© imdb.com

Szabó a magyar értelmiség kincse: respektálják Nyugaton, filmje megkapta szakmája egyik legelismertebb díját, az Oscart, alkotásai sokakhoz szólnak, hatvanas évekbeli filmjei a magyar filmművészet gerincéhez tartoznak.

Szabónak méltósága volt a magyar szellemi életben. A lelepleződést követő magyarázkodás ezt a méltóságot tépázta meg. Szabó első reakcióként azt
mondta: egy társát akarta menteni. Vasárnap már arról beszélt: magát mentette.  Pénteken önfeláldozó áldozatnak láttatta magát, vasárnapra az önmentő együttműködés tényét ismerte el. És hozzátette: akiről azt állította, hogy menteni akarta, azt másfél évvel később látta - véletlenül - egy árulkodó dokumentumfilmben, amely az 56-ban történteket rögzítette. Akkor kezdett igazán félni.

Ezek az egymást követő magyarázatok egyre kínosabb színben tüntetik fel a rendezőt. Már nem csak az akkori cselekedete válik vitathatóvá, de az is, ahogyan ma viszonyul az akkor történtekhez.  Azt nyilatkozta: a rendezői osztály fantasztikusan összetartott, mindent tudtak egymásról, ezért nem volt mit mesélni a beszervezéséről. Szabó, aki a diktatúrák természetrajzát próbálta egyes filmjeiben megragadni, ezzel a mondatával maga is a Kádár-rendszer önkéntelen kiszolgálójává lesz.

Úgyis mindenki tudott mindent - ez az a kötés, amely összekapcsol sok generációt a Kádár-korból. Ez az alapja annak a melankolikus-keserű identitásnak, amely gyűlöli a Kádár rendszert, ha a saját szemszögéből bírálhatja; de azonnal apologetikus mellébeszélésbe megy át, ha valaki külső szempontok, például egyszerű morális érvek alapján mérlegeli az akkori döntéseket.

"Én lényegében nem csináltam olyan filmet, amiben ezt a történetet valamilyen módon nem mondtam volna el", nyilatkozta, s a Bizalomra, a Redl ezredesre, A napfény ízére, a Rokonokra hivatkozott. A művészet, mint fordított mimézis (a valóság utánzása), azaz a művészet felülírja a valóságot. Aki filmjében, alkotásaiban foglalkozott a problémával, az egyszersmind a valós életben is szembenézett vele.  Ám megrendezni a Redlt, s bemutatni egy filmhős kálváriáját nem ugyanaz, mint Szabó Istvánként elmondani, hogy mit tettem 1957-ben vagy 1961-ben. Az egyik fikció, a másik a valóság. A morális tartás akadályozza meg e két világ felcserélhetőségét.

Szabó ugyanolyan gyenge, mint amilyen gyengének az átlagembert gondoljuk. A filmjei által Szabó is hőssé vált, olyanná, aki többet tud az átlagnál: érzékenyebb, s tartása mélyen morális az élet fontos dolgait illetően. A lelepleződéssel viszont kiderült, hogy Szabó is ugyanúgy bukdácsol a morális útvesztőkben, mint bárki más. Neves értelmiségiek nem sokáig haboztak: változatlan szeretetükről és tiszteletekről biztosították a rendezőt. Legszívesebben már holnap fátylat borítanának arra, ami történt.

Épp erre nincs most szükségünk. Az életmű nem azonos az ügynöki jelentésekkel, de ez visszafelé is igaz. Ez a történet most nem Szabóról, a művészről szól, hanem Szabóról, az emberről. A művészi pálya előcitálása nem más, mint relativizálás. Így a dolgok ismét nem a helyükre kerülnek majd, hanem elmaszatolódnak, mint oly sokszor a kelet-közép-európai művészetben és közéletben.