncenzúra: ez lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon.”