Már-már irreális szögben kifordított lábfejének teljes belső oldalával kapja telibe a labdát a pontrúgásoknál a brazil Neymar, míg a portugál Cristiano Ronaldo belső csüddel, az argentin Lionel Messi pedig többnyire belsővel és nyeséssel próbálkozik hasonló szituációban. Igaz, utóbbi épp a brazíliai futball-világbajnokságon elvégzett szabadrúgás során belső csüddel akasztott be egy pazar gólt a nigériai kapus hálójába. A látszólagos eltérések dacára az eredmények azt mutatják, hogy nincs egyetlen, kizárólagos technika, ami garantálná egy (pont)rúgás sikerességét.
A rúgókurzusokon – amelyekből a jelenleg halovány futballkultúrájú Magyarországon is akad néhány – alkategóriákra osztva tanítják a rúgó mozdulatsorokat. Ezek szerint a játékosnak a belső mellett a csüd (vagyis a nagylábujjtő és a boka közti terület) belső, teljes (magyarán: középső) vagy külső részével, valamint ezek nyesett variációival érdemes a labdához érnie.
A sporttudomány művelői igyekeznek ennél sokkal alaposabban utánajárni, mi történik rúgás közben. A részletes biomechanikai és kinetikai elemzésekben ízületekre, inakra és izomcsoportokra lebontva tárgyalják az optimális labdaérintést. „A focisták 17 lábmozgató izmot használnak 56 különféle változatban” – állapították meg például egy néhány évvel ezelőtti tanulmányukban a Calgaryi Egyetem sportorvosai. Vizsgálatukban a teljes csüddel kivitelezett (a hazai kispályákon inkább teli rüsztös bikázásként ismert) labdaérintést analizálva még bonyolult matematikai képletekbe is foglalták az úgymond tökéletes verziót. Vagyis amikor a sportoló által kifejtett erők a legkisebb veszteséggel hatnak a labdára, az pedig az optimális ballisztikus ívet befutva érkezik oda, ahová szánták.
Messi szabadrúgásgólja Nigéria ellen. Optimális ballisztikus ív
AFP / Pedro Ugarte
Nem valószínű persze, hogy bárki matematikai algoritmusok alapján csiszolgatná a rúgótechnikáját. Ráadásul összegzésükben azt is elismerték a calgaryi kutatók, hogy a modellben egy átlagos felnőtt férfi izomzatát vették alapul. Nem véletlen, hogy ahány (sztár)focista, annyiféleképpen rúgja a „bőrt”. A már említett Messihez vagy Neymarhoz képest a pályája csúcsán járó holland Van Persie például gyakran csőrözik, vagyis cipőorral ér a labdához.
„A jó edző hagyja érvényesülni az egyéni adottságokat, és nem technikákat tanít, hanem bevezet egy stílusba, amelynek a labdaérintések csak technikai elemei” – mondja Ferenczi Attila utánpótlás-szakedző, aki szerint a labdarúgást művészi szinten űzők sem mozdulatról mozdulatra sajátították el a rúgásfajtákat. A Kovács Ferenc labdarúgó-szakíró 1945-ös Alakzat vagy rendszer című könyve alapján az Aranycsapat játékában kiteljesedő, mára – legalábbis a hazai pályákon – kihalt magyar stílust újrafelfedező szakember szerint mindig is a játékos alkata kínálja fel az alkalmazandó technikát. Ékes bizonyíték erre a hónap közepén a budapesti Millenáris Parkban megnyílt, A labdarúgás művészete című kiállítás. Az 1950-es évek ismert sportfotográfusa, Kozák Lajos hagyatékából előkerült, az Aranycsapat legendás játékosainak megoldásairól készített fázisfelvételeknek és az azok alapján összeállított mozgóképeknek ugyan (még) nem született biomechanikai vagy kinetikai elemzése, szembetűnő azonban, hogy az egykori világverők mennyire saját adottságaikhoz igazították a labdakezelést. A bivalyerős, de rövid combú Puskás például csüddel lőtt hajszálpontosan, akkora erővel, hogy a lövés pillanatában a támaszkodó lábával is fél méterrel elemelkedett a gyepről. A magas és vékony Tichy Lajos viszont laza csípője miatt akrobatikusan kitekeredve fordult rá külsővel a „csűrt”, így különlegesen csavarodó kapásbombáira.
A gyors, sokmozgásos, rövid passzos, cselezős, a labdát a földön tartó – közép-európai vagy Duna menti jelzővel is illetett – magyar stílusban (amit utóbb a brazilok fejlesztettek tovább) nem alakult ki meghatározó rúgástechnika. Nem úgy, mint a rúgd és fuss típusú, három–öt húzásból a kapuig jutó szigetországi ősfoci hagyományait máig őrző brit metódusban. Ebben ugyanis az erős és pontos passzok dominálnak, amihez tökéletesen megfelel a nagy távolságokban is precíz eredményre vezető belsőzős lábfejhasználat. Nem véletlen, hogy Wayne Rooney vagy a tavaly visszavonult David Beckham így végzi, végezte a pontrúgásait. (Más kérdés, hogy a brit stílussal a mostani vébén nem az angolok, hanem – mint azt a spanyolok elleni kiütéses győzelmük során is látni lehetett – a hollandok tündökölnek.) Ferenczi szerint azonban Angliában az edzéseken korántsem mozdulatról mozdulatra betanult láblendítéstípusokat, sokkal inkább játékszituációkat tanulnak a focisták, a pontrúgásokat egyéni ambícióból is gyakorolják.
Talán az analizáló német iskola az egyetlen, ahol a „kiképzés” része a precíz alapossággal kategóriákra bontott rúgástípusok gyakorlása. A germán foci mindig akkor volt sikeres, amikor a különféle stílusok elemzése után leutánoztatták a hatékonynak tartott játékelemeket, a helyezkedéstől a legapróbb lábfejmozdulatokig az erre alkalmas játékosokkal – állítja Gerhard Frank szakíró Creative Soccer Training (Kreatív focitréning) című, az ezredfordulón megjelent munkájában. Ha efféle technikai megkötések nem is, precíziós lábtréning már az Aranycsapat idején része volt a labdarúgótudás átörökítésének. Az említett fotókiállítás tárlóinak egyikében a belsőjükön, a csüdjükön vagy a „csőrükön” fehér krétával bekent focicipők képei láthatók. E jelölésekre azért volt szükség, hogy az edző ellenőrizhesse, vajon a lábfej megfelelő részével találta el a labdát a játékos.
A rúgótechnikákat alapvetően nem befolyásolta a labdák tökéletesedése sem, az évek során egyre gömbölyűbb, simább és könnyebb (fél évszázad alatt másfél kilósról 410–450 grammosra fogyott) „bogyóktól” nem lett több például a szögletből egyből becsavart gól. Jelentősen felgyorsultak viszont a lövések, ami a labdák anyagának, alaktartósságának fejlődése mellett a lábfejre már-már harisnyaszerűen rásimuló, áramvonalasított csukáknak, a játékosok egyre atletikusabb fizikumának, no meg a tökéletes gyepnek is köszönhető. Az 1970-es évek átlagos, óránként 90–100 kilométeres sebességéhez képest manapság 140–160-nal süvítenek a jól eltalált bombák; a leggyorsabbat (211-et) egy 2006-os portugál bajnoki meccsen mérték. Számítógépes modellezéssel ma már azt is el lehetne dönteni – veti fel A labdarúgás művészete című kiállítás –, hogy a játékosok technikája vagy az őket segítő technológia ment-e át nagyobb fejlődésen. Digitális mozgásrekonstrukciókkal akár azt is be lehetne mutatni, hogy milyet rúgna Puskás Öcsi Ronaldo cipőjében a mostani vébé hivatalos labdájába, a Brazucába.
| Puskás susztere |
| Nem tudni, hogy az amerikai sportszermárka legújabb stoplis bokacipője miféle ötlet alapján született, annyi bizonyos, hogy a fazonja Puskás Ferenc egykori egyedi csukáit idézi. Ez utóbbiak olyan jól beváltak, hogy a Spanyolországban Pancho becenéven emlegetett világsztár szerette volna piacosítani őket. „Nekem azelőtt nagyszerű futballcipőket készített Mikola János, a Honvéd cipész-szertárosa. Már Real Madrid-játékos voltam, de még mindig hazulról hozattam a Mikola-cipőket, mert a puha bőr, a lábhoz simuló fazon nagyon feküdt a virgácsaimnak (...). Egy nap aztán felkeresett egy nyugatnémet krapek és azt ajánlotta, hogy gyártsunk Puskás-cipőket. Jó, mondtam, de a fazont és a minőséget én szabom meg. Nemsokára el is készültek az első csukák” – emlékezett Hámori Tibor Puskás – Legenda és valóság című, három évtizeddel ezelőtti életrajzi kötetében a focista. A tesztelést gyanútlanul a németekre bízta, vesztére. „A Reutlingen kapusa ugyanis egy nagy sportszergyár ügynöke volt, s így rögtön ment a füles: Puskásék újfajta cipő gyártásával kísérleteznek! (...) Mire kapcsoltunk, érted, a cipő már más címkével jelent meg a piacon, legfeljebb vásárolhattunk belőle!” – mesélte Puskás. A sporttörténészek eddig nem bukkantak nyomára a koppintásnak, az viszont tudható, hogy az aranylábú magyar üzleti vállalkozásai rendre kudarcba fulladtak. A neve mégis fönnmaradt a focicipőpiacon: a máig kézzel készített, prémium kategóriás olasz Pantofola d'Oro vele (és Di Stefanóval) reklámozza magát. |
