A versailles-i szerződésben Németország 1918-ban nemcsak vereségét ismerte el az első világháborúban, hanem pénzügyi jóvátételre is kötelezték. Az egyezmény ezt az összeget nem maximálta, hanem egy jóvátételi bizottságra bízta az ügyet. Persze már a versailles-i szerződés is kirótt 20 milliárd aranymárka fizetési kötelezettséget Németországra, ami akkor hétezer tonna arany árának felelt meg. Ez azonban csak a kezdet volt.

A Wikipedia szerint 1920-ban, a boulogne-i tanácskozáson 269 milliárd aranymárkát követeltek a győztesek. Ez az összeg később folyamatosan csökkent. Ahogyan azt Németh István írja a Németország története című könyvében, a győztes hatalmak végül Párizsban, 1921. január 29-én Berlint 226 milliárd aranymárka jóvátételre kötelezték, amit 42 év alatt kellett volna visszafizetniük a németeknek. Elkobozták a német éves kivitel értékének 12 százalékát, és a jóvátétel nagy része, 52 százaléka Franciaországnak jutott volna, ahogyan azt a legbefolyásosabb akkori francia politikus, Raymond Poincaré – miniszterelnök és külügyminiszter ezidőtájt - ügyesen „kilobbizta” a győztesek között.

1921: a vég nélküli jóvátétel csökkentése

Németország azonban az első világháború után hatalmas gazdasági válságot élt át, így folyamatosan csökkent az esélye annak, hogy vissza tudja fizetni az adósságokat. 1921 április-májusában a második londoni konferencia már „csak” 132 milliárd aranymárkát követelt Berlintől Németh szerint, viszont éves exportértékének 26 százalékát akarták kicsikarni tőle. (Az első londoni konferencia a párizsit követte 1921 márciusának végén, és még ultimátumokat intézett Berlinhez.)

1924: a Dawes-terv

Végül 1924-ben és 1930-ban az USA közbelépett, és a Dawes- és a Young-tervek révén jelentős összegeket hitelezett Németországnak, hogy az tudja törleszteni a főleg a franciáknak járó jóvátételt. Így Németország eladósodott ugyan, de legalább a franciák kaptak pénzt, ami tulajdonképpen amerikai forrásból származott. Némileg csökkentették a németek által fizetendő összeg éves nagyságát is az 1924-es Dawes-tervben, de még ekkor sem szabtak végleges határidőt a visszafizetésre. Vagyis Németország továbbra is nagy nyomás alatt maradt, Poincaré szándékainak megfelelően.

1930: a Young-terv és Hitler

1929-30-ban viszont előkerült a második amerikai akció, a Young-terv, amely 1930-ben lépett életbe, méghozzá visszamenőleges, 1929-es hatállyal. Ez a terv végre megállapította a jóvátétel határidejét: 59 évre szabták ezt, tehát 1988-ig kellett volna törlesztenie Berlinnek. Összesen 112 milliárd aranymárkát követeltek ekkor Németországtól. A Young-terv azonban már születésekor „halálra volt ítélve”, hiszen éppen ekkoriban, 1929-ben tört ki a gazdasági világválság, és Németország egyre kevésbé tudott megint törleszteni. A Young-terv tehát már nem stabilizálta, inkább rontotta a német talpra állás esélyét, és áttételesen segített Hitlernek és a szélsőjobboldalnak a hatalomra kerülésben. (A Young-terv elfogadásáról népszavazást kezdeményezett a szélsőjobboldal Németországban, és ennek a kampánynak a során erősödött meg az NSDAP, Hitler pártja, jóllehet maga a referendum nem volt sikeres.)

1953: a londoni adósságegyezmény

Németország idén, 2010-ben lejáró adósságai ezekkel az 1924-es és 1930-as amerikai beavatkozásokkal függenek össze. A Die Zeit magazin 2003-ban írt arról, hogy valóban szerepelnek még ma is tételek a német költségvetésben, amelyek az 1924-es és 1930-as egyezményekkel függenek össze.

Ehhez azonban ugrani kell időben: a második világháború után ugyanis Németország megint vesztesként írta alá a londoni adósságtörlesztési egyezményt. Ez az 1953-as szerződés a németek második világháború utáni helyzetét figyelembe véve kedvező volt, mert körülbelül az adósságok felét elengedte. Viszont a németek Hitler idején nem fizették azokat az adósságokat, amelyeket az első világháború után vállalt Berlin, ezért ez a szerződés is szabályozott néhány meg nem oldott kérdést.

A londoni egyezményben szerepelt két tétel, amely két államkötvényre vonatkozott. E kötvényeket Németország még 1924-ben és 1930-ban bocsátotta ki. (A kötvény kibocsátója pénzt kap az értékpapírért, cserébe vállalja a kötvény összegének visszafizetését.) Ezeket a kötvényeket a Dawes- és a Young-tervek értelmében az első világháborús törlesztés miatt bocsátották ki, de ezeket sem fizették a náci uralom idején. A Német Szövetségi Köztársaság, az NSZK végül 1983-ig kiegyenlítette ezeket a kötvényadósságokat, és ezzel a Die Zeit szerint véget is érhetett volna a történet.

1990: az újraegyesítés hatása

Ám mégsem volt ilyen egyszerű a helyzet: ugyanezeknek a kötvényeknek az 1945 és 1952 közötti időszakra esedékes törlesztését úgy állapították meg, hogy azokat csak Németország újraegyesítése után kell fizetni – ez a rendelkezés szintén Londonban, 1953-ban született. És amikor 1990-ben ez esedékessé vált, rögtön felmerült egy 251 millió márkás tétel. Ennek kiegyenlítésére a német kormány újból kötvényeket bocsátott ki, és ezek járnak le idén október 3-án. Vagyis elmondta, hogy 92 évvel az első világháború után, hamarosan Németország minden jóvátétellel kapcsolatos kötelezettségét – kamat- és tőketörlesztést egyaránt - teljesíteni fogja.