Péter 30 éves, a néhány éve elhunyt édesapa által alapított kisvállalkozást vezeti, amelynek rajta kívül egy alkalmazottja van, mégsem keres annyi pénzt, hogy elköltözhessen édesanyja mellől. Úgy érzi, ebben az életkorban már egyre több feszültséget okoz az együttélés, a magánszféra hiánya, ami szerinte 25 éves korig "még belefér”, de például az előző párkapcsolatában is problémákhoz vezetett.

Az otthonlakás pozitív oldalának tartja viszont, hogy így a fiatalok jobban segíthetik idős hozzátartozóikat. Péter szerint saját hibás döntéseinek is köszönhető, hogy otthon maradt. Például ma már butaságnak tartja, hogy elkezdte az egyetemet, ami mellett nem dolgozott, de végül be sem fejezte. Mindenesetre nem tudott saját egzisztenciát teremteni. Úgy látja, a felsőoktatásban eltöltött idő túl hosszúra nyúlik, és nem igazán nyújt a „való életben” hasznosítható tudást.

Nem csak a pénzen múlik

Anita 26 éves, újságíróként dolgozik. Azt állítja, keres annyit, hogy elköltözhessen otthonról, mégis inkább szüleinél és nagyszüleinél maradt, mert egyedül nincs kedve lakni, barátokkal összeköltözni pedig „legfeljebb néhány éve tűnt volna mókás ötletnek”. A lánynak állítása szerint jó a kapcsolata szüleivel, és örül annak, hogy nem kell üres lakásba hazamennie, és a házimunka sem kizárólagosan rá marad. Igaz, a családnak van a városban egy kis üres lakása, ahova Anita hétvégenként elmehet aludni, a lány „enélkül már valószínűleg elköltözött volna”. Hasonlóan vélekedik a 26 éves Ákos, aki ügyvédbojtárként dolgozik, és a főváros agglomerációjában él szüleivel. De addig nem látja értelmét az elköltözésnek, amíg nem jött el a családalapítás ideje. Konfliktusforrásként mindkét fiatal a gyakori szórakozást és késői hazaérést említi.

Nem csak a számítógép előtt ülnek - képünk illusztráció

Fazekas István

Abban a megkérdezett otthon maradók általában egyetértenek, hogy életmódjukat széles körben negatív megítélés övezi: életképtelennek, lustának, elkényelmesedettnek tartják őket, amint arra a pejoratív „mamahotel” kifejezés is utal. Péter maga is megalapozottnak tartja az előítéleteket: otthon lakni szerinte olyan, mint „valami szektába tartozni”, azaz „egészségtelen, szánalmasan világ- és valóságidegen viselkedés”. Szerinte a gyakorlat azt mutatja, jobban működik azon ismerősei élete, akik elköltöztek. Emellett úgy látja, az elköltözés „divatossága” azzal is magyarázható, hogy az elmúlt évtizedekben megnőtt az emberek intimszféra és egyedüllét iránti igénye.

Egy tavalyi kutatás szerint a magyar huszonévesek több mint fele a szüleivel él. A 25-34 éves korcsoportot vizsgálva 43 százalék az arány, azonban ennél is érdekesebb, hogy a korosztályban Európában magasan nálunk nőtt meg a legjobban, majdnem 10 százalékkal az otthonmaradók aránya az elmúlt években.

Magány és eufória

A vidékről egyetemistaként a fővárosba költözött megkérdezettek rendre szerencseként és a személyiségfejlődés fontos lépéseként fogják fel, hogy az érettségi után önállósulásra „kényszerültek”. „Ha valami tönkrement a lakásban, nekem kellett utánajárnom, és megkeresnem a megoldást, meg a pénzemet is meg kellett tanulnom normálisan beosztani. Ezeket először nehezebben viseltem, de mostanra már mind természetes része az életemnek” – jegyzi meg a 26 éves Eszter.

A 25 éves Róbert szerint eleinte „iszonyatos magánnyal” jár a hirtelen elszakadás, ez azonban később eufórikus szabadságérzetté válik. Azt mondja, a függetlenedés fontos része a lakótársakhoz való alkalmazkodás is, ők ugyanis kevésbé tolerálják az ember rossz tulajdonságait, mint a szülők, így megtanuljuk, hogy „nem várunk el olyan dolgokat a másiktól, amit megszoktunk otthon anyutól”. Azt azonban egyikük sem állítja, hogy kimondottan osztanák az otthon maradókkal kapcsolatos előítéleteket, mivel sokféle, általában anyagi jellegű ok vezethet ehhez a helyzethez. Eszter szerint csupán az jelent gondot, ha valaki nem is próbál tenni annak érdekében, hogy önállóvá váljon, munkát keressen vagy megváljon az otthoni kényelemtől: arra azért már ő is „furán néz”, aki a negyven felé közeledve is a szüleivel él.

Felesleges csóróság

"Amíg nincs saját jövedelme az embernek, amíg tanul, addig kizárólag a lakáskiadók örülnek annak, ha valaki kifizeti a gyerek helyett a lakbért meg a rezsit" – állítja Erzsébet, egy budapesti édesanya, akinek két gyermeke is éppen egyetemre jár. Erzsébet szerint ésszerűbb, ha az egyetemi évek alatt a „gyerekek” otthon maradnak, mivel az albérlet fizetése szülő és gyerek számára egyaránt „csóróságot okoz”, teljesen feleslegesen.

Elvárják a gondoskodást?

Fazekas István

A szülő szerint az számít „túlzott otthonmaradásnak”, ha a gyerek már önálló keresettel bír, dolgozik, mégis otthon marad „kényelemből”, mivel ezen fiatalok szerinte nem elsősorban a szüleikről szeretnének gondoskodni, hanem éppen fordítva, tőlük várnak gondoskodást. Az elhúzódó egyetemi tanulmányok finanszírozását viszont szülői kötelességnek tartja, mivel az egyetemi diploma ma már „elengedhetetlen”.

Örök serdülők

Egy nemrég készült tanulmány a jelenség fő okaként az iskoláztatási idő elhúzódását határozza meg. A megtérülő befektetésben reménykedő szülők elvárásai is átalakultak, hajlamosabbak vállalni az eltartással járó „extra terheket”. A tanulmány szerzője, Kocsis Andrea szerint a „felelőtlen és hedonista egyetemista” sztereotípiáját cáfolja, hogy az általa megkérdezett több száz fiatal 70 százalékát zavarja és aggasztja, hogy egzisztenciálisan nem elég független, és hogy valamilyen tekintetben a szülőkre szorul. Ez különösen annak tükrében sajnálatos, hogy ezen fiataloknak a fele már tartós párkapcsolatban él, és a világról is felelősen gondolkodnak, amire az is utalhat, hogy több mint 80 százalékuk bevallottan foglalkozik a közélet eseményeivel. Érdekes viszont, hogy a megkérdezettek között nem kevesen határozzák meg magukat fiatalként, és nem „teljesen” felnőttként.

A téma egyik vezető hazai kutatója, Somlai Péter szociológus a serdülőkor elhúzódásaként (szaknyelven: poszt-adoleszcenciaként) emlegeti a jelenséget. A szakember szerint „a fiatalság már nem egy-két évnyi viharos kamaszkor a gyerekkor és felnőttkor között, hanem a huszonévesek és gyakran a harmincasok hosszú életszakasza”.  A téma szakértői szerint „kinyílt az olló” az intellektuális/morális/pszichoszexuális és az anyagi értelemben vett függetlenség között: a fiatalok korábban ismerkednek meg a szexszel, az alkohollal, a „felnőttekre” jellemző szabadidős tevékenységekkel, mint egy-két generációval korábbi elődeik. Ezzel szemben egzisztenciális értelemben később önállósodnak, szereznek állandó munkát és folyamatos jövedelmet, alapítanak családot. Ezen társadalmi folyamatok találkozása a barátságtalanabb gazdasági környezettel okozhatja a „mamahotel-jelenséget” Somlai szerint, aki azt is megjegyzi, hogy ezen fiatalok életében fontos döntések késleltetődnek. A személyiségfejlődés „énkereső” fázisa is hosszabbá válik, ami miatt az „örök serdülők” hajlamosabbá válnak a nárcizmusra.

Hogyan látja Ön a mamahotelben lakókat? Töltse ki kérdőívünket!