Ha az Aranycsapatra gondolok, egész élesen felsejlik egy képsor, amint Puskás a fűben ülve dekázik, és a labda, mint léggömb hagyja el az egyik rüsztjét, esik lassan vissza a másik lábfejére, és így tovább. Hatévesen vittek le a Ferencvárosba focizni, ahol az edzéseken rendre megpróbáltam ezt a látszatra könnyű gyakorlatot, de nemhogy váltott lábbal, még a jobbikkal is alig jutottam el tízig.

Puskáslabda és gombfoci

Igen, biztos a labda. Mert az nem is igazán labda volt, amivel dekázott, hanem valami medicin. Amikor ezt szóvá tettem, több se kellett a faternak. „Az volt az igazi labda, nem ez a kézi”, utalt a 4-es méretű labdára, amivel a kölyökben edzettünk. „Amivel Puskás játszott, azt meg se tudnád ívelni” – folytatta. A vicc az volt, hogy akkoriban a benzinkutaknál árultak egy egyszer használatos, gumilabdaként szitáló műbőr zsugát, amit Puskáslabdának hívtak. Azt simán meg tudtam küldeni akár 20-25 méterre is. Visszagondolva, máig nem értem, hogy voltak képesek ezt a vacakot az ő nevével fémjelezni.

1953. november 25: Anglia – Magyarország: bevonulnak a csapatok

AFP / Thaly Zoltán

Természetesen manapság már én is gyakran nosztalgiázok a „régi” felszerelések után. Nekem a Winner labda volt az igazi, amit állítólag a börtönben varrtak össze, nagyon sokáig bírta, és az esőben kosárlabda méretűre megszívta magát. Ahogy apám isteníteni tudta az eredeti Puskás-labdát, amihez még kellett tudni focizni, én a cipők esetében fogalmaztam meg magamnak, hogy a Copa Mundial és a Tiempo után le kellett volna állni a futószalagoknak. A rikítóan színes stoplis cipők miatt pedig jár a fault a megye III-ban.

Nyolcéves lehettem, amikor születésnapomra gombfociasztalt kaptam csapatokkal: Ferencváros, Liverpool, magyar válogatott, amihez pár hét múlva további NB1-es csapatok érkeztek … és az Aranycsapat. Bár már sokszor hallottam róluk, ekkor tanultam meg a csapattagok nevét, a fater pedig megmutatta a helyes felállást. Puskás mellett a többi játékos arcát is ezekről a miniatűr képekről ismertem meg.

Minden korszaknak megvan a maga csele

A generációm számára mindennaposak voltak azok a sztorik, melyek úgy kezdődtek, hogy „bezzeg, a mi időnkben”. Pedig nyilvánvaló, hogy az a foci nagyon más volt, a kapus is megfoghatta a labdát, a játék csigalassússággal folyt a mai tempóhoz képest, Puskás legendás, londoni 6-3-as, visszahúzós cselét a legfiatalabb korosztályokban is mindenki becsukott szemmel megcsinálta.

Cselek: minden korszaknak megvan a magáé, a kor paradigmája egy mozdulatba zárva. Mi akkoriban Ronaldo biciklicselével próbáltunk Tour de France-t nyerni, majd jött a Zidane- és a Ronaldinho-csel. Ők voltak a mi elsőszámú idoljaink, az ő mezüket hordtuk, és az általuk viselt cipőkért nyúztuk a szüleinket. A korosztályom tagjain Puskás (Bozsik-, Hidegkuti- Kocsis stb.)-mezre egyáltalán nem is emlékszem. 

Már a szüleink anekdotái sem az Aranycsapatról szóltak, hanem korukból adódóan inkább a Népstadion kettős bajnokijairól, Albertről, Varga Zoliról, Nyilasiról, Törőcsikről. De hiába ez a brutális névsor, elég Hofit hallgatni ahhoz, hogy megértsük: a szüleinknek is fel kellett venniük a savállót, ha véletlenül kérkedni mertek az aranygeneráción felnövő nagypapáink előtt. Talán ezért emlegették ők is többször az ’54-es vesztes berni döntőt, mint a londoni 6-3-at.

"Az évszázad mérkőzése" összefoglalója

South Park és a 6-3

Egy igazán inspiráló történetre azért mégis emlékszem. Amikor a csapattársam faterja tanított minket lőni, egyszer csak levette a melegítőfölsőjét, majd feldobta a kapufára a ficaknál, és azt mondta: „a Kocsis, a Hidegkuti és a Puskás az edzések után mindig fogadtak, hogy az fizeti edzés után a cechet, aki tízből a legkevesebbszer lövi le sarokból a pulcsit. Nyolc alatt senki nem lehetett biztonságban.” Fél óra alatt kétszer, ha lerúgtuk. A történet leginkább azt erősítette bennünk, hogy egy letűnt kor megfoghatatlan hősei az Aranycsapat tagjai. És voltaképp nem léteznek a Filmmúzeumon kívül.

A 6-3, persze, megvolt, mint egy automatizmus. "– 6-3? – Magyar-angol." Így, fordítva, első helyén a vendégcsapat. Pont. A köznyelvben annyira él ez a fordulat, hogy bár a generációm egyáltalán nem ismeri a mérkőzés előzményeit és dramaturgiáját, mégis kívülről fújja. Aki látta Puskás és Hidegkuti góljait (és Bozsikét – a szerk.), és tudja, hogy mi vettük be először a labdarúgás szigetét, az már nagy király. De erre a tudásra nincs is szükség, a hathárom párbeszéde a ténymegállapításnál véget ér. Hogy egy adekvát párhuzamot mondjak: az általános iskola hetedik osztályig nem láttam egyetlen South Park részt sem, mégis, ha bármikor szóba került, csak annyit mondtam: „Megöltétek Kennyt! Szemetek!”. És simán kibekkeltem ezzel az általános iskolát. Így voltak a fiatalok a 6-3-mal is. – 6-3? Ja, az Aranycsapat, „magyarangol”. De a Szepesi nekem inkább már Niki, mint György.

Megnyertük a berni döntőt. Többször is

Minden idők legjobb FIFA-játékai 1998-hoz kötődnek. (Kár vitázni, ez tény). Ebben az évben két játékot is kiadott az EA Sports, melyek a generációm számára ugyanolyan meghatározó élményt jelentenek, mint a Pálya ördögei című rajzfilmsorozat. A FIFA ’98, Road to World Cup nem csak a játék zenéje miatt volt legendás. Ez volt az első FIFA, amiben benne volt a magyar válogatott (bár elavult kerettel), és az utolsó, amiben még lehetett teremben is játszani. Természetes, hogy ilyen szuper előzmény után felfokozott hangulatban vártuk a játék World Cup változatát, ami már a ’98-as vb-ről szólt.

Ha ezzel a játékkal megnyerted a világbajnokságot, akkor felszabadítottál egy új játékmódot, amiben 1982-ig az összes világbajnokság döntőjét újra lehetett játszani – köztük az 1938-as magyar–olasz és az 1954-es NSZK–magyar döntőt is. Elképesztően sokszor játszottuk le újra a berni döntőt. A győzelem után felemelő volt látni, amint a csapat körbeviszi a pályán a világbajnoki serleget. Nagyapáink mit nem adtak volna, ha… Odahaza mindenki boldog, nincsenek zavargások, elmarad a focialista forradalom.

Foci külföldön, játékfoci itthon

2000-ben a labdarúgó-Eb ideje alatt a Ferencvárossal egy tornán vettünk részt Münchenben. Az egyébként görög pincér az ebédnél megkérdezte, hogy honnan jöttünk? Magyarország, feleltük kórusban. „Áh, Kocisz, Puszkász, Hidegkuti…” Számomra ekkor nyert végső bizonyítást, hogy az Aranycsapat nem csak a mi vesszőparipánk, hanem valami exportcikk is. „Periklész, Leonídasz, Zeusz! Légy te is boldog, drága barátom!”

Patyi Máté újrajátssza a berni döntőt. Kocsis góljával vezetünk!

Gyerekkori játékok és külföldi utak. Karinthy Frigyes 1915-ben a frontkatonáknak címzett cikkében írja le, hogy amikor Berlinben járt, úgy érezte, mintha minden csak álom és játék lenne – mintha a házak nem volnának igaziak, hanem csak tréfából, ideiglenesen építették volna fel őket a kedvéért, hogy megtréfálják. Amit pedig a kocsmában evett, mintha főzőcske játék lett volna, amiért játékpénzzel kellett fizetni. Hazatérve az első magyar városban szűnt meg ez az érzése, „mint a Lilliputból hazatérő Gulliver”.

Manapság a hazai futballszeretők ennek a fordítottját élik át. Itthon a mérkőzések és a stadionok mintha nem volnának igaziak, hanem csak tréfából építették volna fel őket, valaki kedvéért. Amit pedig a pályán látnak, mintha tét nélküli mérkőzés lenne, olyan iramban, ami csak ezekre a csapatokra jellemző, imitáció labdával és játékvezetővel. Csak az első külföldi bajnokira kapcsolva szűnik meg ez az érzés, és válik a játék valóságossá. Milyen kár, hogy a múzeumokon és a szállóigéken kívül már nincs nyoma a Legendák hagyatékának.

Nem tudom, hogy a most felnövő serdülők mit gondolnak az Aranycsapatról, mert ma már gombfoci sincs, és az Aranycsapattal a legújabb konzoljátékokban sem lehet találkozni. Talán felfigyelnek a kölykök arra, amikor egy bizonyos Puskás vagy Kocsis nevű magyar gólrekordjait döntögeti Ronaldo vagy Messi. És talán van a világban még egy nyugdíj előtt álló pincér, aki fel tud sorolni a csapatból egy-két játékost.