A gyerekeknek mentség, a szülőknek viszont kész kétségbeesés, ha hétköznapi ésszel próbálják értelmezni egy nemzetközi hírű pszichológus és genetikus állítását. Az amerikai Robert Plomin szerint „hogy mi lesz a gyerekeikből, azt a szülők nem nagyon tudják mással befolyásolni, mint hogy milyen géneket örökítenek rájuk”. Mióta felfedezték a géneket, vita tárgya, hogy az emberek viselkedését, sikerességét mennyiben határozza meg a szüleiktől örökölt génállományuk, illetve mennyiben lehet oktatással, neveléssel formálni őket. Az utóbbi idők megnyugtatóbbnak tűnő válaszához, a nagyjából fele-fele arányhoz képest Plomin most megpróbálja átbillenteni a mérleget. Miután ikerkutatóként is három évtizede foglalkozik a témával, friss könyve állást foglal már hosszú címével is, amely nagyjából így fordítható: Kész terv, avagy a DNS-től függ, kik vagyunk.

Az a bizonyos másik ötven százalék, vagyis a környezet hatása szerinte nem úgy érvényesül, ahogyan gondolnánk. Kevés múlik azon, ahogyan a szülők vagy a tanítók foglalkoznak a gyermekkel; többet alakítanak az emberen a szerencsés vagy szerencsétlen, de többnyire befolyásolhatatlan események, például a betegségek vagy társadalmi válságok. Ráadásul a kutató közvetve a szülői hatást is jórészt genetikainak tartja. Egyszerűen szólva: a sokat emlegetett otthoni könyvespolc nem annyira az olvasmányok miatt számít, hanem azt jelzi, hogy már a szülők művelődési hajlama is magas volt.

Plomin annyira hisz a genetikai meghatározottságban, hogy könyvében azt jósolja, hamarosan ilyen vizsgálattal lehet majd eldönteni, ki alkalmasabb egy állásra. Ez máris vitákat váltott ki. „Plomin szerint a környezet ideiglenesen kimozdíthatja ugyan a viselkedést a genetika által meghatározott pályáról, de idővel visszarendeződik a helyzet, és azzá alakulunk vissza, akivé a génjeink predesztinálnak bennünket – magyarázza az amerikai kutató véleményét Boldogkői Zsolt, a molekuláris genetika professzora. – Ez vérbeli genetikai determinizmus, habár maga Plomin tagadja e vádat. Korántsem állítható, hogy konszenzus övezné ezt az elképzelést. Léteznek más eredményt hozó kutatások is, és számos szakember vitatkozik Plomin nézeteivel. Már csak azért is, mert a két tényezőt vagylagos alapon kezelni tévedés. Ezek egymással kölcsönhatásban működnek. Az agy alapfelépítését elsősorban a DNS határozza meg, a finomszerkezetének kialakulását viszont a környezet befolyásolja” – fejtegeti a Szegedi Tudományegyetem orvosi biológiai intézetének tanszékvezetője.

Egy svájci–osztrák szerzőpáros, Elsbeth Stern és Aljoscha Neubauer virágokkal példálózik. Lehet, hogy egy növény génjeiben benne van a dús virágok lehetősége, de ha nem kap elég tápanyagot, vizet és fényt, akkor mégis satnya marad. Ebből reményt meríthetnek a szülők: ha tehetséges a gyermekük, akkor kellő támogatással sokra viheti. A felső határt azonban – állítja a szerzőpáros – akkor is a gének jelentik. Megint csak virágnyelven: százszorszép génjeiből sohasem fejlődik rózsa.

„A DNS és a környezet azonban nem csupán a kölcsönhatásaik révén nehezen szétválaszthatók. A relatív hozzájárulásuk mértéke is helyzetfüggő. Egy motiváló iskola vagy az odafigyelő szülői környezet jelentősen felerősítheti a nevelés hatását, gyűlölködő társadalmi légkör viszont az ösztönös viselkedést erősíti” – állítja Boldogkői. Tanulság mindebből az oktatásügy számára is adódik: éppen a szerényebb környezetből származó gyerekek támogatása fontos, mert akiknek közülük ígéretes a genetikai örökségük, azoknál is kevésbé valószínű, hogy otthonról erős támogatást kapnak – állítják azok, akik árnyalják Plomin téziseit.

A gyerekek jelentős hányadából igen tehetséges embereket lehetne faragni egy megfelelő oktatási technikával dolgozó iskolarendszerben, véli Boldogkői. „Ettől függetlenül a genetikai háttér nem elhanyagolható, bár százalékosan nem fejezhető ki a hozzájárulása – teszi hozzá. – Egy értelmiségi családban a nevelés szerepe jóval nagyobb lehet, mint analfabéta környezetben.”

Aki azonban visszakanyarodna a génvizsgálathoz, és Plomint követve így próbálná kiválogatni a támogatásra érdemeseket, az rossz útra tévedne. Nagyon kevés olyan dolog van, amit egyetlen gén határoz meg (egyes öröklött betegségek például ilyenek), és a tehetséget, az intelligenciát befolyásoló genetikai hatások annyira bonyolultak, hogy a tudomány nagyon messze van a kimutatásuktól. Ezt jelzik a GWAS (teljesgenom-asszociációs vizsgálat) néven futó nemzetközi kísérletek, amelyekben 88 intézet vesz részt. Legutóbb 270 ezer európai származású ember génállományát és intelligenciahányadosát vetették össze. Egy idei publikáció szerint eddig nagyjából ezer olyan gént azonosítottak – és rajtuk kívül több tízezer lehet még –, amely kisebb-nagyobb szerepet játszik az intelligencia alakulásában.

A gének mindenhatóságát cáfolja egy díjnyertes idei amerikai dokumentumfilm, a Három egypetéjű idegen. Meghökkentő, korunkban már elképzelhetetlen emberkísérlet történetét eleveníti fel és folytatja napjainkig. 1961 júliusában születtek azok a hármas ikrek, akiknek örökbefogadóra lett szükségük. Peter Neubauer gyermekpszichiáter úgy intézte, hogy három helyre: egy tehetős, egy középosztálybeli és egy munkáscsaládhoz kerüljenek.

Sem a gyerekek, sem az adoptálók nem tudtak erről. Neubauer kutatócsoportja rendszeresen figyelte a fejlődésüket, és néhány más ikerpárral is hasonlóan kísérletezett, de ahogyan teltek az évtizedek, a módszer vállalhatatlan lett. A kutató úgy hunyt el 2008-ban, hogy 2065-ig titkosította a kísérlet adatait.

A filmbéli hármas ikrek egyetemista korukban, véletlenül találtak egymásra. 1980-ban nagy szenzáció volt, hogy az eltérő családi környezet ellenére mennyire hasonlít az ízlésük, az érdeklődésük. A filmből azonban az is kiderül, hogy később a közösen nyitott éttermük csődbe ment, majd életük pályája egyébként is eltérően alakult. Egyikük 1995-ben öngyilkos lett.

Nem feltétlenül a nevelés, de egyéb külső, környezeti tényezők még az ikrek életét is eltérően befolyásolják – erősítette meg a film üzenetét a mostani angliai bemutató kapcsán Tim Spector brit ikerkutató. A professzor adatai szerint olyannyira, hogy ha egy ikerpár egyik tagja felnőttkorában szívbeteg lesz, a testvérénél csak 30 százalék ugyanennek a kockázata, reumás ízületi gyulladás esetében pedig csupán 15 százalék.

Még nehezebben határozható meg a gének és a környezet hatása az emberek viselkedésére, hiszen létezik szabad akarat is – érvel Boldogkői. „Elvileg ellentmondhatunk a gének diktátumának is, a nevelésünk által elsajátított értékrendszerünknek is. A gének nem marionettbábuként mozgatnak bennünket, hanem inkább ösztökélnek vagy óvnak bizonyos cselekedetektől. Fontos még, hogy az emberi viselkedést sok tekintetben a gének nem egyértelműen kódolják, hanem alternatívákban: az ember képes önző és nagylelkű is lenni, képes együttműködni és háborúzni is. A probléma komplexitását jelzi, hogy a viszálykodó magatartás és az agresszivitás lehet ugyan veleszületett hajlam, de az iskolázottság magasabb fokú védettséget ad ezekkel szemben” – mondja a professzor.

A cikk a HVG 2018/48. számában jelent meg.