Sebők János
Sebők János
Tetszett a cikk?

A Horthy-mítoszt leleplező írásomra számos reflexió érkezett, rengeteg gyalázkodó komment, kevés ellenérv. Ez utóbbiak leginkább azt hangsúlyozták, hogy ő volt az, aki leállította a deportálásokat, illetve megmentette a budapesti zsidóságot. Ezekkel az állításokkal illenék óvatosabban bánni, mert ezek is részei a Horthy-mítosznak.

Horthy az 1944 március 15-18 között folytatott klessheimi tárgyalások után két és fél hónapig vakon megbízott Hitler ígéretében, s igyekezett eleget tenni a vállalásainak, arra gondolva, hogy a magyarországi helyzet konszolidálódása után Hitler is betartja ígéretét, és sor kerül a német csapatok kivonására. Június elejéig azonban a buzgó magyar „teljesítések” –  köztük a példátlan rohamtempóban végrehajtott deportálás ellenére – nem történt érdemleges változás a március 19-i állapotokhoz képest.

Partraszállás Normandiában
©

Az európai frontokon június 6-át, a normandiai partraszállást követően, alapvetően megváltozott a katonai helyzet, ami Horthyt és a magyar vezetést is nyugtalansággal töltötte el. A kormányzó már június 6-án levelet írt Hitlernek, amelynek tartalmáról Sztójay referált a Führernek, aki válaszképpen közölte: abban az esetben szünteti meg az ország megszállását, ha majd teljesülnek a német követelések. Ahogy Horthy is írja az emlékirataiban: „Hitler…miután néhány elismerő szót ejtett a zsidókérdésben addig történtekre, hangsúlyozta, hogy még többet kíván, és hogy e végből a Gestapo mindaddig Magyarországon marad, amíg csak a zsidókérdés tökéletes megoldása be nem következik.”

Változó hadihelyzet

Hitler elutasító válaszának ismeretében Horthy sem áltathatta tovább magát. Tudomásul kellett vennie, hogy a németek nemcsak hogy továbbra is megszállva tartják az országot, hanem a szuverenitás visszaállításának feltételéül a zsidóság teljeskörű deportálását szabták feltételül. Ez azt jelentette, hogy Horthynak a vidéki „kis zsidók” után be kell áldoznia a haza oltárán a budapesti zsidóságot is. Csakhogy a hadihelyzet kedvezőtlen fordulatának ismeretében ez a döntés már azzal a következménnyel járhatott, hogy Horthy önként akasztja a nyakába a kötelet, hiszen sem a magyar határokhoz közeledő szovjet csapatoktól, sem a deportálások ellen egyre határozottabban tiltakozó angolszász szövetségesektől sem remélhetett megértést és kegyelmet a háború befejezése után.

Horthynak nem lehettek kétségei afelől sem, hogy ha nem tesz sürgősen lépéseket az új, megváltozott helyzetnek megfelelően, akkor a németek vele fogják kifizettetni a történelmi számlát. A Hitlerrel kötött „megegyezése”, a helyén maradása, közömbös hallgatása, részvétlensége és cselekvőképtelensége ellentételezéseként személy szerint is felelnie kell – többek között – több százezer zsidó elhurcolásáért, megsemmisítéséért, az ország idegen érdekek szolgálatába állításáért, hadszíntérré változtatásáért, s az ezzel járó pusztításért, pusztulásért. Neki kell vesztesként elszámolnia a győztesek előtt, ami – feltételezhetően – nemcsak hatalmának, kormányzói tisztségének, dinasztikus terveinek elvesztését jelenti, de a felelősségre vonástól függően még az élete is veszélybe kerül, családjának sorsa pedig kiszámíthatatlanul alakul.

Bethlen István
©

Cselekednie kellett, s mintegy végszóra kapott is a vidéken rejtőzködő Bethlen Istvántól egy olyan memorandumot, amely nemcsak részletesen elemezte a kialakult helyzetet, de javaslatokkal is próbálta segíteni a meghozandó fontos döntéseket. Bethlen megfogalmazta a kinevezendő új kormány zsidókérdéssel kapcsolatos teendőit is: „feladata az lenne, hogy véget vessen annak az embertelen, ostoba és magyar jellemhez nem illő kegyetlen zsidóüldözésnek, amellyel a jelenlegi kormány a magyar nevet bemocskolta a világ szemében, és amely a legfertelmesebb korrupció, rablás és tolvajlásnak vált a kútforrásává(…). Ezt a szégyenfoltot jó hírnevünkről letörölni, sajnos, már alig lesz lehetséges, de véget kell vetni ezeknek a barbárságoknak…

Bethlen javasolta, hogy a kormány „szüntesse be a zsidók sanyargatását, és hozza a zsidókérdést legalább átmeneti időre nyugvópontra, úgy, hogy a zsidóknak legalább megfelelő lakás és élelem álljon rendelkezésére, a szakemberek közülük a köz javára felhasználtassanak, minden embertelenség megszűnjön, a zsidó vagyonok elpusztításának és elkótyavetyélésének pedig vége szakadjon”.

Összeül a koronatanács

A kormányzó június végi intézkedéseinek és az ezekkel összekapcsolódó szóhasználatának ismerete alapján egyértelműen feltételezhető, hogy Bethlen röpirata nagy hatással volt rá. Nemcsak megfontolta, hanem meg is fogadta a benne foglalt tanácsokat, s azok egy részét a későbbiekben, a gyakorlatban is megpróbálta megvalósítani. Erre azonban csak június 26-án, a koronatanácson került sor, mert addigra annyira felerősödött a külpolitikai nyomás, a nemzetközi tiltakozás, hogy Horthynak lépnie kellett. A magyar kormánynak címezve a szövetségesek és a semleges országok részéről is számos figyelmeztetés, konkrét vád és fenyegetés érkezett, és ezek a vélemények már nemcsak az országot illették kritikával, de a kormányzó úri becsületét, lovagiasságát támadták, jó hírnevét is kétségbe vonták, és felvetették felelősségét a szörnyűségekkel kapcsolatban. Az utolsó csepp XII. Pius pápa személyes üzenete volt a pohárban, aki egyenesen a kormányzóhoz fordult az üldözések megszüntetése érdekében.

[[ Oldaltörés (Folytatás) ]]

Több mint egy hónappal a vidéki zsidóság deportálásának megkezdése után Horthy határozott lépésre szánta el magát. Június 26-ra összehívatta a koronatanácsot, hogy személyes jelenlétével adjon nyomatékot a követeléseinek. Felolvasta azt a nyilatkozattervezetet, amelyet kabinetfőnöke, Ambrózy Gyula írt számára. A zsidókérdéssel a tervezet II. és III. pontja foglalkozott, s többek között ez áll benne a deportálásokról: ”Legjobban szeretném azt a kegyetlen és nem a magyar természethez illő megoldást, hogy innen zsidók deportáltatnak, egyáltalán leállítani. Ha azonban a kormány szerint ezt a németek követelik, ebből nem engednek, vagyis ezen a vonalon kényszer áll fenn, akkor sem engedhetem, hogy ebben a magyar csendőrség működjön közre. Akkor csinálja azt, amit a németek akarnak, az ittlévő német karhatalom.”

A bejelentést követően parttalan és meddő vita alakult ki, amit Horthy egyre ingerültebben hallgatott, majd közölte a jelenlévőkkel: „Én ezt tovább nem tűröm! Nem engedem, hogy a deportálás továbbra is szégyent hozzon a magyarságra! Intézkedjen a kormány Bakynak és Endrének helyükről való eltételéről! A budapesti zsidók deportálását pedig szüntessék be! A kormány tegye meg a szükséges lépéseket.”

Horthy álláspontját aznap a minisztertanácson is megtárgyalták, ahol tudomásul vették a deportálással kapcsolatos álláspontot, de konkrét intézkedésekre nem került sor. Az elkövetkező napokban a kabinet is igyekezett szabotálni a kormányzó követeléseit, így Horthy bejelentésének kevés gyakorlati eredménye lett, sőt a vidéki deportálások maradéktalan végrehajtása érdekében a kormányzó hamarosan meghátrált. A fejleményekről Veesenmayer június 30-án jelentett Berlinbe: „A kormányzó…tiltakozását csak akkor vonta vissza, mikor Jaross belügyminiszter ez ellen nagyon erélyesen fellépett. Valamennyi Budapesten lakó zsidóvallású kivételével a kormányzó végül is hozzájárulását adta az akció keresztülviteléhez azzal, hogy arra nem azonnal, hanem valamivel később, az utolsó vidéki zóna lezárása után kerüljön sor.”

A „zsidótlanítás” folytatódik

Miközben tehát a Várban politikai játszmák zajlottak, a „zsidóakció” folyt tovább. A IV. és V. csendőrkerületben június 26. után is zavartalanul folyt tovább a „zsidótlanítás”. A magyar kormány és a kormányzó – bár minden hatalma meg volt rá – 10 napon át gyakorlatilag nem tett semmit, s ez további 100 ezer magyar zsidó életébe került. Június 28-ig Szegedről és Debrecenből 40 505, július 4-től 6-ig Pécsről és Szombathelyről 29 556 személyt deportáltak. A főváros környéki zsidók összpontosítása június 30-án a budakalászi és más téglagyárakban kezdődött meg, majd július 6. és 8. között lebonyolították az ő elszállításukat is, amelynek során 24 128-an indultak a halálba.

Minderről a világ közvéleménye is tudomást szerzett. Június utolsó napjaiban megérkezett Budapestre Roosevelt tiltakozó jegyzéke, ismertté vált Cordell Hull amerikai külügyminiszter fenyegető beszéde, majd Eden brit külügyminiszter éles hangú figyelmeztetése: a bűnösöknek a történelem ítélőszéke előtt kell felelnie. Két magyar diplomatának, Krausz Miklósnak és George M. Mantellónak (Mandel György) köszönhetően ekkor már világszerte széles körben ismertté vált az Auschwitzi jegyzőkönyv, illetve a haláltáborba hurcolt magyar zsidók tragédiája. Ennek nyomán táviratok, felszólítások és fenyegetések özöne zúdult Horthyra és környezetére, Magyarországgal szemben példátlan sajtóhadjárat kezdődött a nyugati országokban, ami a lovagias nemzetre és kormányzójára is sötét árnyékot vetett, s a nácikkal kezdtek bennünket egy lapon emlegetni.

Egyúttal a szövetséges katonai vezetés is konkrét lépésekre határozta el magát. A magyar titkosszolgálat július elején elfogta és megfejtette a berni angol és amerikai követek (Clifford John Norton és Leland Harrison) kormányaikhoz intézett titkos táviratait, amelyek részletesen leírják – a Krausz-jelentés alapján – a Magyarországról deportált zsidóság tragikus történetét. A diplomaták azt javasolták kormányaiknak, hogy a továbbiakban bombázzák és semmisítsék meg a zsidó szállítmányok rendeltetési helyét, rombolják szét a vasútvonalakat, és „minden magyar és német hatósági szervet, mely ebben az ügyben közreműködött (itt pontosan közlik a budapesti utcákat és házszámokat) célbombázással kell sújtani. A táviratban meg is nevezik azokat, mintegy 70 magyar és német személyiséget, akik felelősek a zsidókkal történtekért. Ez nem volt üres fenyegetés, hiszen július 2-án a délelőtti órákban minden korábbinál nagyobb bombazápor zúdult a magyar fővárosra. Horthy joggal tarthatott attól, hogy a zsidók további elszállítása utána bombák lakónegyedekre, kormányzati negyedre, közhivatalokra is hullani fognak.

Július elejére tehát a nemzetközi felháborodás és tiltakozás példátlan méreteket öltött, ugyanakkor az egyre fenyegetőbb hadihelyzet, mindenekelőtt a keleti front közeledése láttán, a németek egyre keményebben követelték a zsidókérdés maradéktalan végrehajtását, azaz a budapesti zsidóság transzportját is. Budapesten ekkor közel 300 ezer – 170 ezer bejelentett és kb. 130 ezer befogadott, menekült, bejelentetlenül, hamis papírokkal bujkáló – zsidó tartózkodott. A budapesti zsidóság koncentrálása az eredeti terveknek megfelelően már június közepén megkezdődött. Doroghi Farkas Ákos, az újonnan kinevezett polgármester június 16-án adta ki a zsidóság koncentrálására vonatkozó rendeletet, amely előírta, hogy a város különböző pontjain, ún. csillagos házakba (ezek száma kb. 2600 volt) június 24-ig kell összeköltöztetni a budapesti zsidókat. Ennek a tömegnek a deportálását – a német követség fennmaradt iratai szerint – rohamtempóban, július 10-ig akarták lebonyolítani. Több okból is: a németek emlékeztek a varsói gettófelkelésre, ugyanakkor tudták, hogy Budapesten és környékén csupán töredéke áll rendelkezésükre annak a csapatlétszámnak, amivel annak idején a felkelést leverték és megtorolták.

A csendőrség puccsra készül

A példátlanul készséges magyar csendőrség azonban nagy erőkkel a rendelkezésükre állt, s ezért azt tervezték, hogy miután befejeződött a vidéki zsidóság deportálása, Baky és Endre július elején több ezer „munka nélkül” maradt csendőrt a fővárosba vezényel, hogy akár a kormányzó akarata ellenére is deportálják a budapesti zsidóságot. A pesti vármegyeházán megtartott, szokásos, deportálás előtti értekezleten úgy döntöttek, hogy 6-tól indultak volna az első vonatok Auschwitz felé (kinevezett parancsnok Paksy-Kiss László), s az akciót a csendőrség teljes állományának támogatásával fogják végrehajtani, aminek érdekében a karhatalmi és tanzászlóaljakat is felrendelik Budapestre egy zászlószentelés ürügyén.

[[ Oldaltörés (Folytatás) ]]

Július elején a nagylétszámú csendőri erők feltűnése érthetően komoly pánikot okozott a zsidóság körében, de nemcsak a Zsidó Tanács, hanem a Magyar Függetlenségi Mozgalom is (amellyel Horthy fia és a „kiskormányzóné” is kapcsolatban állt), azonnali lépéseket tett a veszély elhárítására, és cselekvésre késztette az amúgy igen határozatlan Horthyt. A kormányzó a VKF-2 hírszerző ezredese, Vasváry József jóvoltából (aki szintén tagja volt a Magyar Függetlenségi Mozgalomnak) arról is értesült, hogy a félreállított Baky és Endre puccsot kísérel meg ellene. (Az információkat erősítette, hogy korábban a szélsőjobb három embere merényletet kísérelt meg Szentendrén bárczyházi Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár ellen, s az elkövetők azt vallották, hogy a Horthy-rezidenciára vezető titkos alagút kulcsait akarták megszerezni, mert túszul akarták ejteni a kormányzót és családját!)

Horthynak azonban igen korlátozott fegyveres erők álltak Budapesten a rendelkezésére. Aggteleky Béla altábornagy, az I. hadtest parancsnoka mindössze egy gyenge őrzászlóaljat tudott volna mozgósítani.

Horthy cselekszik

Horthynak mégis sikerült lépéselőnyre szert tennie, mert tanácsadóira hallgatva július 2-án, légi veszélyre hivatkozva, lefújta a zászlószentelési ünnepséget, s így maradt idő a hozzá hű és rendelkezésre álló katonai erők mozgósítására. Ebben a helyzetben lépett színre Koszorús Ferenc vezérkari ezredes (aki szintén tagja volt a függetlenségi mozgalomnak), miután a puccsveszély elhárítását a parancsnoksága alá tartozó esztergomi páncélos hadtest bevetése szolgálhatta a legjobban. Ez azonban komoly kockázattal is járt. Soós Géza, a MFM egyik vezetője írta emlékezésében: „A Magyar Közösség két fiatal tisztje bírta rá Koszorúst, hogy páncélos egységeit mozgósítsa az üldözöttek védelmére. Rá kell mutatnom, hogy ez a lépés annak tudatában történt, hogy az esztergomi hadosztály – felvonultatásával – veszélyeztette fő célját, a külön fegyverszünet megkötését. E hadosztályt ugyanis „elrejtették” a német hadvezetőség elől. Az volt a szerepe, hogy a kormányzó cselekvési szabadságát a döntő pillanatban biztosítsa. Azáltal, hogy az esztergomi hadosztály a budapesti zsidóság megmentése érdekében mozgósították, kiderült létezése, és a németek azonnal bevetették az arcvonalba. (Egységei nagyrészt megsemmisültek – a szerk.) Így október 15. sorsdöntő óráiban nem állt többé a kormányzó rendelkezésére.”

A fentiekkel összecseng Koszorús visszaemlékezése is: „…a budapesti Duna-parton találkoztam július 2-án este Lázár altábornaggyal… Én akkor az I. Páncélos Hadtest vezérkari főnöke voltam, és helyettesítettem a harctéren szemléző parancsnokot… Lázár elmondta, hogy Baky László…meg akarja dönteni az államrendszert, nyilas kormányzatot akar alakítani… terve annál is inkább veszélyes, mivel nincs erő a kormányzó úr kezében. Bakyék a deportálásokat is végre akarják hajtani, de fő céljuk az erőszakos hatalomátvétel…Arra kértem Lázár altábornagyot, hogy sürgősen jelentse meg a kormányzó úrnak, miszerint én erőszakkal is kikényszerítem a csendőrzászlóaljak eltávolítását, ha erre parancsot kapok.”

Horthy július 4-én – Vörös Jánoson keresztül – megpróbálta a honvédség más egységeit is bevonni az előkészületekbe, de a vezérkari főnök nem mutatott készséget az együttműködésre. Így maradtak az esztergomi páncélosok, s Horthy ennek tudatában rendelte magához július 5-én a csendőrség parancsnokait. Beszédet intézett hozzájuk, s parancsba adta, hogy hagyják el a fővárost, s azonnal vonuljanak el állomáshelyükre. Túlságosan azonban nem bízhatott a csendőrei hűségében, mert este magához rendelte Koszorúst, aki így emlékezett a találkozóra: ”Közölte velem, hogy a beérkezett jelentések szerint a puccsot Bakyék 6-ra tervezik. Szóbelileg azt a parancsot adta nekem, hogy a páncéloshadosztály általam készenlétbe helyezett részeivel akadályozzam meg a puccsot, Baky zászlóaljait, ha kell, akár erőszak árán is távolítsam el Budapestről.”

Koszorús a csapatait 6-án reggel állította fel a kijelölt pontokon (Óbuda, Rózsadomb stb.). Reggel 7-kor tiszti járőrt küldött Bakyhoz, s ultimátumot intézett hozzá, hogy 24 órán belül távolítsa el a zászlóaljait Budapestről, mert különben erőszakkal lép fel velük szemben. A páncélos csapatok felvonulásával egy időben a testőrség is akcióba lépett, s Paksy-Kiss ezredest, valamint más csendőr parancsnokokat Lázár vezérőrnagyhoz kísértek, ahol őrizetbe vették őket. Ezt hallva Baky reggel 9 órakor közölte Koszorús járőrparancsnokával, hogy csendőrei 24 órán belül elhagyják a fővárost.

A kakastollasok 7-én meg is kezdték a kivonulást, s 8-án délig elhagyták Budapestet.

A deportálások leállítása

Horthy az ellene tervezett puccs meghiúsítása után, 6-án közölte Sztójayval, hogy „a zsidók további deportálását meg kell szüntetni!” Döntését az előző napi kormányülés után hozta meg, amelyen Arnóthy-Jungerth külügyminiszter-helyettes ismét felsorolta a deportálásokkal kapcsolatos külföldi visszhangokat, amelyek amiatt értetlenkedtek, hogy a kormányzó korábbi kijelentése ellenére még mindig folyik a zsidók elszállítása. Sztójay még aznap jelentette Veesenmayernek, hogy Horthy elrendelte a deportálások leállítását, aki kiismerve Horthy személyiségét és állandó hezitálását, nem nyugtalankodott, s berlini főnökeit is igyekezett megnyugtatni, mondván továbbra is kézben tartja a politikai szálakat, de Horthy döntésére már nem volt hathatós válasza, hiszen Budapesten nem volt, aki a szerelvényeket összeállítsa, s az előző hónapok csendőrvirtusával az áldozatokat bevagonírozza és útnak indítsa. (Eközben a pest környéki zsidóság deportálása az ütemtervnek megfelelően zavartalanul folyt tovább!) Az is kevéssé hangsúlyozott tény, hogy nemcsak Koszorús sikeres akciója akadályozta meg a fővárosi zsidóság július 10-re tervezett deportálását, de az is, hogy nem elsősorban Horthy kinyilatkoztatásai miatt álltak le a deportáló vonatok, hanem mert nem volt, aki utasításait elszabotálja, s végrehajtsa a feladatot.

„A deportálás elmaradására egyenesen senki sem kapott parancsot, s az tényleg annak következtében maradt el, mert nem volt csendőrség, amely azt végrehajtotta volna. – vallotta a népbíróság előtt Ferenczi László, a deportálásokat irányító alezredes. S ezen a németek sem tudtak már változtatni. Eichmann 8-án értesült a kormányzói utasításról, s természetesen semmiképpen nem akart belenyugodni ebbe a helyzetbe. A németek az elkövetkező napokban diplomáciai, illetve katonai eszközökkel egyaránt nyomást gyakoroltak Horthyra, nem is eredménytelenül, hogy engedélyezze a deportálás folytatását. Eichmann azonban a 150-200 emberével nem tehetett semmit. Bár hangoztatta, hogy Budaörsön egy SS-hadosztály áll bevetésre készen, és ha a csendőrök nem segítenek, akkor a budapesti zsidókat ezekkel vagoníroztatja be, de valójában Eichmannak ekkor – a saját kommandójának emberein kívül – már semmilyen erők nem álltak a rendelkezésére. Még az sem segített, hogy a német katonai erők demonstratív felvonulást tartottak Budapest főútvonalain.

A budapesti zsidóság sorsa azonban Horthy kijelentései ellenére még ekkor sem dőlt el. A következő másfél hónapban ádáz politikai csatározások folytak a háttérben az eredeti „zsidótlanítási” tervek megvalósításáért, illetve meghiúsításáért. Az azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a németek a magyar segítőik nélkül lényegében tehetetlenek, erőtlenek, Horthynak pedig (a segítőivel együtt) elég hatalma és tekintélye van ahhoz, hogy a deportálási kísérleteket (pl. Kistarcsa), ha tudomására jutnak, meghiúsítsa. Júliusban, augusztusban tehát afféle patthelyzet alakult ki, s a budapesti zsidóság helyzetére ez az ideiglenesség nyomta rá a bélyegét. Ezt korántsem lehetett megnyugtatónak nevezni, hiszen a deportálás veszélye állandóan fenyegette a fővárosban élő zsidókat is egészen addig, amíg Horthynak sikerült leváltania a Sztójay-kormányt, s augusztusban új helyzet állt elő a frontokon (pl. román átállás). Mindez nemcsak Eichmann és csapata visszarendelését eredményezte, de Himmler is megkezdte a béketapogatózást a szövetségesekkel, aminek része volt a budapesti deportálások végleges leállítása.

A budapesti zsidóság kétségtelenül Horthy hatalmi helyzetének, s július eleji magatartásának köszönheti az életben maradását. De mint azt ez a vázlatos áttekintés is mutatja, a döntésében külföldi és belföldi tényezők ugyancsak jelentős szerepet játszottak, s nemcsak a személyét, családját, hatalmi törekvéseit, hosszú távú terveit veszélyeztető körülmények kényszerítő ereje sarkallta cselekvésre, de a sikeres közbelépést az is lehetővé tette, hogy a hazai ellenerők júliusban meggyengültek, s a németeknek sem volt már erejük a kormányzóval szembeni hatékony fellépésre. Ahogy feltehetőleg nem lett volna március végén, április elején vagy a deportálások megkezdésekor sem. Akkor azonban Horthy nem számolt avval, hogy bűnrészesként, kollaboránsként egyszer majd a győztesek ítélőszéke előtt is felelnie kell a tetteiért, hanem Hitler követeléseihez alkalmazkodva, kiszolgáltatta az országot és a zsidóságot a náciknak.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Sebők János Vélemény

Horthy-mítosz: hogyan kerülte el a kormányzó a felelősségre vonást?

Kísértet járja be az országot, Horthy Miklós kísértete. Szobrot állítanának neki, teret, utcát, hidat neveznének el róla, megnyitották az egykori bunkerét, menye kerületi díszpolgárságot kapott, s a közszolgálati televízió is szükségét érezte, hogy két egymást követő napon műsorára tűzte Koltay Gábor egyoldalú, a kormányzó iránt elfogult Horthy-filmjét. Sebők János írása.

A Facebook lesz az új közellenség?

A Facebook lesz az új közellenség?

Die Welt: Szorul a hurok Donald Trump körül

Die Welt: Szorul a hurok Donald Trump körül

Tóta W.: Hajrá, egyik, ne hagyd magad, másik!

Tóta W.: Hajrá, egyik, ne hagyd magad, másik!