Magasabbra a tetőt, Lazlo! - kritika A brutalista című filmről
Remekműnek lett kikiáltva, és már temérdek díjat besöpört az Amerikába szakadt fiktív magyar építész, a holokauszt-túlélő Tóth László története. De vajon fellelhetők-e a remekműre utaló jelek abban a 215 percben, amit a szépen szenvedő Adrien Brodyval töltünk?
A tengerentúli irodalomkritikusok kedvelt elfoglaltsága, hogy időről időre elindulnak, és felfedezik az amerikai irodalom Szent Grálját, a Nagy Amerikai Regényt (NAR). Ez a minden más felett álló mitikus mű leginkább arról ismerszik meg, hogy úgy képes megragadni az amerikai néplélek leglényegét, ahogy egyetlen másik vetélytárs sem. És ha már grabancon ragadta azt, nem is engedi el sok száz oldalon keresztül.
Miközben a könyvesek a NAR-t keresik megrögzötten, egy másik expedíció, filmtörténészek és kritikusok elszánt csapata a Nagy Amerikai Filmet (NAF) kutatja. Az ismérvek többé-kevésbé ugyanazok, csak itt játékfilmes keretek között kell felmutatni az amerikai korszellemet, például, hogy miként is fest az a bizonyos, unásig emlegetett amerikai álom. Létezett-e, létezik-e ilyen egyáltalán, és ha igen, lehet-e jó kínait enni benne? De tényleg, hogyan is mutat ez a túl jól hangzó konstrukció az utca szintjén, a nagybetűs történelemben tébláboló kisemberek között? Mondjuk egy közönséges hétfői napon a New York-i Smith-ék konyhájában, vagy egy egyszerű kedden a Kansas-i Lebovichék asztalánál, helyi idő szerint este hét harminckor. De a pennsylvaniai Tóthék is megteszik.
Nem hátrány, ha a NAF egy NAR-ból készül, de nem is követelmény, Brady Corbet, A brutalista rendezője például saját anyagból, egy általa kitalált, alkotó- és élettársával (Mona Fastvold) közösen írt történetből dolgozott. Corbet nem egy szégyenlős művész, nem is titkolja, hogy ő a Nagy Amerikai Film elkészítésében utazik. Hogy micsoda ambíciók feszítik a színészből lett rendezőt, akinek ez a harmadik filmje, az már a 215 perces játékidő első perceiben világossá válik. Még jóformán semmit sem tudunk semmiről, de már itt, a nulladik mérföldkőnél minden olyan érdekesen másként van: a főcím tipográfiája éppúgy, mint a Szabadság-szobor elhelyezkedése. Az öreg hölgy rendesen megdöntve, fejjel lefelé úszik be a képbe, ráadásul egy épp 60 éve kihalt, a film kedvéért felélesztett szélesvásznú formátumban.
Így, talpig VistaVision felbontásban találkozik először a két főszereplő: Amerika és Tóth László (Adrien Brody). Utóbbi magyar, zsidó, holokauszt-túlélő és építész, aki épp egy bevándorlókat szállító hajó gyomrából, a Saul fiát idéző pokoli összezártságból küzdi fel magát az amerikai napfényre, hogy megpillantsa a szabadság egyetemes, de fejjel lefelé lógó szimbólumát. Az időpont 1947, a helyszín Ellis Island. Ide érkezett meg anno egy bizonyítottan Nagy Amerikai Filmben egy megszeppent fiúcska, akit Vito Corleonénak hívtak. És ide érkezik meg most a holokausztot túlélő, megtört lelkű és megtört orrú magyar mérnök, Tóth László is.
Rövid New York-i kurvázást követően már indul is a busz és a történet, érdemes átvenni gyorsan, kivel-mivel hozza össze a sors az amerikai partra vetett fiktív hazánkfiát. Először is egy unokatestvérrel, az idegen földbe már gyökeret eresztett Attilával (Alessandro Nivola), aki philadelphiai bútorboltosként már javában éli az amerikai álmot: a felesége nagyon amerikai és nagyon katolikus, a cégtáblán pedig a jól csengő Miller & Sons felirat olvasható. Habár ez a Miller Pesten még Molnár volt, és fiúk sincsenek, de a helybeliek jobban bíznak a családi vállalkozásokban, ezért került az „és fiai” a cégérre.
Tóth László új életében a következő amerikai Gordon (Isaach de Bankolé), az özvegy apa, aki az ingyenkonyhán áll sorban előtte kicsiny gyermekével. Gordon a feketéket és a munkásosztályt képviseli, ő lesz Tóth egyetlen igaz barátja, együtt osztoznak a lenézettek, a szénlapátolók és a heroinisták sorsában. A Nagy Amerikai Film persze nem lenne elég nagy és elég amerikai, ha nem dübörögne be a képbe a pöffeszkedő kapitalista, de már jön is jól szabott felöltőben, kifogástalan bajusszal és méretes arroganciával a pénzarisztokrácia ingerlékeny tagja, a nevében is jelentős Harrison Lee Van Buren (Guy Pearce).
Amikor kiderül, hogy ki volt Tóth előző életében (ünnepelt építész, a Bauhaus bátor újítója), az amerikai nagytőkés kegyesen az udvartartásába emeli őt, pedig nemrég még szóra sem méltatta. Van Buren szívesen vásárolna magának egy darab örökkévalóságot, kapóra jön neki ez a furcsa szerzet, ez a lázas tekintetű, egyszerre megtört és önfejű kelet-európai, aki momentán szenet lapátol valahol Philadelphiában. A mágnás barátinak látszó kezet nyújt a szénporos arcú idegennek: építsen neki Tóth monumentális épületet a villájával szemközti dombtetőre. Egy minden fölé tornyosuló, minden igényt kielégítő, mindennél modernebb konstrukciót, aminek a csodájára jár majd az utókor. Egy brutális emlékművet, ami, ha egyszer kész lesz, a Van Burenek dicsőségét fogja hirdetni, de a köz javát fogja szolgálni. Ma is gyakori árukapcsolás ez.
Van Buren nagyvonalúságának hála hamarosan Tóth hátramaradt családtagjait is sikerül kijuttatni az Egyesült Államokba, de a régi élet nem folytatható: túlélték a haláltábort, de Erzsébet, a feleség (Felicity Jones) tolókocsiba kényszerült, míg Zsófia, az árván maradt unokahúg megnémult. A felső tízezer magaslati levegőjén sincs minden rendben, a két felnőtt Van Buren-gyereknek (Stacy Martin, Joe Alwyn) mintha valami sötét titka lenne, ám erről közelebbit nem tudunk meg.
A szenvedő tekintetek és elfojtások olyan széles választékát kapjuk, hogy abból két Nagy Amerikai Filmet is ki lehetne gazdálkodni, de az alkotók nem spórolnak semmivel, Corbet nemcsak a testi-lelki nyomort méri bőkezűen, hanem a szépséget is. A brutalista minden képe pazar, bármelyik beállítás megtenné filmplakátnak. A ridegség rég volt ilyen esztétikusan rideg, minden részlet szépen kicentizett. Hosszan lehetne sorolni, kik a megidézett mesterek, és Corbet jól vizsgázik. A művészfilmes példaképek mind elismerően nyugtáznák a látottakat: gyere csak, édes fiam, itt a helyed a panteonban! Olyan gusztusosan van fényképezve ez a fenyegető világ, olyan érzékletesen van keretezve minden, az épülő monstrumtól a mellette eltörpülő emberalakokig, a nagyszabású tájképektől az utolsó lepusztult raktárhelyiségig, hogy jó darabig fel se tűnik, hogy valami mintha hibádzna a szereplőkkel. Tulajdonképpen nem nagy dolog, és ha egy film olyan nyerő szériában van, mint A brutalista, könnyen kicsinyesnek tűnhet azon fennakadni, hogy a sok szép kompozícióban egyetlen hús-vér szereplő sem látszik a három és fél órás játékidő alatt.
László a nagy mű megvalósításának él és szenved. Erzsébet Lászlónak él és szenved. Szenvednek, mert túlélők, és szenvednek, mert bevándorlóként az új világban sem találják a helyüket. Látjuk, hogy szenvednek, Adrien Brody és Felicity Jones csodásan csinálják, profin és érzéssel, csak azt nem látjuk, hogyan is él valójában ez az idegenbe szakadt két túlélő. Hosszú évtizedeket töltünk velük, de egy egyszerű vacsora sem fér bele e rengeteg időbe, itt minden jelenetnek valami jelentőséget kell hordoznia. Azért egy jelentéktelen rántottát igazán meg lehetett volna enni, de nem, Tóthék csak akkor vacsoráznak, ha valaki bejelenti az asztalnál, hogy kivándorol Izraelbe.
Van Burenben sem teng túl az emberi tényező, de ő színesebb egyéniség, és Guy Pearce szórakoztatóan adja a nagy mellényű megrendelő karikatúráját. A pénzember egyszerre nem is egy, hanem két érzésre is képes: csodálja és lenézi Lászlót, akit, mint jól szituált szolgát, arra tart, hogy megépíttesse vele a saját szobrát. De azért mindennek van határa. Hogy egy ilyen alak, egy művész, ráadásul egy idegen mitugrász több legyen egy Van Burennél, és még szabad akarattal is bírjon, az már megengedhetetlen. Nincs mese, meg kell törnie Tóthot, és ehhez a szexuális erőszakot választja.
Közben egyre inkább balladai félhomályba borul a film, a szereplők minden nézése, minden félmondata, minden rezdülése úgy hat, mintha valami rejtett jelentés húzódna mögöttük, olyan mélyrétegek, amelyeket rangon aluli lenne megmutatni. Valóban nem kell mindent megmutatni, az például nagyon is helyes döntésnek tűnik, hogy a holokausztról egyetlen kép sincs a filmben, és azt sem kell szájba rágni, hogy a nagy építkezés mit is jelent az újrakezdés és a múltfeldolgozás szótárában.
Csak hát ennél többet ígér A brutalista, sokkal többet, valami olyasmit, hogy legyünk résen, hajoljunk közelebb, mert valahol ott bujkál a részletekben a titkos gondolat, a nagy összefüggés, ami majd feltárul a beavatottak szeme előtt. Szó se róla, sejtelmességben és talányban Corbet valóban osztályelső, nála a dombra is úgy sétál fel a vendégsereg, a tehervonat is úgy fújja ki a füstjét, a Szabadság-szobor is úgy lóg be a képbe, és a szereplők is olyan sokatmondóan gyújtanak rá, mintha a Nagy Amerikai Filmben lennének. És az sem lehetetlen, hogy abban vagyunk. Ahol ennyi a fontos téma, ahol a szereplők sorsát a holokauszttrauma, a cionizmus, az amerikai antiszemitizmus, a kapitalizmus farkastörvényei, a művészi elhivatottság, a drogfüggőség és a válogatott testi-lelki bajok szinte egyszerre formálják, ott az ember gyanút fog: itt valóban valami komoly és epikus dologról lehet szó.
Ilyen sűrű program mellett talán nem is igazságos számon kérni, hogy László, Erzsébet és Zsófia, Gordon, Attila és a felesége, valamint az összes Van Burenek inkább sorsvázlatszerűségek, mintsem hús-vér alakok. Talán már készül egy még hosszabb, egy ennél is művészibb és rendezőibb változat, egy két szünettel játszott, 430 perces remekmű, ahol mindenki levegőhöz jut, és kedvére életre kel.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
