A Centrális Galéria Szex és kommunizmus című tárlata két dolgot juttathat eszünkbe: a női magazinokat és a férfimagazinokat. Ön szerint teljesíthetetlen elvárás-e a tömegmédia test- és családideálja ugyanúgy, ahogy annak idején a szocializmusé volt?
A történelemhamisítás nem eleve esztétikai kategória, súlyosabb esetekben azonban azzá válhat. Ha egy mű a torzan előadott eseményeken kívül nem bír semmilyen erénnyel, nem marad belőle más, csak a hazugság. Ilyen A királyné nyakéke című film, amely állítólag a nagy francia forradalom előtt lezajlott hírhedt nyaklánc-ügyről szól.
Ki tolmácsolta a Magyar Televízióban a Nobel-díj átadásának ünnepi ceremóniáján azt a laudációt, amelyet a Svéd Királyi Akadémia tagja mondott Kertész Imre díjának átadásakor? Ki mert úgy beülni a tolmácsfülkébe, hogy életében nem hallott Kertész műveiről, s egyszerűen félrefordította a regénycímeket? Ön szerint csak magát minősítette vele, vagy szégyellnünk kell magunkat nekünk is?
A népszerű dalszerző-énekes, Kovács Ákos Új törvény című, október 30-án megjelent - a MAHASZ toplistáján első helyen debütált, jelenleg második - albumán található A bosszú népe című szám, melynek csorbítatlanul közöljük teljes szövegét. Ön szerint mit jelent, mi jut róla eszébe? Kérjük, ossza meg velünk gondolatait, szóljon hozzá!
Bertolt Brecht, aki Svejk figuráját a második világháborúra aktualizálva maga is írt egy színpadra szánt folytatást Jaroslav Hasek művéhez, egy ízben azt mondta: "Ha meg kellene neveznem három művet, amelyek századunkban a világirodalmat alakítják, az egyik ezek közül a Svejk lenne". Az író korai halála miatt befejezetlenül maradt, népszerű és jelentős mű továbbírására Karel Vanek, Hasek barátja tett kísérletet. Bár az eredeti írás hangulatának felidézéséhez az alapmű illusztrátora, Josef Lada is hozzájárult, a magyarul most először megjelent regény - Svejk az orosz fronton - meg sem közelíti az eredetit.
Október 3-án, a tekintélyes Harvard Egyetem dísztermében osztották ki az idei, úgynevezett IgNobel-díjakat, amelyeket szórakoztató, ám kevéssé fontos találmányokkal és eredményekkel előálló kutatók kapnak meg. A matematikai elismerést két indiai tudós nyerte el, szenzációs új módszerük kifejlesztéséért, amelynek segítségével minden eddiginél pontosabban lehet megbecsülni egy elefánt felületének nagyságát.
Magától frissülő újság, hátra szerelhető repülőszerkezet, hangfegyver: a legújabb amerikai sci-fi filmek technikai eszközök sorát mutatják be, amelyek korántsem rugaszkodtak olyan messze a valóságtól, mint azt a néző gondolná. Sőt, sokszor épp a tudományos vagy az üzleti élet merít ötleteket a hollywoodi rendezők fantazmagóriáiból. James Bond legfantasztikusabb tárgyaiból októberben még kiállítást is rendeznek Londonban.
A színházi szakma talán bízhatott volna valamiben, amikor Görgey Gábor miniszter úgy határozott: megpályáztatja a Nemzeti Színház igazgatói posztját. Azt gondolhatták, az épület rossz, az akarnok politika emlékműve, de ha a színháziak egyszer majd birtokukba veszik, falait és mozdíthatatlan belső terét nem, de szellemét lassan átformálhatják. Ehhez képest a mostani pályáztatás tulajdonképpen a szakma távollétében zajlik.
A 94 éves korában elhunyt író-szerkesztő, William Phillips halálával végleg a múlté lett az általa szerkesztett legendás New York-i folyóirat, a Partisan Review is. Az 1934-ben virtigli kommunista lapként induló szemle, amelyben eleinte trockisták és sztálinisták vitatták az eszme lehetséges útjait, később maga rántotta le a leplet a sztálinizmus igazi arcáról, filozófusok, publicisták, esszéisták vitáinak szabad és izgalmas terepe lett, s a huszadik század nagy amerikai íróit indította el pályájukon. A Partisan Review az a folyóirat volt, amelyben egy esszé még forradalmat csinált.
A Megáll az idő jubileumi vetítésén - ahogy a vendégként meghívott rendező, Gothár Péter fogalmazott - a Rocky Horror Picture Showéhoz hasonló jelenségekkel találkozott, többen kívülről tudták és előre mondták a szövegeket, ismerték a filmzene minden egyes hangját. A legenda mégsem intézményesült: a bemutató huszadik évfordulójára rendezett est szeptember 16-án a budapesti Toldi Moziban informális esemény maradt. Nézőtér, vászon és színpad között azonban pillanatokra megjelent az a cinkosság, ami 1982-ben, a bemutató évében.
Oszama bin Laden terrorszervezetének neve állítólag megegyezik Isaac Asimov klasszikus sci-fi regényének arab címével, a szervezet tevékenysége és a könyv cselekménye között pedig további izgalmas hasonlóságokat fedezhet fel, aki ilyesmire fogékony. Hogy a New York elleni tavalyi támadást a tudományos-fantasztikus irodalom inspirálta volna, az legalábbis kétséges, de az al-Kaida körüli rejtélyek illetve más tömeggyilkosok bizonyított rajongása Asimov iránt arra intenek, hogy ez a lehetőség sem kizárható.
Csúnyán megtréfálta a New Times LA újságírója saját lapját: hírt adott egy készülő reality show-ról, melyben szexuális bűncselekményekért elítélt rabokat eresztenek össze megerőszakolt tinédzserlányokkal. Hogy a szerkesztők nem ellenőrizték a hírt, az súlyos hiba, az olvasókat azonban nem lehet túlzott hiszékenységgel vádolni: a fiktív Survive This! alig tesz túl a valódi show-kon.
A Magyar Nemzet, úgy tűnik, konok harcot indított a kortárs magyar irodalom egyes irányzatai ellen. Legalábbis valami olyasmi ellen, amelyet ott irányzatnak vélnek. Az augusztus 26-ai lapszámban Barna T. Attila írt Nemzet és fiatal irodalom címmel jegyzetet. Az első mondat kijelöli a csapásirányt: "A fiatal költők, írók nagy része semmiféle közösséget nem vállal a nemzeti oldallal, ami magában hordja annak a veszélyét, hogy nem születik meg az új, egészséges nemzeti irodalom."
Az USA-beli Georgia állam második legnagyobb tankerülete, Cobb County olyan szabályozást fogadott el, amely szerint a világegyetem és az élet keletkezéséről egyfajta "teóriaegyensúly" szerint kell tanítani a megye általános iskolásait. Egyaránt helyet adva az evolúciós, darwinista, illetve a bibliai, kreacionista magyarázatnak.
A kérdés nem az, Catherine Millet azonos-e Catherine M.-mel, vagyis a szerző könyve hősnőjével. Azzal a nővel (inkább lénnyel), aki minden létező és kipróbálható módon keresi a gyönyört, a beteljesülést és közben a kiteljesedést; hogy eggyé olvadjon megszámlálhatatlan férfipartnerével és a legbizarrabb terekkel, ahol szeretkezéseit végzi. A kérdés az, a világszerte többszázezer példányban elkelt mű szerzője mire jut azzal, hogy szexuális életét aprólékosan feltárja? És mire jut vele az olvasó?
A Kortárs Művészeti Múzeum/Ludwig Múzeum Budapest Box című kiállítása azokra a budapesti helyszínekre kalauzol, ahol az elmúlt tíz évben a hivatalos művészeti intézményrendszeren kívül kiállítottak, találkozó- és alkotóhelyet, agórát tartottak fenn művészek. Pontosabban azokat kalauzolja, akik iránytű nélkül is otthonosan mozognak a pesti színtéren. Ám akik nem itt élnek, nem ismerték sem a hivatalos, sem a félhivatalos kortárs művészeti szcénát, kissé reményvesztetten bolyonganak a kiállítás terében.