„A halál megváltoztathatatlan és elkerülhetetlen, de viszonyunk a halálhoz nem az. Az elintézetlen problémák, az elért és el nem ért eredmények teszik könnyűvé vagy nehézzé a megválást az élettől” – fejtegette 2005-ös könyvében Polcz Alaine író-pszichológus. A tinédzserkorában halálközeli élményen átesett szakember életművének jóformán egyenes következményeként hívta életre – a példaként szolgáló nemzetközi mintákhoz képest kissé megkésve, kivárva a rendszerváltást – 1991-ben a Magyar Hospice Alapítványt. Az ellátásnak azóta világnapja is lett: ebből az apropóból októberben a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület a Semmelweis Egyetemmel karöltve szakmai nyílt napot rendez.

A rászorulókat életük utolsó szakaszában támogatók és az orvoslás hazai fellegvárának együttműködése ma természetesnek tűnik, pedig az alternatív irányzatként startoló hospice-szolgálat világszerte csak az 1980-as évek legvégén nyert bebocsátást a „hivatalos” egészségügyi ellátásba. Nagy-Britanniában addigra mintegy száz bentlakásos hospice-szolgálat alakult, az otthoni gondozást erősítő Egyesült Államokban pedig már több mint félezer terminális gondozást nyújtó, vagyis az otthoni meghalást lehetővé tevő szervezet működött, melyek finanszírozására állami alapot is létrehoztak. Az Újvilágban évente több mint egymillióan vívják haláltusájukat hospice-segítőkre támaszkodva. Magyarországon a daganatos betegekre koncentráló ellátáshoz a rászorulók legfeljebb ötöde jut hozzá.

A teljes cikket elolvashatja a HVG  e heti számában.