Orbán nagyotmondása, magabiztossága, autokratikus kijelentése persze nem számít újdonságnak. Még hatalomra kerülése előtt, 2009 szeptemberében Kötcsén úgy fogalmazott, hogy „a soron következő választás arról is szól, hogy a magyar politika tizenöt-húsz éve olyan lehet, amelyben egy, a nemzeti ügyek megfogalmazására képes nagy kormányzó párt létezik”. S azóta is számos alkalommal utalt rá, hogy a kormányzó pártok hatalmát több ciklusra tervezi, s a korábbi duális helyett egy új, centrális erőtér kialakításra törekszik.

Az elmúlt egy évben politikáját ezeknek a törekvéseknek a szolgálatába állította, aminek lényegi elemeként megrendszabályozta a jogállami intézményeket, jelentős részben kiiktatta a demokratikus ellensúlyokat, vasfegyelemmel tartja össze a pártját, a kormányát, s most készül kiiktatni azt a civil társadalmat, amelynek egy része kétharmados többséggel beszavazta a túlhatalomba. Orbán szerint elődei annyira a szakadék szélére kormányozták az országot, hogy csak gyors és radikális átalakítások révén lehetséges a konszolidáció, amire magát és gondosan kiválogatott politikusi-szakértői csapatát alkalmasnak is tartja. Egy éve ezzel a küldetéssel, egyre erősödő én-tudattal és csalhatatlannak vélt tudással vezényli az országot a szebb jövő felé, s a helyzet stabilizálása után a felemelkedés kezdetét valamikor a kormányzati ciklus végére ígérte.

Valóságtól elszakadó politika

Addig azonban a magát szabadságharcosnak valló miniszterelnök csapatai – mint azt ő maga hirdeti – harcban állnak. Orbán a kormányzása, intézkedései közepette folyamatosan háborús retorikát használ (tavaly az IMF ellen kezdett szabadságharcot, idén a munkanélküliség, illetve az államadósság ellen visel háborút), s ennek alighanem az a célja, hogy a sokszor rapid és önkényes intézkedéseknek legitimitást teremtsen, hiszen háborúban a cél szentesíti az eszközt. Ezért aztán ez a „hadiállapot” napjainkban is számos intézkedés indokaként szerepel a parlamenti felszólalásokban, a médiumokban, a szónoki fordulatokban, a kormányszóvívői indoklásokban, mert hangsúlyozásával a racionális ellenérveket félre lehet söpörni.

MTI/EPA

Orbánnak és a megmondóembereinek magabiztosságát az adja, hogy minden külföldi és belföldi kritikai hang ellenére az elmúlt egy évben a kétharmados felhatalmazásra hivatkozva gyakorlatilag akadálytalanul építhette ki autokratikus rendszerét. Ennek megakadályozására érdemben nemcsak az ellenzék nem tehetett semmit, de a „zemberek” nagy többségét sem érdekelték az olyan „közügyek”, mint a médiatörvény átalakítása, az Alkotmánybíróság hatásköreinek csorbítása, az Érdekvédelmi Tanács felszámolása, pártapparatcsikok beültetése a közintézményekbe. Az sem váltott ki különösebb ellenkezést, hogy a diktatórikus elemek fokozatosan beépülnek a demokratikus keretek közé, s alapvetően a centrális erőtér szolgálatába állítják a kormányzást, a jogalkotást, a törvényhozást, az intézmények működését stb.

Az elmúlt egy év ezeknek az új rendszert építő intézkedéseknek a meghozatalával és megvalósításával telt el, miközben a gazdaságot is sikerült – úgymond – a szakadék széléről visszarántani. Sőt Matolcsy már azt vizionálta – aligha függetlenül „főnöke” utópisztikus elképzeléseitől –, hogy az új programok révén a magyar gazdaság 2030-ra utoléri az uniós országok színvonalát. Ezt a víziót azóta az illetékesek ugyanolyan csalhatatlan tudással próbálják megvalósítani, s ráerőszakolni a magyar valóságra, ahogy a centrális erőteret vagy a Nemzeti Együttműködést Rendszerét.

Csakhogy az állandóan harcban álló hadvezérnek most már a parlamenti-intézményi-jogalkotói környezetből ki kell lépnie a társadalmi-szociális terepre (ezúttal a hadiállapot helyett „szükségállapot” okán kell intézkedni), ahol már az övéivel találja magát szemben a reformok, kiigazítások, megszorítások kapcsán. S itt – a „szükségállapotok” közepette – már más harcmodorra volna szükség. Az ország és lakóinak félperifériális helyzetéből, elszegényedéséből, teherbíróképességéből, sok esetben drámai szociális-pénzügyi helyzetéből kellene (alulról) kiindulni, s nem a Matolcsy által (felülről) vázolt utópiákból.

Orbán eddigi reakciói, megnyilvánulásai azonban arról tanúskodnak, hogy úgy véli, a kétharmadra hivatkozva az utcára kilépve is megteheti azt, amit hatalma bebetonozása érdekében akar. A választási eredmény mindent legitimál, felülír, a kétharmad felhatalmazza, hogy a nép nevében hozzon intézkedéseket.

Orbán maga ellen hergeli az embereket

Csakhogy az emberek egyre nagyobb részének nem tetszik ez a hatalomgyakorlás. A kormányzópártoktól eltávolodott 800 ezer szavazó, a sztrájkok, a tüntetések, a tiltakozások és az egyre keményebb hangvétel jelzi, hogy a meghozott és tervezett gazdasági-szociális intézkedések komoly ellenállásba ütköznek, az emberek nem feltétlenül követik a kétharmados hatalmat a választott úton. Aminek fő oka, hogy Orbánnak egyik társadalmi réteggel sincs érdemi kapcsolata, nincs párbeszéd, egyeztetés, konszenzus. Ez viszont indulatokat gerjeszt, amelyeknek eddig csak töredéke transzponálódott cselekvéssé. De bohócnak nevezni a rendvédelmi tüntetőket, semmibe venni a tiltakozók követeléseit, fenyegetni a sztrájkolókat, korlátozni a szerzett jogokat stb., már újabb és újabb gyúanyag az elégedetlenség szítására különösen akkor, ha az emberek hétről-hétre azzal szembesülnek, hogy a kormányzat ismét olyasminek a bevezetésére készül, ami szöges ellentétben van a ígéretekkel.

Orbán az általa gondosan szelektált vezérkarát és a párt frakcióját – legalábbis egyelőre – képes egyben tartani, de a saját kétharmados táborával és a szimpatizánsaival nyilvánvalóan még sok baja lesz. Ha nem sikerül gyorsan érezhető javulást elérni a létfeltételek (munkalehetőség, bérek, jövedelmek, közbiztonság, jogbiztonság) javításában, akkor egyrészt folyatódik a Fidesz-bázis lemorzsolódása, választói felmondják a hallgatólagos egyezséget, a bizalom gyanakvásból haraggá, gyűlöletté válhat, s Orbánt már csak hatalma, a parlamenti kétharmad, a centrális erőtérnek megfelelően átalakított intézményrendszer lesz képes a helyén tartani.

Stiller Ákos

Orbán persze tanult elődje és riválisa, valamint a szocialisták kudarcából, s valószínűleg számol azzal is, hogy a társadalmi ellenállásnak, a civil szerveződéseknek nincsenek komoly hagyományai a magyar társadalomban. A széles tömegekre egyelőre most is inkább az elégedetlenség, a morgás vagy a hőbörgés a jellemző, a magyar történelmi tradíciókból eredően a nagy többség még egy ideig, ha nem is némán, békésen, de tűrni fog. Még van mit veszítenie, van benne a félelem, tanácstalan, szervezetlen. De mint azt 1956 is bizonyította, olykor egy szikra is elég, hogy a lappangó társadalmi elégedetlenség, indulat ne csak az utcára kerüljön, de a felvonulók történelmet írjanak. A választások alkalmával megszerzett kétharmados többségű hatalmi gépezet (fülkeforradalom) hamarosan szembetalálhatja magát az elégedetlenkedő, utcára vonuló kétharmados tömeggel (bohócforradalom).

Ma már nyilvánvaló, hogy a kormány gazdaságpolitikája elhibázott, a csodavárók jelentős részének sültgalamb helyett jó esetben is csak csirkefarhát jut, de Orbán holnapra, holnaputánra sem tud mást ígérni, mint erőfeszítést, verítéket és könnyeket (vérről egyelőre nincs szó). Tárgyalópartnerei elmondásából tudjuk, hogy még nehezebb idők jönnek. Árok Kornél, a Hivatásos Tűzoltók Független Szakszervezetének elnöke a Magyar Televízió Ma Reggel című műsorában felidézte, hogy az Orbán Viktornál tett látogatása alkalmával a miniszterelnök elmondta: 2012-től kemény megszorítások várhatók. Később egy bulvárlapban ezt megismételte: „A miniszterelnök annyit mondott, hogy 2012 első felében mindenki rázni fogja az öklét. Bővebben azonban nem kívánt kifejteni ezt a dolgot.”  Maga Orbán sem titkolja, hogy miközben nem hajlandó érdemi alkura, a kormány 2012-től teljesen átalakítja az ellátórendszereket, bajban lesznek a nyugdíjasok, a munkanélküliek, a szakképzetlenek, a „segilyesek”, az utcára kerültek, az álláskeresők, s a hitelesek is. És vár ránk az egészségügyi, az oktatási és az önkormányzatok érintő közigazgatási reform.

Ma senki nem vitatja, hogy a rendszerváltás utáni két évtized kormányainak tevékenysége nyomán végletesen kivérzett állapotba került az ország, szükség van a változtatásokra. Ezt azonban egyfajta nemcsak pártalkukkal, hanem valós társadalmi konzultációkkal az érdekvédelmi szervezetek, munkavállalók, munkaadók, értelmiségi szakemberek bevonásával lehetne elérni, hiszen végül is a nép bőrére megy a játék. A kormányzat ezzel szemben újból és újból jelzi, hogy nem tűri az ellentmondást, s nemcsak felszámolja az érdekegyeztetést és annak intézményeit, de él a retorziókkal is.

A helyzet tehát éleződik, a kilábaláshoz idő kell. Kérdés, hogy lesz-e hozzá türelem, van-e elég tartalék, s főleg bizalom. Rápillantva az államháztartási, a költségvetési adatokra, a szakemberek által prognosztizált fejleményekre, hallgatva az emberek indulatos megnyilvánulásait, úgy tűnik, forró ősz elé nézünk.