A Drahomíra mozi ritka hangulatos hely – ilyen lehetne a Bem, ha félmilliárdból felújítanák –, különlegessége, hogy megengedik, hogy bevidd a terembe az innivalódat (mármint konkrétan a korsó sört!), amit praktikus módon az előtted ülő székének a háttámlájáról lenyíló asztalkára tudsz letenni. És ez csak az egyik helyszíne a fesztiválnak, ahol egyébként is mindenhonnan dől a sör. Ennek megfelelően viszonylag sokan járkálnak ingatag léptekkel az utcákon, viszont ezt békésen teszik.

Ne, de nem a sörért jöttük. Az őrült román zseni, Radu Jude Kontinental ‘25 című friss alkotásával kezdjük a filmes megmerítkezést. Ő általában dugig tömi a filmjeit minden egyes dologgal, ami éppen foglalkoztatja (már a címek is jelzik a barokkos túltoltságot: Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban, Ne várjatok túl sokat a világvégétől stb.). A mostani filmje sokkal koncentráltabb, kevésbé megterhelő, egyenes vonalon haladó darab – a rendező gyilkos humora azonban nem veszett el most sem. A magyar nézők számára az a jelenet lesz a legmeglepőbb, amikor az anyjával beszélgető Orsolya nevű főhős (Tompa Eszter nagyszerű alakításában) egyszer csak elkezdi hevesen szidni Orbán Viktort.
Ez a vetítés egyébként a fő fesztiválhelyszín egyik pár tucat férőhelyes kistermében volt, ahol a legegyszerűbb irodai székeken ültünk, és a már eleve nyekergő ajtó olyan dörrenéssel csapódik be, akárhányszor kimegy valaki a film közben, hogy úgy érzed, mintha a pokol kapuja zárult volna be. Mondjuk, ha ráértem volna korábban, nézhettem volna ugyanezt a filmet a kétszintes, 1131 süppedős fotellel rendelkező, hatalmas vásznú, csúcshangtechnikájú nagyteremben is, ahol a sztárokat felvonultató díszbemutatókat is tartják.

Apropó, sztárok. Minden évben legalább négy-öt megfordul Karlovy Varyban. Az idén a legnagyobb név Michael Douglas volt, aki az 50 éves Száll a kakukk fészkére című klasszikust (aminek a producereként 31 évesen nyert Oscar-díjat) hozta el magával. Plusz itt jelentette be, hogy visszavonul a színészettől (azért hagyott magának kiskaput, ha esetleg beesik még valami szuper projekt).
Nem hiszem, hogy Karlovy Varyba az enyhén kamuszagú President’s Award nevű díj miatt jönnek a sztárok, de ha már itt vannak, kapnak egyet. Idén például Peter Sarsgaard, Vicky Krieps és Dakota Johnson. Ez utóbbit én is láttam, amikor átvette a díjat a nagyterem színpadán. Mondott öt szót csehül, majd angolul hozzátette, hogy annyira kellett koncentrálnia, hogy el ne felejtse a cseh szöveget, hogy még a fülét is bedugaszolta, hogy ne terelje el semmi a figyelmét (az alábbi videóban 6:15-nél meg lehet nézni ezt az esetet).
Miután elmondta a köszönőbeszédét, elkezdték vetíteni Dakota Johnson új filmjét, a Materialistset (a magyar mozikba Többesélyes szerelem címmel jön majd augusztus közepén). Nem tudom, mit vétett ez a film, de az utóbbi hetekben a Substacken minden angolszász kulturális újságíró kötelességének érezte, hogy hosszasan a földbe döngölje. (Talán benne lehet az is, hogy a rendező, Celine Song Előző életek című előző filmjét meg túldicsérték, és beütött a lelkiismeret-furdalás?) Ilyen felvezetés után nem csoda, hogy kellemesen csalódtam a Materialistsban, ami rémisztő képet fest korunk randikultúrájáról, és többek között kiderült belőle az is, hogy a szegény férfinál csak egy rosszabb van: az alacsony férfi.
Karlovy Vary előszeretettel válogat be magyar filmeket a programba. Az aranykor a 2010-es évek volt, akkor kétszer is elhoztuk a fesztivál fődíját, az Kristály Glóbuszt (A nagy füzetért 2013-ban, az Ernelláék Farkaséknál-ért 2016-ban), és volt olyan év, amikor három magyar film is szerepelt a felhozatalban.

Idén Fliegauf Bence újdonsága, a Jimmy Jaguár című démonos áldokumentumfilm került be a versenyprogramba. Fliegauf már egy jó ideje állami támogatás nélkül alkot, de ellentétben a magyar független filmek nagy részével, amik alacsony, de azért értelmezhető mértékű költségvetéssel készülnek, ő tényleg nulla pénzből forgat (Balla Eszter mesélte, hogy Fliegauf úgy kérte fel őt erre a filmre, hogy ráírt az Instagramon, hogy „akarsz ingyen dolgozni velem?”)
Így született meg előző filmje is, a Rengeteg: Mindenhol látlak (amiért 2020-ban Kizlinger Lilla a Berlinalén elnyerte az egyik legjelentősebb színészi díjat, amit magyar ember megkapott Törőcsik Mari 1976-os cannes-i elismerése óta), és még inkább így jött létre a Jimmy Jaguár, amit négy év alatt hozott össze a stáb vérrel-verejtékkel, millió szívességgel és lemondással. Volt is egy fájó iróniája annak, hogy milyen pazar körülmények között mutatták be a filmet Karlovy Varyban: például csak az a pénz, amiből az alábbi óriásplakátot nyomtatták, komoly tétel lehetett volna a film költségvetésében.

Fliegauf eredetileg tévésorozatnak tervezte ezt a misztikus bűnügyi történetet, és tényleg olyan is a film első kétharmada, mint egy pilotepizód hosszúra nyújtott felvezetése. Aztán rendesen felpörögnek az események, és hirtelen meghökkentően aktuálisba vált a történet (még Magyar Pétert is bele lehet látni). A vége után azt éreztem, hogy nagyon nézném a folytatást – erre valószínűleg soha nem lesz lehetőségem.
Pont a Jimmy Jaguár sajtóvetítése alatt pillantottam meg új hősömet: az embert, aki felemeli a hangját a telózás ellen. Nem tudom, a kedves olvasónak feltűnt-e már, de embertársaink képtelenek nyugton maradni. Szinte minden vetítésen érzékelek olyan embert a közelemben, aki dobol a lábával, baszkurálja a táskája cipzárját, tekergeti az ásványvizes üveg kupakját, de leginkább ötpercenként megnyitja a telefonját full fényerővel. Úgy érzem, most még az a közmegegyezés, hogy bunkóságnak számít, ha valaki moziban telefonozik, mégis nehezen veszem rá magamat, hogy rászóljak emiatt a mellettem ülőre. Nem így az új hősöm, aki a film egyik csendes pontján úgy dörrent rá a tőle hét (!) székkel arrébb ülőre, hogy azt mindenki hallotta a teremben: „Eltennéd a telefont? Nagyon zavaró!”
Szintén nulla pénzből dolgozik a dél-koreai Hong Szangszu, aki bizonyos szempontból a világ egyik legsikeresebb rendezője, ugyanis évente két-három filmet csinál, és mindegyik valamelyik A-listás filmfesztivál versenyprogramjában debütál. Egyedi filmkészítési módszerét az évtizedek alatt csiszolta tökéletesre: kiválasztja a színészeket és a helyszíneket (kocsmákban, lakásokban, irodákban, parkokban és utcasarkokon játszódnak a filmjei), nem talál ki előre semmit, hanem minden forgatási napon korán felkel, és megírja az aznapi dialógokat. Korábban még volt stábja, de mostanra gyakorlatilag mindent ő maga csinál (ő az operatőr, a látványtervező, a zeneszerző, a vágó, a producer, a minden), egyetlen segítsége van, egy fiatal nő, aki a hangot rögzíti.
Idei első filmjét (már bejelentették a másodikat, ami Locarnóban lesz versenyben), a What Does That Nature Say to You-t a lehető legideálisabb körülmények között láttam Karlovy Vary-ban: egy békebeli művelődési házra emlékeztető kis moziban a domb tetején, ahol a dugig tömött terembe még simán beengedtek egy tucat embert, akik a vászon előtt ültek a földön. Nehéz volt eldönteni, hogy a film vagy a mozi hibája, de a kép- és a hangminőség pont olyan volt, mint azé a videóé, amit a családi nyaraláson vettünk fel 1994-ben egy VHS-C kamerával. A Hong-varázslat viszont működik: egy banálisnak tűnő helyzetből kiindulva (a lány három év után végre bemutatja a szüleinek a pasiját) olyan fájdalmas igazságokra mutat rá a film, amit aztán órákba telik megemészteni.

Az idei Karlovy Vary-i fesztivált tragédia árnyékolta be, ugyanis májusban meghalt Jiří Bartoška, aki több mint 30 éven át igazgatta a fesztivált. A szervezők méltó módon állítottak emléket neki: tíz méterenként sorjáztak a róla készült fotók a várost átszelő Teplá folyó partján, portréfilmet vetítettek, kiállítást rendeztek, és a legtöbb vetítés előtt leadták azt a megható kisfilmet, amiben a nagy cseh színész, Bolek Polívka búcsúzik tőle. Ebben a korban, amikor mindenki pótolható, amikor egy pillanat alatt túllépünk azon, aki kidőlt a sorból, hihetetlenül lelkesítő volt látni, ahogy Karlovy Vary határozottan jelezte, hogy mennyire értékeli, amit Bartoška tett ezért a fesztiválért, és nélküle nem lesz ugyanolyan a világ.

Az utolsó film, amire beültem, a Dangerous Animals című nagyon szórakoztató horror volt, ami nemcsak néhány vérszomjas cápával, de egy vérszomjas sorozatgyilkossal is ijesztgetett.
fárasztó, de nagyon élvezetes.
Olyan bérletet vettek (2500 koronáért, azaz 40 ezer forintért), amivel minden nap három vetítésre igényelhetnek jegyek, de ennél többre is beülhetnek, ha vállalják a legalább egy óráig tartó sorban állást a terem előtt (vagyis sorban ülést, mert itt mindenki azonnal leül a földre, mihelyst teheti). Bár az is előfordult velük, hogy nem kellett végigvárni a sort, hanem jött valaki, és odaadta nekik a pluszjegyét. Amúgy minden reggel pontban hét órakor lehet jegyet foglalni a másnapi vetítésekre a fesztivál applikációján, van, amikor csak egyiküknek sikerül, ilyenkor kihagyják azt a filmet, mert vagy együtt moziznak, vagy sehogy.
A sztárokat nem vadászták, de éppen arra jártak, amikor Michael Douglas vonult be, hát levideózták. Akitől viszont Aranka mindenképpen szeretett volna aláírást kérni, az Stellan Skarsgård, de rá hiába várt a kordonnál, mert a svéd színészlegenda valami titkos úton jutott be az épületbe. Kellemes meglepetés volt számukra, hogy milyen lazák és jófejek a helyiek, meg hogy mindenki tud angolul. Szeretnének máskor is jönni a fesztiválra, de legközelebb inkább a mellékszekciókból fognak szemezgetni, mert versenyprogramban most több rossz filmbe is belefutottak.