Fejlett technológiában is lehet pocsékul élni
A nyolcvanas években egy mechanikus írógépen pötyögve elvadult ötletnek tűnt, az egész világot behálózó informatikai...
A nyolcvanas években egy mechanikus írógépen pötyögve elvadult ötletnek tűnt, az egész világot behálózó informatikai szupersztráda létezése, az ezredfordulóra azonban megvalósult, mi több használatba is lett véve az internet. Stílusát a cyberpunkot a tudományos-fantasztikum irodalmi kategóriáján belülre sorolták tekintettel arra, hogy mikor Bruce Bethke 1983-ban a kibernetika és a punk szavakból megalkotta novellája címét (Cyberpunk), még valóban tudományos fantasztikumnak tűntek a benne szereplő elképzelések. Alig teltek el a 90-es évek és a cyberpunk műveket már a posztmodern irodalmi alkotások között kell keresnünk a könyvtárban. Nagyon leegyszerűsítve az irányzat fő mondanivalója a következő: nagyon fejlett technológiai közegben is lehet pocsékul élni.
Szerencsére Gibson nem didaktikusan adja elő az alátámasztó érveket, hanem nagyon is kidolgozottan. A cyberpunk műfajának Hugo-, Nebula- és Philip K. Dick-díjas atyamestere és az irányzat legfontosabb művének a Neuromancer trilógiának megalkotója háttértörténetekkel teszi háromdimenzióssá szereplőit és előszeretettel alkalmazza a flashback filmeknél is gyakran használt eszközét az egyes szereplők cselekedeteinek megindokolására. A filmes látásmód a titka annak, amiért Gibson írásait annyira lehet szeretni, hiszen minden regénye egy vízió és a képei gyönyörűek. A történet legalább annyira játszódik szereplői képzeletében, mint a regény valóságában. Képei festőiek, tudatosan törekszik arra, hogy az adott jelenet helyszínét látvány hűen, elképzelhetően írja le. Csakhogy ez a látvány csak az ő agyában létezik, így lesz Londonból a Füst a Mona Lisa Overdriveban, az ég színe pedig az adásnélküli tv szürkéje a Neuromancerben.
Az álomgyár a filmes látásmód ellenére nem tud mit kezdeni írónkkal, két novellájának filmes feldolgozása (Johnny Mnemonic; New Rose Hotel) csak a címekben maradt hű a novellákhoz, se a mondanivalóját se a látványvilágát nem tudta megjeleníteni a gibsoni szövegeknek. Évről évre felröppen a pletyka az emblematikus Neuromancernek a megfilmesítéséről, de a tervek valahol mindig elakadnak. Talán jobb is ez így, hiszen két rajongó se biztosan tudna kiegyezni abban, hogy milyen is lenne egy igazi Gibson film. Talán valahol a Szárnyas fejvadász, a Mátrix és a THX-1138 nyomvonalán kéne haladnia a rendezőnek és legalább olyan erős képi világot alkotnia, mint a Gibson által is tisztelt (előző könyvében a Trendvadászban szerepelteti a Bjork klipből ismerős hófehér robot babákat) és az Alien filmekkel, illetve videóklippeivel már bizonyított Chris Cunningham.
A technológia kultúra krónikása maga meglehetősen idegenkedik a technika csodáitól, még az ezredforduló idején is az a pletyka járta róla, hogy írógéppel írja a művei. Saját bevallása szerint soha nem készít fényképeket ha utazik, mert sokkal jobban szereti, ha a memóriájában tárolhatja a képeket. Azért az internetet bizonyosan használja, itt találta az Árnyvilág alaptémáját is. Egy az iraki háborúról szóló blog keltette fel az érdeklődését, amelyben az Iraknak az újjáépítésre küldött és oda soha meg nem érkezett dollármilliók hollétéről elmélkedtek. A könyv a jelenben játszódik, konkrétan 2006 tavaszán, igaz számos eleme inkább egy alternatív valóság átszűrődésének tűnik. Gibson munkamódszere az, hogy érdekes anomáliákat gyűjt össze a nagyvilágból, majd egymásba fonja az így kapott történetszálakat. Így kerül egy könyvbe a Sztálin testőrei által kidolgozott harcművészeti műfaj a szisztyéma és lokatív művészet, amely az internet új felhasználási formájaként a valóság felcímkézésére és ezzel az internet kitágítására ad lehetőséget.
Saját bevallása szerint egy hely hangulata és a vele kapcsolatba hozható események, a városi legendák - a valakinek az ismerősének, a rokonával megesett és a közösségen belül pletykaként terjedő „valódi” sztorik - segítik nála az alkotói folyamatok beindulását, jelen esetben a könyvet a manhattan-i sziget déli csücskében lévő Lower Manhattan vagy más néven a Financial District télvízi vizuális világa és a hozzá kapcsolódó történetetek ihlették.
Talán az William Gibson sikerének titka, hogy az amerikai kultúrát olyan nézőpontból mutatja be, ahonnan a benne élők soha nem láthatják. Miközben cizelláltan irodalmi angol nyelven ír, és nyelvezete már–már költőinek nevezhető - nem véletlenül jelölték jelen könyvét is több díjra -, regényei mégis pörgős akció jelenetekkel operáló krimik. Fogyasztásuk pedig legalább annyira bűnös gyönyörűség, mint egy habkönnyű nyáresti ponyváé. A feszültség a könyv befejezése után is ott rezeg a levegőben, hiszen az ügy ugyan lezárult, de szélesebb vetületei, amelyekről eddig tudomásunk sem volt, itt élnek körülöttünk.
