A gyomrunk is összeszorul, annyira ismerős az iskola, amit az új magyar filmben látunk
Lepusztult, használhatatlan épület, a gyerekek igényeire nem figyelő oktatás, a tanárokat lenéző szülők, finomfőzelék-szagú menza, inkompetens tankerületi emberek, a házmestertempójú működéstől eltérő módon gondolkodó pedagógusok és az átlagból kilógó diákok kivetése a rendszerből. Szimler Bálint filmje, a Fekete pont tükröt tart elénk a magyar közoktatásról. És megint gyomorgörcsünk lesz tőle.
„Gondoljunk csak bele, hogy nézett ki a 80-as években egy benzinkút, egy bevásárlóközpont, egy sportcsarnok vagy bármi, és hogy néz ki most: ég és föld a különbség. Ha megnézzük a tanári szobákat, nem sok változást tapasztalunk. Az iskolaépületek? Ugyanaz. Mintha ezek valami hagyományőrző emlékek vagy önmaguk múzeumai lennének. Az oktatás ügye a rendszerváltás óta nem volt fontos egyik kormánynak sem” – magyarázta nemrég az oktatásügyről szóló interjúban az ELTE PPK Neveléstudományi Intézet egyetemi docense, Lénárd Sándor.
Ez jutott eszembe Szimler Bálint első nagyjátékfilmjének, a Fekete pontnak már szinte a bevezető képsorairól. Egy lakótelepi nagyiskolát látunk, egyelőre tök üresen (nyilván még tart a nyári szünet), semmi mozgás. Az alákevert vad punkzenei aláfestés máris okoz némi zavart a nézőben, pláne, hogy tényleg ugyanazokat a lepusztult folyosókat, azokat az unalmas, régi padsorokkal teli termeket, lelketlen menzát és tornatermi öltözőt látjuk, mint amilyenre mindannyian emlékszünk kisiskolás korunkból. Szinte halljuk az ablaknyitók recsegését, szinte érezzük a menza jellegzetes, felmosóval kevert főzelékszagát, szinte ájuldozunk a légkondi nélküli termekben.
És az a legdurvább, hogy teljesen mindegy, hogy a 70-es vagy a 90-es években voltunk iskolások, vagy az ezredforduló után. Az iskolaépület, főleg a lakótelepi iskolák kockaépületei, amelyek a 70-es, 80-as években gombaként terjedtek el az országban, semmit nem változtak. Később, a második emeletről keretestül kieső ablak pótlásának kálváriája során ki is derül, hogy a filmben bemutatott iskola konkrétan a 80-as években épült. És persze, ahogy a forró termek, az iskolaablak kidőlése sem csak egy filmes geg, hanem maga a rögvalóság ma is.
A filmben az üres épület és a punkzene lassan átúszik az évnyitó jeleneteibe, amelyek – akár az épület – semmit nem változtak. Unalmas beszédek elcsépelt idézetekkel, a fehér ingekben a hőségben ájuldozó kisdiákok, hamis furulyaszóló, és persze Szózat, iszonyú hamisan. Lassan kiderül, a filmben tulajdonképpen egy tanéven megyünk végig, és a két óra alatt még számtalanszor megállapíthatjuk, hogy az iskolák falai között megállt az idő. A tanárok, tanárik, tanórák mind-mind előhoznak bárki agyának rejtett zugaiból rég feledett emlékeket.
A magyar közoktatás siralmas helyzetéről szóló iskolásfilmek az utóbbi időben kifejezetten divatossá váltak. Gondoljunk csak a Magyarázat mindenre című Reisz Gábor-alkotásra (amiről azt írtuk, hogy bár végigröhögtük, de rohadt szomorú film), vagy a Moldovai Katalin Elfogy a levegőjére. Mindkettő nagyon is realisztikusan mutatja be a mai iskolai és társadalmi viszonyokat. Mind a kettő minimál-költségvetésből készült. Mindkettő után gyomorgörccsel hagytuk el a mozit.
A filmes iskolai történetek elszaporodása önmagában is mutatja a közoktatás siralmas, anakronisztikus, filmre is kívánkozó (az embereket ezzel szembesítendő) helyzetét, továbbá az sem mindegy, különösen egy független filmnél, hogy az (egy) iskolai helyszín, nyilván költségtakarékos is.
Szimler Bálint alkotása a fenti mintázatba (iskola, minimálbüdzsé, gyomorgörcs) tökéletesen beleillik. Az államtól (NFI-től) független, aligpénzből, kvázi szívesség alapon forgott film széles produceri összefogással készült, és olyan szerencse is kellett hozzá, mint hogy a ma már hollywoodi operatőr barát, Rév Marcell (Eufória, Az idol, A feleségem története) az amerikai filmes sztrájk miatt épp ráért egy ilyen haveri beugróra.
A történetben nincs semmi direkt politika, nemigen lehet ideológiai áthallásokat felfedezni a sztoriban, de mégis súlyos társadalomkritikát fogalmaz meg. Egyrészt azzal, hogy annyira nem érdekli semelyik hatalmat az iskola, hogy fél évszázados, szétrohadó épületekben, súlyos tanárhiánnyal, elavult tantervekkel és módszertannal próbál lebonyolítani egy olyan alapvetően fontos közszolgáltatást, mint a gyerekeink oktatása.
Tulajdonképpen mindkét főszereplő kívülről csöppen be, és döbben rá a magyar iskola mindennapjaira. Palikáék (Paul Mátis) Berlinből költöznek haza, ezért ötödikesként kapja meg az első dózist ebből, miközben a többiek már négy év kiképzés után jól tudják, hogy a legfőbb úr a portás, hogy melyik tanárnál kell óra előtt a heteseknek vigyázzba állva elhebegni a hiányzók neveit, és melyik tanárnál lehet picit lazítani, vagy mondjuk, hogyan lehet a menzai sorban jobb pozíciókat elérni.
Pali kíváncsi, érzékeny gyerek, de nem érti a rendszert, ahol még az sem mindegy, melyik ajtón megy be az iskolába.
Nem hangosan lázad, nem csinál nagy, látványos botrányokat, épp ellenkezőleg, egyfajta néma ellenállásba kezd. De ez épp elég ahhoz, hogy gyorsan ő legyen az első számú közellenség.
Egyedül a másik főszereplő, a most az iskolába kerülő fiatal magyartanár (Mészöly Anna) próbálja megérteni, próbálna neki segíteni, ha tudna. Közben magának is meg kell küzdenie lelkes, újító, a gyerekek igényeire figyelő pedagógusként a begyepesedett rendszerrel, a rutinos kollégák okos, „az elején bánj velük nagyon keményen”, „írass velük röpdolgozatot”, „magadat ne okold, minden a gyerekek miatt van” típusú tanácsaival.
Nem véletlenül kapta meg a legjobb színésznő díját Mészöly Anna Locarnóban, végig látjuk rajta az empátiát, a gyerekekért (és főleg Paliért) való aggódást, miközben egy-egy rezdülésből azt is, mennyire vívódik ebben a gyermekellenes rendszerben. Egyetlen kollégának tudja kipanaszolni időnként magát, de ő is óva inti, hogy fellépjen a rendszer ellen, és végül el is fordul tőle.
Van egy szülőiértekezlet-jelenet, ami megoldhatatlan problémát jelent neki – nem borul ki látványosan, nem omlik össze előttünk, de az az a pillanat, ahol látjuk, hogy kész, feladja mindazt, amire az életét tette fel: a méltányos, a gyerekek érdekeit szem előtt tartó nevelés ideáját.
Kiváló a gyerekszínészi gárda, nagyon élethűen mutatja be a mai 10 év körülieket („Mit kérdeznétek Petőfitől? – kérdezi egy ponton a tanár. – Semmit. Vagy hogy minek írt ennyi hülye verset!”), és nagyon jól eltaláltak a tanári karakterek is, a nagy tekintélyű (vagy inkább nagy dumájú), a tutit mindig megmondó őskövületektől a dolgokat rezignáltan tudomásul vevő, különösebb vizet sosem kavaró napszámosokon át a „mindegy, csak rend legyen” elvet képviselő tanárig.
Egyik sem alapból gonosz vagy gyerekellenes, csak már bedarálta őket a rendszer.
Kifejezetten nagy rátalálás viszont a filmben a testnevelő tanárt alakító Kovács Ákos „Dadan”. Őt eddig popzenekarok (többek közt: HS7, Blahalousiana, Margaret Island) menedzsereként ismertük, de most felmerül a kérdés: miért is nem tűnt fel eddig színészként? Nagyon meggyőzően alakítja Ákos bácsit, aki első látásra még akár jó fejnek is tűnhet, mert bár megköveteli a fegyelmet és a piros pólót, de csak amolyan normálisan, edzősen szigorú,
mindaddig, amíg valaki ki nem lóg a sorból.
Mert akkor elfogynak a pedagógiai módszerei, és kénytelen más típusú eszközökhöz nyúlni. Nem olyan dolgokról van szó itt sem, amelyek extrémek, és amelyek ne kerülhetnének elő ma is naponta az iskolákban. Mégis olyan nevelési eszközök ezek, amelyek egy világot megváltani akaró, lelkes és naiv kolléga számára már biztosan nem férnek bele. Kovács alakításában ott van mindannyiunk rémálom-tesitanára. Akit persze kibírtunk, de akivel azért nem szívesen ellenkeztünk. Igazából ő a Fekete pont harmadik főszereplője.
Szimler filmje tehát úgy mutatja be egy elképzelt iskola mindennapjait, hogy semmi más nem történik ott, mint ami minden iskolában szokott. És mégis, piszok rossz érzésünk van attól, amit látunk.
Ezt egyébként próbálja is oldani a film, tele van humoros vagy inkább abszurd – amolyan kafkai és egyben örkényi – jelenettel. A tankerület fafejű bürokratáján vagy az ablakos mesterember tudálékos kapzsiságán, bár hangosan nevetünk, de igazából sírnunk kellene.
Máshol az igazáért küzdő tanár sztoriját párhuzamba állítja Szimler egy színjátszókörös előadással, ami bár ötletes, és tele van izgalmas képi megoldásokkal (itt igazán kiteljesedhetett Rév Marcell kreativitása), de túl hosszúra nyúlik, picit talán le is ül a film.
Ha egy marslakó megkérdezné, milyen is a magyar iskola, akkor, ha sok ideje van, mondjuk neki, hogy olvasson el egy halom szakirodalmat valamelyik pedagógiai könyvtárból, de ha csak két órája, nyugodtan ajánlhatjuk neki a Fekete pontot.
Szimler filmje pontosan bemutatja. És ettől egyáltalán nem lesz jókedvünk.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
