Idehaza nagy múltja van annak, hogy a futballvébét olyan eseményként fogjuk föl, ami a magyar foci idült betegségéről mond el valamit: a meccsek megnézésétől a kórokok feltárulását, a ki nem jutásunk magyarázatát reméljük. Ez a cikk is ezt a hagyományt folytatja. Csakhogy amíg a magyar futball baját abban szokás felfedezni, amiben eltér a világfutballtól, ezúttal inkább abban fogom keresni, ami összeköti Cé Ronaldo és Torghelle fociját. Az az egybeesés, amiről meg akarok emlékezni, az, hogy a pályán folyó küzdelmet mindenütt hajlamosak vagyunk kicsit hasonlóan elképzelni, mint amilyennek valamiért sokan a miséket szeretnék látni: ott nincs helye a politizálásnak, ott a társadalom törésvonalai nem folytatódnak.

A futball csak játék

A világbajnokságon több esetből is világossá vált erről a FIFA álláspontja. Például a lengyel szövetségnek feltehetőleg azért kellett fizetnie, mert a Szenegál elleni meccsen egy nézőtől elkoboztak egy zászlót, amin látható volt egy olyan kard, amit a lengyel jobboldalon használnak szimbólumként, és a sztorija körülbelül az árpádsávokéra hasonlít. A svájciak két koszovói albán gyökerű játékosa, Shaqiri és Xhaka, továbbá Lichtsteiner azért kapott büntetést, mert az albán nemzeti zászlón is szereplő kétfejű sast megformázva ünnepelt a Szerbia elleni mérkőzésen. Azt sem nézte tétlenül a FIFA, hogy a horvát küldöttségből Vida és Vukojević Oroszország legyőzését a többek közt banderista múlttal is rendelkező, manapság elsősorban a Donyec-medencei konfliktusban küzdő Ukrajnát felidéző „Dicsőség Ukrajnának!” köszöntéssel kommentálta egy videóban.

A Fegyelmi Bizottság egymástól nagyon elütő tetteket büntetett, amelyeket semmi nem köt össze azon kívül, hogy politikai jelentéssel bírnak. Vagyis a jelek szerint a FIFA gyakorlata az, hogy a rendezvényein a mérkőző felek nemzeti zászlójának lengetésén és a himnuszuk éneklésén kívül minden más politikai véleménynyilvánítás elmarasztalással járhat. (Ám nem feltétlenül jár, ugyanis a szankcionálás nem következetes. Például tudomásom szerint nem váltott ki intézkedést, hogy egy videó tanúsága szerint a horvát Lovren és Vrsaljko a Bojna Čavoglave című, usztasa utalásokat és szerbeket fenyegető kitételeket is tartalmazó háborús slágerből adtak elő néhány ártatlanabb taktust az argentinok legyűrése után.)

Az MLSZ egy húron pendül a FIFÁ-val. 2013-ban egy közleményben világosan leírták és azóta többször megismételték, hogy szerintük egy meccs nem jelent semmi önmagán túlmutatót és nem is szabad azt jelentenie: „Az MLSZ célja az, hogy minden labdarúgó-mérkőzés kizárólag a futballról, sportról szóljon. A klubok nem azért szervezik a mérkőzéseket, hogy a lelátóra érkező nézők politikai, társadalmi üzeneteket fogalmazzanak meg. A szövetség nem kívánja mérlegelni, ki mit, miért írt ki, az alaptétel az, aki egy sporteseményre érkezik, az tisztán sporteseményen vesz részt, ahol semmi más törekvésnek nincs helye.”

Hasonló szemléletmód hámozható ki abból az elkeseredett vitából is, ami Magyarországon arról dúl, helyes-e közpénzt áldozni a labdarúgásra. Az ellenzékiek szerint nem, mert – számomra átélhetően – úgy gondolják, a futball (és általában a sport) valami másodrangú az oktatáshoz, kultúrához, egészségügyhöz képest, csupán szórakozás, csak játék, nem komoly dolog. A kormány szerint viszont érdemes rá költeni. Ők – számomra ugyancsak átélhetően – úgy képzelik, hogy a futball (és általában a sport) nemesít, közügy, valami emelkedett, tiszta, szent dolog, ami romlott világunkban a romlatlanság kicsiny szigete éppen azért, mert a foci csak játék, semmi más. Az álláspontok különböznek abban, hogy a foci vagy a focin kívüli világ értékesebb-e, ám mindkét tábornak az a közös előfeltevése, hogy a futballpálya élesen elkülönül az őt körülvevő világtól, oda a társadalmi valóság nem tör be.

Úgy látszik, abban nagy az egyetértés, hogy a focit akkor közelítjük meg helyesen, ha vakon rábízzuk a játék értelmezését az élethelyzetünktől, politikai eszméinktől, mindentől függetlenített szépérzékünkre.

A futball: háború halottak nélkül

A futball azonban nem ennyire ártatlan dolog. Ha annak, ami a pályán történik, nem az lenne a magyarázata, ami a pályán kívül történik, akkor az Albertirsa annyi BL-trófeát őrizne a vitrinben, ahányat az Bayern München. A Barcelona–Real Madrid annyira lenne klasszikus rangadó, mint a MOL Vidi–Kisvárda Master Good ütközet. Nem fordulhatna elő, hogy egy munkáskörzet csapatának szurkolói az évtized legszebb góljává egy sallangmentesen begurított tizenegyest válasszanak, amíg a többi klub támogatói a félpályás bombákra, meg a gólvonalig driblizésre esküsznek. És legfőképp senkit sem érdekelne éppen a futball, – tárgyilagosan szemlélve – a világ egyik legvontatottabb, legeseménynélkülibb sportja.

Mindez azért nincs így, mert a nézők a stadionban vagy a tévé előtt átváltoznak szurkolókká. Vagyis azonosítják magukat az egyik vagy a másik csapattal aszerint, kinek gondolják magukat, netán aszerint, kik szeretnének lenni. A pályán ennek köszönhetően társadalmi csoportok (osztályok, etnikumok, felekezetek, települések, régiók, pártok, nemzetek stb.) civilizált küzdelme zajlik: minden futballvébé vértelen világháború, minden bajnoki forduló polgárháború halottak nélkül. (Újabban Puzsér Róbert így fogalmazta ezt meg: „A válogatott futball olyan háború, ahol a nemzetek végre vértelenül küzdenek meg egymással.”) A futball játék, de nem akármit játszanak el.

Hogy ebben az eljátszott vérontásban egy csapat hosszútávon mekkora erőt képvisel, azaz milyen tudású játékosokat és edzőt tud kiállítani, vagyis mennyi pénzt van módja játéktudásra elkölteni, az attól függ, mekkora a fizetőképes kereslet aziránt, amit képvisel. Vagyis a bajnoki tabella végső soron a társadalmi csoportok erőviszonyainak kifejeződése.

Futballreformálás mint nemzeti sportág

Erről azonban a futballt művelők, szervezők és élvezők – mint láttuk – jobbára nem tudnak, téves elképzelésük van arról, amivel annyit foglalkoznak. Ám ez rendszerint semmi gyakorlati problémát nem okoz. Nem tudják, de teszik.

Magyarországon azonban egyáltalán nem mindegy, hogy az emberek mennyire értik a foci társadalmi hátterét, mennyire működőképes elmélettel rendelkeznek különösen a futballsiker termelődéséről. Itt ugyanis talán már rég nem is a labdarúgás számít nemzeti sportágnak, hanem inkább a spekulálás arról, hogyan lehetne megjavítani a futballt.

Az immár sok évtizedes „Miért beteg a magyar futball?”-vita mindenféle kedves butaságot termelt. A kedvencemet a kilencvenes évek óta szerencsére már nem hallottam: az a baj, hogy vízfejű a magyar futball, azaz egész országrészek maradnak NB I-es foci nélkül, mert túl sok budapesti csapat terpeszkedik a bajnokságban, tehát numerus clausust kell bevezetni rájuk. Magyarul labdarúgásunk akkor lesz megint dicső, ha a gyengébb játéktudásúakat felprotezsáljuk az NB I-be, a jobban focizókat meg lent rohasztjuk az NB II-ben. Komollyá csak akkor vált a helyzet, amikor a kormány vette a kezébe a körzőt és a vonalzót, hogy megtervezze a magyar labdarúgás felemelkedését, és azt a megoldást választotta, hogy pénzt pumpál a futballba. 

Mekkora az érdeklődés a „stadionépítési” futball iránt?

A módszer mintha nem lenne hatásos. A magyarfutball.hu adatai alapján a 2010/2011. évi bajnokság óta átlagosan 225 fővel kevesebben néznek meg egy meccset, mint az előző nyolc évben, ami 7,2%-os visszaesést jelent, ám az utóbbi három évben – a történelmi mélyponthoz képest – volt némi emelkedés. A publikált nézőszámokról azonban van okunk azt hinni, hogy inkább csak a vágyak alakulását mutatják.

A bajnoki meccsek televíziós nézettségéről csak elszórt adatokat találtam, amik mintha illeszkednének ahhoz, ami a helyszíni nézőszámokból kirajzolódik. Ám az utóbbi években nagyot változott a közvetített meccsek száma és ezzel a tévében látható összecsapások érdekesség szerinti rostáltsága, ahogy az is, milyen lefedettségű csatornán sugározzák a meccseket. Ezért a meccsenkénti nézettség alakulásából amúgy sem lenne könnyű következtetni az érdeklődés alakulására.

Kidolgozhatunk még egy mutatót, ha a magyarországi futballfogyasztásnak egy kicsiny szegletére fordítjuk a figyelmünket: az MLSZ a saját YouTube csatornájára hétről hétre felteszi egyenként az NB I-es meccseken esett gólok videóit, amelyek négy évre visszamenőleg fordulónként lejátszási listákba vannak rendezve. E gólok megtekintésszámának átlagát és mediánját mértem mindegyik évben ugyanazon öt fordulóban. Ezek az adatok akkor faggathatók ki az érdeklődés alakulásáról, ha az az előfeltevésünk, hogy a gólokat a megszületésük után hónapokkal már csak elvétve nézi meg valaki, és nem történt menetközben valamilyen előttem ismeretlen technikai jellegű változás (pl. az MLSZ csatornájának közönsége nem tudta egyszer csak máshol is megnézni a találatokat). Nos, a videók nézettsége évről évre zuhan. A legutóbbi bajnokság adatával már legfeljebb történészkonferenciákat lehet megszégyeníteni. Az utolsó évben találtam olyan gólt, amit 69-en tartottak eddig érdemesnek szemrevételezni. 

https://www.youtube.com/user/MLSZTV/playlists

Megjegyzés: A medián annak a videónak a megtekintésszáma, amelyiknél ugyanannyit néztek meg kevesebben, mint ahányat többen. Ez a középérték az átlaggal szemben nem érzékeny a kiugró értékekre, vagyis a néhány különösen érdekes gól kimagasló megtekintésszámára.

Kevés adatunk van tehát, és azokban sok a bizonytalanság. Mindenesetre ami rendelkezésünkre áll, azt mutatja, hogy az érdeklődés kisebb a hazai foci iránt a stadionépítési láz korszakában, mint azt megelőzően volt. És ha a YouTube számlálója árulkodóbb, mint a bevallások a nézőszámokról, akkor évről évre tovább romlik a helyzet. 

Mitől unalmas a „stadionépítési” futball?

Ha a benyomásunk helytálló, valóban csökken az érdeklődés a magyar foci iránt, vajon mi lehet ennek az oka? Nem lehet, hogy ez nem a kormányzati futballreform ellenére történik, hanem amiatt? Amellett kívánok érvelni, hogy ez igenis lehetséges, a magyar futball betegségére adott kormányzati gyógyszer is okozhatja a páciens állapotának súlyosbodását, méghozzá a diagnózis szociológiai vaksága, „a futball csak játék”-szemlélete miatt.

Hogy legyen képünk arról a színtérről, ahová a kormány belépett, megpróbálom egy durva, nem véglegesnek szánt, de sok mindent érthetővé tevő modellbe foglalni, hogy szokványos körülmények között mi dönti el, mekkora a fizetőképes kereslet aziránt, amit a csapatok képviselnek, vagyis milyen szabályok szerint fejezi ki a tabella a társadalmi csoportok erőviszonyait. (Az egyszerűség kedvéért a futball tévén közvetítetté és globalizálttá válása előtti viszonyokat veszem alapul.) Eszerint azok a csapatok számíthatnak tartós sikerre, amelyek (1) egymással kiélezett ellentétben álló társadalmi csoportokat képviselnek, (2) de ellentétük nem annyira éles, hogy azt a csoporttagok véres erőszakkal óhajtsák megoldani, megelégszenek az ellenfél szimbolikus legyőzésével, amivel elismerik a másik fél létezésének jogosságát. A civilizált konfliktusok közül azonban csak azok alkalmasak a tartós futballsiker megalapozására, amelyekben (3) az összeütközésben állók jelentős összeget tudnak futballra költeni, azaz önmaguk megjelenítésére fordítani. Ehhez pedig az az előnyös, ha sokan vannak, egymáshoz térben közel helyezkednek el és tetemes a szabad rendelkezésű jövedelmük.

Ha igaz, hogy rendesen így működik a futball, milyen hatással lehet az érdeklődés alakulására a kormány közbelépése? A kormányzati futballreform a fenti szabályszerűségek közül csak azt ismeri, hogy a futball pénzbe kerül, vagyis akkor fejlődik, ha többet költünk rá. Amióta ez megtörtént, a csapatok játékereje már nemcsak attól függ, kiket képviselnek, hanem a támogatás elosztásáról hozott politikai döntésektől is. Milyen alapon születnek meg ezek a döntések? Az vehető ki, hogy az elosztásnál az számít, kinek mekkora a befolyása a kormánypárton belül, illetve milyen tudásuk, feltételezéseik vannak erről a futballra áldozó vállalkozásoknak. Annál több pénz jut egy klubnak, minél magasabb polcon szorítanak neki. A tabella tehát most is erőviszonyokat fejez ki, csakhogy többé már nem (annyira) a társadalmi csoportok közötti erőviszonyokat, hanem (inkább) a hatalmon lévők közöttieket. Például az FTC-MTK örökrangadók kimenetele már nemcsak attól függ, hogyan alakul az a szerény versengés, ami mára visszamaradt a holokauszt előtti korszak zsidó/polgári–nem zsidó/plebejus rivalizálásából. Legalább annyira attól is, hogy a két klubelnök közül ki a befolyásosabb. A kérdés az, melyik vetélkedésre kíváncsiak többen? Az előbbire nagyon kevesen. Az utóbbira szerintem még annyian sem.

A szerző történész