Karlovy Varyban remek filmeket lehet kifogni, de a filmfesztivál igazi varázsa a hangulatában rejlik: nyugalmas, barátságos retró életérzés, ötvözve udvarias és nagyvonalú profizmussal. Riporterünk felvette a ritmust a helyszínen, elvarázsolta Dakota Johnson és Hong Sang-Soo.
A Drahomíra mozi ritka hangulatos hely – ilyen lehetne a Bem, ha félmilliárdból felújítanák –, különlegessége, hogy megengedik, hogy bevidd a terembe az innivalódat (mármint konkrétan a korsó sört!), amit praktikus módon az előtted ülő székének a háttámlájáról lenyíló asztalkára tudsz letenni. És ez csak az egyik helyszíne a fesztiválnak, ahol egyébként is mindenhonnan dől a sör. Ennek megfelelően viszonylag sokan járkálnak ingatag léptekkel az utcákon, viszont ezt békésen teszik.
Ne, de nem a sörért jöttük. Az őrült román zseni, Radu Jude Kontinental ‘25 című friss alkotásával kezdjük a filmes megmerítkezést. Ő általában dugig tömi a filmjeit minden egyes dologgal, ami éppen foglalkoztatja (már a címek is jelzik a barokkos túltoltságot: Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban, Ne várjatok túl sokat a világvégétől stb.). A mostani filmje sokkal koncentráltabb, kevésbé megterhelő, egyenes vonalon haladó darab – a rendező gyilkos humora azonban nem veszett el most sem. A magyar nézők számára az a jelenet lesz a legmeglepőbb, amikor az anyjával beszélgető Orsolya nevű főhős (Tompa Eszter nagyszerű alakításában) egyszer csak elkezdi hevesen szidni Orbán Viktort.
Ez a vetítés egyébként a fő fesztiválhelyszín egyik pár tucat férőhelyes kistermében volt, ahol a legegyszerűbb irodai székeken ültünk, és a már eleve nyekergő ajtó olyan dörrenéssel csapódik be, akárhányszor kimegy valaki a film közben, hogy úgy érzed, mintha a pokol kapuja zárult volna be. Mondjuk, ha ráértem volna korábban, nézhettem volna ugyanezt a filmet a kétszintes, 1131 süppedős fotellel rendelkező, hatalmas vásznú, csúcshangtechnikájú nagyteremben is, ahol a sztárokat felvonultató díszbemutatókat is tartják.
Apropó, sztárok. Minden évben legalább négy-öt megfordul Karlovy Varyban. Az idén a legnagyobb név Michael Douglas volt, aki az 50 éves Száll a kakukk fészkére című klasszikust (aminek a producereként 31 évesen nyert Oscar-díjat) hozta el magával. Plusz itt jelentette be, hogy visszavonul a színészettől (azért hagyott magának kiskaput, ha esetleg beesik még valami szuper projekt).
Nem hiszem, hogy Karlovy Varyba az enyhén kamuszagú President’s Award nevű díj miatt jönnek a sztárok, de ha már itt vannak, kapnak egyet. Idén például Peter Sarsgaard, Vicky Krieps és Dakota Johnson. Ez utóbbit én is láttam, amikor átvette a díjat a nagyterem színpadán. Mondott öt szót csehül, majd angolul hozzátette, hogy annyira kellett koncentrálnia, hogy el ne felejtse a cseh szöveget, hogy még a fülét is bedugaszolta, hogy ne terelje el semmi a figyelmét (az alábbi videóban 6:15-nél meg lehet nézni ezt az esetet).
Miután elmondta a köszönőbeszédét, elkezdték vetíteni Dakota Johnson új filmjét, a Materialistset (a magyar mozikba Többesélyes szerelem címmel jön majd augusztus közepén). Nem tudom, mit vétett ez a film, de az utóbbi hetekben a Substacken minden angolszász kulturális újságíró kötelességének érezte, hogy hosszasan a földbe döngölje. (Talán benne lehet az is, hogy a rendező, Celine Song Előző életek című előző filmjét meg túldicsérték, és beütött a lelkiismeret-furdalás?) Ilyen felvezetés után nem csoda, hogy kellemesen csalódtam a Materialistsban, ami rémisztő képet fest korunk randikultúrájáról, és többek között kiderült belőle az is, hogy a szegény férfinál csak egy rosszabb van: az alacsony férfi.
Karlovy Vary előszeretettel válogat be magyar filmeket a programba. Az aranykor a 2010-es évek volt, akkor kétszer is elhoztuk a fesztivál fődíját, az Arany Glóbuszt (A nagy füzetért 2013-ban, az Ernelláék Farkaséknál-ért 2016-ban), és volt olyan év, amikor három magyar film is szerepelt a felhozatalban.
Idén Fliegauf Bence újdonsága, a Jimmy Jaguár című démonos áldokumentumfilm került be a versenyprogramba. Fliegauf már egy jó ideje állami támogatás nélkül alkot, de ellentétben a magyar független filmek nagy részével, amik alacsony, de azért értelmezhető mértékű költségvetéssel készülnek, ő tényleg nulla pénzből forgat (Balla Eszter mesélte, hogy Fliegauf úgy kérte fel őt erre a filmre, hogy ráírt az Instagramon, hogy „akarsz ingyen dolgozni velem?”)
Így született meg előző filmje is, a Rengeteg: Mindenhol látlak (amiért 2020-ban Kizlinger Lilla a Berlinalén elnyerte az egyik legjelentősebb színészi díjat, amit magyar ember megkapott Törőcsik Mari 1976-os cannes-i elismerése óta), és még inkább így jött létre a Jimmy Jaguár, amit négy év alatt hozott össze a stáb vérrel-verejtékkel, millió szívességgel és lemondással. Volt is egy fájó iróniája annak, hogy milyen pazar körülmények között mutatták be a filmet Karlovy Varyban: például csak az a pénz, amiből az alábbi óriásplakátot nyomtatták, komoly tétel lehetett volna a film költségvetésében.
Fliegauf eredetileg tévésorozatnak tervezte ezt a misztikus bűnügyi történetet, és tényleg olyan is a film első kétharmada, mint egy pilotepizód hosszúra nyújtott felvezetése. Aztán rendesen felpörögnek az események, és hirtelen meghökkentően aktuálisba vált a történet (még Magyar Pétert is bele lehet látni). A vége után azt éreztem, hogy nagyon nézném a folytatást – erre valószínűleg soha nem lesz lehetőségem.
Pont a Jimmy Jaguár sajtóvetítése alatt pillantottam meg új hősömet: az embert, aki felemeli a hangját a telózás ellen. Nem tudom, a kedves olvasónak feltűnt-e már, de embertársaink képtelenek nyugton maradni. Szinte minden vetítésen érzékelek olyan embert a közelemben, aki dobol a lábával, baszkurálja a táskája cipzárját, tekergeti az ásványvizes üveg kupakját, de leginkább ötpercenként megnyitja a telefonját full fényerővel. Úgy érzem, most még az a közmegegyezés, hogy bunkóságnak számít, ha valaki moziban telefonozik, mégis nehezen veszem rá magamat, hogy rászóljak emiatt a mellettem ülőre. Nem így az új hősöm, aki a film egyik csendes pontján úgy dörrent rá a tőle hét (!) székkel arrébb ülőre, hogy azt mindenki hallotta a teremben: „Eltennéd a telefont? Nagyon zavaró!”
Szintén nulla pénzből dolgozik a dél-koreai Hong Szangszu, aki bizonyos szempontból a világ egyik legsikeresebb rendezője, ugyanis évente két-három filmet csinál, és mindegyik valamelyik A-listás filmfesztivál versenyprogramjában debütál. Egyedi filmkészítési módszerét az évtizedek alatt csiszolta tökéletesre: kiválasztja a színészeket és a helyszíneket (kocsmákban, lakásokban, irodákban, parkokban és utcasarkokon játszódnak a filmjei), nem talál ki előre semmit, hanem minden forgatási napon korán felkel, és megírja az aznapi dialógokat. Korábban még volt stábja, de mostanra gyakorlatilag mindent ő maga csinál (ő az operatőr, a látványtervező, a zeneszerző, a vágó, a producer, a minden), egyetlen segítsége van, egy fiatal nő, aki a hangot rögzíti.
Idei első filmjét (már bejelentették a másodikat, ami Locarnóban lesz versenyben), a What Does That Nature Say to You-t a lehető legideálisabb körülmények között láttam Karlovy Vary-ban: egy békebeli művelődési házra emlékeztető kis moziban a domb tetején, ahol a dugig tömött terembe még simán beengedtek egy tucat embert, akik a vászon előtt ültek a földön. Nehéz volt eldönteni, hogy a film vagy a mozi hibája, de a kép- és a hangminőség pont olyan volt, mint azé a videóé, amit a családi nyaraláson vettünk fel 1994-ben egy VHS-C kamerával. A Hong-varázslat viszont működik: egy banálisnak tűnő helyzetből kiindulva (a lány három év után végre bemutatja a szüleinek a pasiját) olyan fájdalmas igazságokra mutat rá a film, amit aztán órákba telik megemészteni.
Az idei Karlovy Vary-i fesztivált tragédia árnyékolta be, ugyanis májusban meghalt Jiří Bartoška, aki több mint 30 éven át igazgatta a fesztivált. A szervezők méltó módon állítottak emléket neki: tíz méterenként sorjáztak a róla készült fotók a várost átszelő Teplá folyó partján, portréfilmet vetítettek, kiállítást rendeztek, és a legtöbb vetítés előtt leadták azt a megható kisfilmet, amiben a nagy cseh színész, Bolek Polívka búcsúzik tőle. Ebben a korban, amikor mindenki pótolható, amikor egy pillanat alatt túllépünk azon, aki kidőlt a sorból, hihetetlenül lelkesítő volt látni, ahogy Karlovy Vary határozottan jelezte, hogy mennyire értékeli, amit Bartoška tett ezért a fesztiválért, és nélküle nem lesz ugyanolyan a világ.
Az utolsó film, amire beültem, a Dangerous Animals című nagyon szórakoztató horror volt, ami nemcsak néhány vérszomjas cápával, de egy vérszomjas sorozatgyilkossal is ijesztgetett.
Kormányzóképes erőként igyekezett látni és láttatni magát hétvégi, nagykanizsai kongresszusán a Tisza Párt, amelynek már a választási programja is körvonalazódik. A kormány sem tétlen azonban, friss ígéreteivel pedig nyilvánvalóan a választási eredmény befolyásolása a cél.
Egy szakértő elmagyarázza, mely helyzetekben érdemes a sofőröknek inkább a megérzéseikre hallgatniuk.
Szerintük korlátozták, hányan kaphatnak béremeléssel járó kiváló minősítést.
A tárcavezető nem tervezi, hogy a választás előtt extra szabadságot vesz ki.
