A Heti Válasz főszerkesztője a Szabadság téri szobor ellen tüntetőket bírálja, és megvédi a szobrot. Gábriel szimbolikájával kapcsolatos észrevételeire Jelenits István már válaszolt, van azonban Borókai Gábor cikkének néhány pontja, melyre reagálni kell.

Apológiája közben így fogalmaz: „Az államfő, a miniszterelnök vagy a diplomáciai kar bármelyik reprezentánsa kétséget sem hagyott afelől, hogy a magyar állam bűnt követett el, amikor 1944-ben nem védte meg megannyi állampolgárát a bevagonírozástól és a haláltáborokba szállítástól. Erre a tragédiára figyelmeztet a budapesti és a hódmezővásárhelyi Holokauszt Múzeum és a Terror Háza is.”

Szomorú tény, melyre már korábban is felhívtuk a figyelmet a köztársasági elnök hasonló fogalmazásakor: a magyar állam nemhogy „nem védte meg” polgárait, hanem a magyar állam diszkriminálta, fosztotta ki, és az állam képviselői vagonírozták be polgártársaikat, majd pedig magyar vonatok indultak a lágerekbe – még ha náci megszállás alatt állt is az ország, és mint Borókai Gábor írja: „1944. március 19-én Magyarország elveszítette szuverenitását, így állami szervei döntési szabadságukban és cselekvőképességükben korlátozottakká váltak.” 

Történhetett volna másként is, például passzív rezisztenciával – már akkor is kevesebb áldozat lett volna –, de nem így történt. Nem megvédeni az áldozatokat, vagy saját törvényhozás által megalkotott zsidótörvények precíz végrehajtása után, a megszállókkal kollaborálva deportálni, és a deportáltak javaiból részesedni: korántsem ugyanaz.

És vajon miért marad ki az emlékhelyek felsorolása közül a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely, mely a vészkorszak emlékezetének elsődleges intézménye? Talán mert ott a magyar állami felelősség hangsúlyosan szerepel?

„Osztozniuk kell a megszállók felelősségében azoknak is, akik a Rákosi- és a Kádár-korszak terrorgépezetét működtették. Recsket, Hortobágyot, az Andrássy út 60.-at vagy az '56 utáni igazságszolgáltatást. Az ő bűneiket sem jelentéktelenítené el egy szovjet megszállási emlékmű. Feltéve, ha lenne. De nincs. Helyette hősi obeliszk áll a Szabadság téren.” – panaszolja a kormányközeli lap főszerkesztője.

Vajon miért nem az emlékművet emelő kormányt bírálja? Tényleg, miért nem egy szovjet megszállási emlékművet emel a kormány a Szabadság téren – átellenben az obeliszkkel? Egy ilyen szobor ellen bizonyosan csekélyebb volna a hazai tiltakozás, mert erkölcsi megalapozottsága is szilárdabb volna. A szovjet felszabadítási és megszállási emlékművek együttes jelenléte legalább komplex módon fejezné ki a történelmet.

Sejthető a válasz: a keleti nyitásnak, a putyini orosz birodalomhoz való közeledésnek aligha tenne jót egy szovjet megszállási emlékmű. Ellenben a szerencsétlen szimbolikájú, német megszállásra emlékeztető szoborterv nemcsak a magyar felelősség csökkentését testesíti meg, hanem – a szoborral kapcsolatos miniszterelnöki levél fényében nyilvánvaló – a magyar kormány történelmi revíziós törekvését gyakran bíráló németeknek is odaszúr.