Eddig egyetlen versenyző volt képes hétszer megnyerni a Forma–1-es Magyar Nagydíj időmérőjét, a német Michael Schumacher. Most azonban felzárkózhat mellé – az egy hete betegséggel küszködő – Lewis Hamilton, aki hat mogyoródi rajtelsőséggel érkezik a 2019-es futamra. A brit versenyző, bármerre jár, a sportág történetének legnagyobbjaival vívja virtuális meccseit – ha már a valódi versenyeken egyre nehezebben talál legyőzőre. Az extravagáns fellépésű, az utóbbi időkben spiritualitását hangsúlyozó pilóta korszakalkotóvá vált. Ezek a Hamilton-évek, és egyelőre nem látszik, hogy a közeljövőben véget érnének.

Hamilton étvágya egyszerűen nem csökken, és a dicsőség sem szállt a versenyzését veszélyeztető módon a fejébe. Ahogy Gerhard Berger volt F1-pilóta tavasszal elmondta, rég látott olyan módszerességet és professzionalizmust, amivel a brit gyűjti a világbajnoki pontokat. Nem megy bele arrogánsan minden verekedésbe, hanem halad előre helyezésről helyezésre, vagy inkább győzelemről győzelemre, és senki sincs, aki kizökkentse.

A Mercedes világbajnoka a 2007-es debütálása óta minden évben nyert legalább egy nagydíjat. Schumacher ebben a kategóriában még előtte áll, de valószínűleg már nem sokáig. Rajtelsőségek szempontjából már most Hamilton vezeti az örökranglistát, és ugyan ki venné el tőle idén a hatodik világbajnoki címet? A cél tehát egyértelmű számára: Schumacher hét világbajnoki címe, 91 futamgyőzelme, 155 pódiumhelyezése és 5065 mezőny élén autózott köre (a számítás reformja miatt a karrier során gyűjtött pontok összehasonlítása nem mérvadó). És lássuk be, ha a nézőnek azt kell néznie, ahogy valaki távoli meccset vív egy olyan versenyzővel, aki nincs a pályán, akkor hamar unalmassá válik az egész. A Hamilton-éra épp olyan taszítóvá válhat, mint Schumacher domináns évei.

Ezt már Hamilton is problémaként azonosítja, és nem csak azzal, hogy elkezdett magyarázkodni a győzelmei miatt, hiszen nem az ő hibája, hogy az idei világbajnokság is ennyire lefutottnak tűnik. Nem véletlen, hogy az elmúlt időszakban személyes felelősségeként értelmezte, hogy a sportág jövője biztosított legyen, és ezért akár a szabálymódosításokból is kivenné a részét. Hamilton nem szeretné, ha csak úgy emlékeznének rá, mint a versenyzőre, aki egy rakás világbajnoki címet söpört be a mezőnyből kimagasló autójának vagy éppen a versenybírák döntéseinek köszönhetően. Ő igazi örökséget szeretne hátrahagyni.

Ilyen körülmények között sokan már nem is az adatokat nézik, hanem Hamilton történelmi helyét keresik. Niki Lauda, Ayrton Senna, Michael Schumacher – ebben a ligában kellene elhelyezni a címvédő világbajnokot.

Schumacher egy évtizeden át úgy uralta a Forma–1-et, mint senki más a sportág történetében, teljesítményével olyanokat is árnyékba szorított, mint Damon Hill és Jacques Villeneuve – akiknek egy-egy világbajnoki cím jutott. Talán Mika Häkkinen volt az egyetlen, aki képes volt komoly kihívás elé állítani, az pedig, hogy Fernando Alonso még a Schumacher-érában lett világbajnok, inkább csak a generációváltás előszele volt. A 2000-es években azért is volt olyan erős a Schumacher-mítosz, mert a német versenyző a Forma–1 esszenciájának számító csapatban, a Ferrariban varázsolt. A Scuderia húsz ínséges év után került ismét a csúcsra, és Schumacher sorozatban öt világbajnoki címével átírta a rekordokat.

Schumacher nézőriasztóan nyomasztó fölényének láttán még a szabályokhoz is hozzányúltak csak azért, hogy a győzelmi sorozatot megtörjék. A dráma kedvéért átalakították az időmérő formátumát, a pontrendszerben pedig már nemcsak az első hat, hanem nyolc versenyző kapott pontot. Mindez nem használt, mert Schumacher dominanciája 2004-ben elérte a csúcsot: az első 13 futamból 12-t megnyert, és lazán behúzta a hetedik világbajnoki címét.

A gokartpálya mellett felnőtt német pilóta pénzügyi sikert is hozott a száguldó cirkusznak, amelynek megnyerte a legnagyobb európai piacot, Németországot – ennek hatását Mogyoródon is érezni lehetett a megnövekedett nézőszámokban. Hamilton személyében pedig már egy valódi világsztárja van a Forma–1-nek, akit az Egyesült Államokban is ismernek, és aki tagja a globális celebek elit klubjának. Bármilyen mítoszuk van is az olajos overallban bütykölő mérnököknek, a sportágnak szüksége lenne még néhány ilyen világsztárra.

Ha Hamiltont megkérdeznénk, ki volt a legnagyobb autóversenyző, akkor Sennát mondaná.

A háromszoros brazil világbajnokot az tette igazán naggyá, hogy volt egy méltó ellenfele – ezt a francia Alain Prost 1993-as visszavonulása után maga is beismerte. A Sennát övező mítosz miatt azonban sokkal inkább vele azonosítják ezt a korszakot, holott a vb-címek száma alapján eggyel lemaradt a francia „professzortól”. A brazil pilóta legendájához hozzátartozik az is, hogy a versenyeken akkoriban sokkal kisebb szerepet játszott a csúcstechnika, nem DRS-zónákról és energia-visszanyerésről beszéltek, hanem lóerőkről.

És nemcsak a hajtómű volt fejletlenebb, hanem a pilóták biztonságát szavatoló megoldások is. A francia Jules Bianchi 2015-ben belehalt a pályamunkások autójával való ütközésbe, tragédiája pedig mindenkit emlékeztetett arra, hogy nem lehet minden kockázatot kiszűrni. Mégis hatalmas a különbség a veszélyeztetettség szempontjából Hamilton és elődjei között. Schumacher a lábát törte, Laudát másodpercek választották el a haláltól, és a Nürburgringen elszenvedett horrorbaleset alighanem megrövidítette az életét. Senna pedig a Forma–1 hősi halottja lett. A mai versenyautókban a három baleset egyike sem járna ilyen súlyos következményekkel.

A brazil pilóta azonban a halálos baleset nélkül is legendává vált volna. A Senna-korszakot nemcsak a versenyző lenyűgöző gyorsasága – meg persze a Prosttal folytatott öldöklő küzdelme – határozta meg, hanem az a szélsőségesség, amely ezt az őstehetséget kísérte. Egyszerre volt zárkózott és kitárulkozó, empatikus és szenvedélyes. A statisztikákat nézve jó páran leszorították már a listákon, ha viszont a mágiával mérjük a nagyságot, akkor Sennánál nehezen találunk nagyobbat. 1994-ben nemcsak egy páratlan élet ért véget Imolában, de talán a Forma–1 hőskora is.

Annak a régimódi versenyzésnek volt az ikonja Lauda is, akinek idei halála szintén több volt egy páratlan versenyző elvesztésénél. Ha nem lett volna a balesete, akkor azt mondhatnánk: Laudát is az tette naggyá, hogy volt egy kemény ellenfele, a brit James Hunt személyében. Az 1976-os Német Nagydíj után viszont ő lett a versenyző, aki visszajött a halál torkából. És aki ezt a tapasztalatot szavakká és döntésekké tudta formálni – például annak érdekében, hogy a Forma–1 biztonságosabb legyen.

Ma egy pilótának nem csak az életét védi jobban a karosszéria, a napjait is percre pontosan beosztja csapatának marketingese. A drága sport kiszolgáltatta a versenyzőket a szponzoroknak, akik nem akarnak polémiát, karcos mondatokat, kicsapongást vagy váratlan helyzeteket. A márkák mosolygós, mindig hálás, összeszedett pilótákat követelnek. És amikor Sebastian Vettel elfeledkezik magáról dühében, máris megindul a gépezet a versenyző befogására. Senna és Lauda még szabad ember volt. Nem feltétlenül a statisztikákból építették fel a nagyságukat, hanem acélos személyiségükből.

A négy nagy versenyző összehasonlításánál a személyiség a legnehezebben mérhető és megítélhető dimenzió. Sikeres pilótáktól nyilván senki se várjon harmonikus, simulékony hozzáállást. Egy igazi bajnokot sokszor az különböztet meg a mezőny többi versenyzőjétől, hogy képes-e meglátni és kételyek nélkül kihasználni az autók között keletkező félkeréknyi űrt, és egyfajta csőlátásban tölteni a versenyhétvégék jelentős részét. Schumacher kiállt versenyezni édesanyja halálhíre után, és sohasem gondolkodott, megilleti-e őt az a rés, ami az elsőségről dönt. Hamilton útja a csúcsra épp azért tartott hosszabb ideig, mert minden tehetsége ellenére előbb meg kellett tanulnia hidegvérrel versenyezni. Lauda pedig arrogáns személyiség volt, s amikor a róla szóló életrajzi film készült, személyesen adott tanácsot az őt megformáló Daniel Brühlnek, hogyan lehetne a vásznon egy kicsivel ellenszenvesebb.

A nagy bajnokok személyes varázsát sokszor csak a magasabb életkor varázsolta elő. Eltartott egy darabig, amíg Schumacherről kiderült, hogy magánéletében egy csendes, hűséges, családbarát ember, aki kerüli a felhajtást. A német úgy élt tragikus síbalesete előtt, ahogy azóta ápolja őt felesége: a privátszféra maximális biztonságában. Aki korábban összeszorított fogakkal küzdött, képes volt visszatérése alatt beállni a hátsóbb sorokba, hű maradt a csapathoz, a mérnökökhöz, a sporthoz.

Laudát is megszépítette az idő. Az tűnik ugyanis pökhendinek, aki többet láttat magából, mint amennyi benne van. Az osztrákról gyorsan megtanulta mindenki, hogy nincs benne nagyzolás, ha a legnagyobbak öntudatával beszél. Oda tartozik. Lauda pedig kíméletlen őszinteséggel és önkritikával hálálta meg, hogy hallgatnak rá. Maga lett az egyediség. És Senna… Mit lehet még róla elmondani? Negyed századdal halála után is ott él a brazil városok szegénysorba élő polgárainak szívében. Aki felemelkedett, meghódította a világot, és mindvégig hű maradt a sikerről álmodozó gyerekekhez.

Hamilton a mai kor bajnoka. A közösségi médiában keresi meg bevételeinek egy részét, influenszerként szolgáltat tartalmat, és divatot diktál. De a pályán semmit sem érezni ebből. Ott veszettül gyors. Nem csak az autója a legjobb a mezőnyben, jelenleg a pilóták között sincs kihívója. Sokan mégsem feltétlenül rá fogadnának, ha Schumacher, Lauda és Senna ellen róhatná a köröket.