Olimpiák

Az „Olimpiák” című könyvet most minden olvasónk megkaphatja. Vásárolja a HVG-t 4 héten át, és tudjon meg mindent az ötkarikás játékokról! Keresse az akciós kisfüzetet a lapra fűzve!

A korábbi olimpiákhoz képest sokkal több pénz, kommunikációs eszköz, sportoló, újságíró, politikus és egyszerű szurkoló fordul majd meg a játékok körül, messze túlszárnyalva minden korábbi számadatot. Így az is felmerül, hogy a játékok képesek lesznek-e megfelelni a fokozott érdeklődés támasztotta követelményeknek, és ha nem, akkor megtalálják-e azt a mágikus új dimenziójukat, amelytől emberibbé, mégis sokkal mozgalmasabbá, intenzívebbé válnak.

Az utóbbi néhány évtized olimpiáit nehéz lett volna a „történelmi” jelzővel illetni. 1988-ban az olimpiai család három bojkottált olimpia után újra összegyűlt, a szöuli sportesemény azonban igazán azért volt érdekes, mert egy háborúban álló ország rendezhette. Az 1992-es barcelonai játékok az urbanisztikai forradalom és a katalán metropolisz turisztikai fejlesztése jegyében teltek el. Az évszázados történelemi szempontokat tekintve talán ez nem tűnik olyan jelentősnek, mégis ez jelölte ki a jövő útját. Az 1996-os atlantai olimpia már a kereskedelmi szempontok túlzott figyelembe vétele miatt tűnt ki a többi közül. A 2000-es sydneyi olimpiát az önfeledt szórakoztatás jellemezte, Ausztrália minden lakosa azon fáradozott, hogy vendégei jól érezzék magukat. A 2004-es athéni játékok pedig mintha egyfajta adósságot törlesztettek volna az olimpia bölcsőjének tekinthető Görögországgal szemben.

A pekingi a 29. olimpia a sorban, beleszámítva azokat a játékokat is, amelyeket háború miatt nem rendeztek meg 1916-ban, 1940-ben és 1944-ben. Négy év nagy idő, ha belegondolunk, hogy egyes sportágak mit követelnek meg a sportolóktól. Van, akinek kockáztatni kell azt, hogy az egyik olimpiához még túl fiatal, de a következő idején már túl idős ahhoz, hogy jó esélyekkel indulhasson. A 2008-as pekingi játékokkal kapcsolatban az egyik legaktuálisabb kérdés az emberi és állampolgári jogok, illetve a politikai autonómia kérdése. Nagy a bojkott veszélye, de ezt már hét évvel ezelőtt is tudni lehetett, amikor Peking megkapta a játékok rendezésének jogát, mint ahogy az sem titok, hogy az olimpia alatt tiltakozásokra, ellenakciókra lehet számítani.

© AP

A bojkott témája az 1956-os melbourne-i olimpián került először elő. Akkor egyrészt a szuezi válság, másrészt a magyar forradalom miatt bojkottálták egyes országok az olimpiát, míg a maoista Kína azért nem indult, mert meghívót kapott Tajvan is, aki ráadásul Nemzeti Kína néven nevezett be. Kína egyébként egészen 1984-ig nem vett részt az olimpiákon.

Az olimpiai bojkott először az 1976-os montreali játékok alkalmával öltött ijesztő méretet: 32 ország maradt távol, köztük 26 afrikai, tiltakozásul, amiért az új-zélandi rögbiválogatott részt vett egy dél-afrikai turnén az apartheid miatt elszigetelt államban. Még súlyosabb volt a helyzet az 1980-as moszkvai játékokon: Carter amerikai elnök otthon tartotta a csillagos-sávos csapatot, így válaszolva a szovjetek 1979-es afganisztáni inváziójára. A bojkotthoz több mint 60 ország csatlakozott, jórészt a szovjet érdekekkel szemben álló országok közül. Négy évvel később megint nem lehetett teljes az olimpiai család, mert ezúttal a Szovjetunió és a keleti blokk további 16 országa, köztük Magyarország, nem utazott el a Los Angeles-i olimpiára, amelyen viszont indult a Kremllel ideológiai vitában álló Jugoszlávia és Románia.

Idén Kínán a sor, hogy megrendezze és megvédje a maga olimpiáját, egy olyan időszakban, amelyet a túlzásba vitt erőszak és versengés, a nyílt vagy leplezett nacionalizmus jellemez, ráadásul a korábbinál sokkal összetettebb helyzetek alakulnak ki a politikailag kényes gócpontokban. Gondoljunk például Irakra, Afganisztánra, Darfúrra, az afrikai puskaporos hordó-országokra, a folyamatos háborús helyzetre – a túl nagy szegénység vagy a túl sok kőolaj miatt – Latin-Amerikában és a Közel-Keleten, vagy az örök arab-izraeli drámára. E felsorolásban az az igazán szomorú, hogy sohasem lesz teljes.

A legjobban maga az NOB aggódik a siker miatt: minél nagyobb az olimpia, annál sebezhetőbb is, hiszen ma már rengeteg országot és hatalmas tömegeket érintenek a játékok. Ezért is született döntés az indulók számának korlátozásáról: 10 000 főben maximálták a résztvevő sportolókat. Miközben új sportágak és új szakágak szeretnének bekerülni a programba, az NOB kénytelen volt több nemzetközi szövetséget arra kötelezni, hogy áldozzon fel néhány versenyszámot és vele együtt néhány érmet is.

Résztvevő országok száma: 72
Benevezett sportolók: 3314 (2938 férfi, 376 nő)
Sportágak száma: 17 (145 versenyszám) Atlétika, birkózás, evezés, gyeplabda, kajak-kenu, kerékpár, kosárlabda, labdarúgás, lovassport, ökölvívás, öttusa, sportlövészet, súlyemelés, torna, vitorlázás, vívás, vízi sportok.

A déli féltekén Melbourne, az ausztrál metropolisz kapta meg elsőként a rendezés jogát, a versenyeket novemberben és decemberben tartották. A nagyon szigorú egészségügyi szabályok értelmében azonban a lovakat nem (pontosabban csak hosszú karantént követően) lehetett volna beszállítani az országba, ezért a lovasversenyeket még nyáron, Stockholmban lebonyolították.

A világpolitikai helyzet rendkívül feszült volt az olimpia idején. A szuezi válság és a magyar forradalom rányomta a bélyegét a játékokra: Spanyolország, Hollandia és Svájc a szovjet tankok budapesti bevonulása ellen tiltakozva bojkottálta az eseményt, Egyiptom, Libanon és Irak pedig a franciák és az angolok Szuezzel kapcsolatban tanúsított magatartása miatt maradt távol az olimpiától. Hiányzott Kína is, amely távolmaradásával az ellen protestált, hogy Tajvan nem csupán tagja az NOB-nak, de Kínai Köztársaság néven be is nevezett a játékokra.

A Szovjetunió ez alkalommal több érmet szerzett, mint az Egyesült Államok, és ezzel vita indult az amatőr versenyzők és az államilag dotált profi sportolók egyenlőtlen küzdelméről. Nyilvánvalóvá vált, hogy keleten a kormányok egy része fizetést és karrierlehetőséget biztosít a sportolóknak, miközben még mindig amatőrként versenyeztetik őket, míg a nyugati amatőr sportolók közül egyre inkább csak az tudott megfelelni a mind keményebb feltételeknek, aki megfelelő anyagi háttérrel rendelkezett. Az 1956-os olimpián ezt az amatőr-profi szembenállást leginkább a labdarúgó-torna szenvedte meg. Az aranyat a szovjetek kaparintották meg, kapujukban Lev Jasinnal, a „Fekete pókkal“, minden idők egyik legjobb hálóőrével, ám a mérkőzést csekély érdeklődés övezte, hiszen az ,,igazi“ válogatottak a játékosok deklarált profizmusa miatt nem vehették részt az olimpián.

Melbourne-ben először lehetett kifejezetten politikai indíttatású leszámolást látni a sportpályán. A vízilabda-torna mindent eldöntő magyar-szovjet mérkőzésén az egész ausztrál közönség a magyaroknak drukkolt. A két csapat tagjai ütötték-verték egymást, a víz piroslott a vértől, miután Zádor Ervin szemhéja felrepedt a Valentyin Prokopovval történt összeütközése során – ez a jelenet került a Life magazin címlapjára. Kőkemény csata folyt a győzelemért, amelynek végül a magyarok örülhettek.

A sport világa megismerte a politikai menedékjog-kérelem intézményét is: a hazai viszonyokat elutasító vagy egyszerűen csak nehezen toleráló kelet-európai sportolók közül sokan, egyénileg és csoportosan is menedéket kértek, hogy új életet kezdjenek ,,odaát“. Persze, közel sem mindenki ,,disszidált“: Vlagyimir Kuc szovjet tengerész például igazi sportikonná vált hazájában, hiszen 5000 és 10 000 méteren elképesztő ritmusváltásaival szinte szétzúzta riválisai sorát.

Az út oda és vissza

Ami a magyar alakulatot illeti, az 1956-os forradalom számos kérdést vetett fel. Elsőként azt, hogyan jut el a magyar csapat Ausztráliába, hiszen az Air France a magyarországi „anarchiára“ hivatkozva bejelentette, hogy mégsem szállítja csapatunkat. Végül versenyzőink Budapestről katonai kísérettel buszoztak Komáromba, majd ideiglenesen beköltöztek a Prága melletti nymburki edzőtáborba. Később a csehszlovákok jótállásával Isztambul-Karacsi-Szingapúr-Darwin-Melbourne útvonalon, november 11-én mégis megérkezett delegációnk Melbourne-be – két héttel az indulás után!

Első bajnoki címünket az Urányi János–Fábián László kajakkettős lapátolta össze 10 000 méteren, majd az ökölvívó Papp László harmadik olimpiáján a harmadik elsőségét szerezte meg. Kardvívásban Kárpáti Rudolf és a magyar csapat ünnepelhetett, és vízilabda-válogatottunk is megvédte olimpiai bajnoki címét. Érdekesség, hogy a csapat egyik tagja, az immáron kétszeres olimpiai bajnok id. Szivós István úszásban is elindult Melbourne-ben. Az ötödik kontinensen tornásznőink aratták a legnagyobb sikereket: Keleti Ágnes műszabad-, gerenda- és felemáskorlát-gyakorlata is aranyérmet ért. Ezek után a kéziszercsapat (Keleti Ágnes, Köteles Erzsébet, Kertész Alíz, Tass Olga, Bodó Andrea, Korondi Margit) győzelme már nem okozott nagy meglepetést. Keleti az olimpiák történetét tekintve a mai napig a legeredményesebb hazai sportolónőnek számít a maga öt arany-, három ezüst- és két bronzérmével.

Az ötkarikás játékok végeztével – a hazai politikai és gazdasági helyzet miatt – 48 magyar sportoló döntött úgy, hogy nem száll fel a hazafelé tartó repülőgépre. Köztük volt Keleti Ágnes, Bodó Andrea, Korondi Margit, az 1948-as londoni játékokon aranyérmes távolugrónk, Gyarmati Olga, valamint a világhírű futóedző, Iglói Mihály és tanítványa, Tábori László is.