Nehezen lehetne jelenleg eldönteni, a megfigyelési ügyre hajazó, szocialista kivitelezésű blöffről, avagy reális fenyegetésről van-e szó. A tálalás mindenesetre alapot nyújt a gyanakváshoz. A titkosszolgálatokra – és az őket felügyelő kormányokra – nemigen jellemző, hogy folyamatban lévő antiterrorista műveletek létéről készségesen beszámolnak a sajtó előtt. Inkább az a tendencia, hogy szívesebben bújnak az államtitok fogalmának kerítése mögé. Politikus csak akkor hozakodik elő ilyenekkel, amennyiben voksokban manifesztálódó hasznot lát benne. Ettől függetlenül az előadott információhalmaz lehet igaz vagy hamis.

A dunaszerdahelyi Sátor Lajost körözi a magyar rendőrség © police.hu

A madridi vonatrobbantás óta a demokratikus politika szereplőinek is nyilvánvaló, egy szavazást közvetlenül megelőző véres terrorakció nemcsak hatással van a választás kimenetelére, de el is döntheti azt. Nagy hát a kísértés, hogy a kampánytusában, célvonal előtt, a győzelem érdekében valamelyik küzdőfél detonációktól kísért apokalipszist koholjon. Az operatív munkát csak kémregényből ismerőknek is büdös a dolog: illetékes hatóság tudja a bombás különítmény létszámát, tagjainak személyazonosságát. Mégis csak késve teszik közzé adataikat, fotóikat, nem kínálnak fel értük nyomravezetői díjat. Vannak hát furcsaságok. Amikre nemigen kapunk egyhamar választ. A terroristák, bérgyilkosok figyelésének eredményét tartalmazó műveleti dossziék államtitkot képeznek. Így a politikus nyugodtan csúsztathat, lódíthat azokra hivatkozva, a nyilvánosság úgyse tudja szembesíteni vele. Az is érdekes, hogy először bombákról rezonálnak, aztán meg a pánik indokolatlanságáról beszélnek.

De pusztán az, hogy egy krízishelyzetet (vagy annak lehetséges bekövetkeztét) a hatalomban lévő, esetleg oda törekvő pártpotentát kihasznál, saját hasznára kamatoztat, még nem jelenti, hogy maga idézte elő a válságot, netán hazudta az egészet. Az 1998-as – máig felderítetlen megrendelői hátterű, de a gyanú szerint ugyancsak szlovák végrehajtókkal kiviteleztetett – robbantássorozat politikailag releváns haszonélvezője Szájer és Torgyán, rajtuk keresztül pedig a jobboldal volt. A két ellenzéki vezető, a lakásuknál robbant pokolgép ürügyén a közvélemény szemében logikusnak tűnő (és rendkívül kifizetődő) módon állíthatta, azért törtek az életükre, mert ők a maffia- és korrupcióellenes hadjárat élharcosai. Ám ebből – ugye – nem következik, hogy Szájer és Torgyán önmerényletet csinált volna. Ugyanígy kár lenne a tényleges helyzetismeret nélkül az egészet Gyurcsány nyakába varrni. A cui prodest? - feltehető kérdés, ám a rá adott válasz könnyen tévutakra vihet. Ha mindent azon keresztül ítélünk meg, kinek állt érdekében, akkor az összes háborút a koporsókészítők és temetkezési vállalkozók robbantották ki. Hisz azok tényleg nagyot kaszáltak helyi konfliktuson, világégésen egyaránt.

Ne ítéljük hát el kapkodva politikusainkat, de azért ne is mentsük fel idejekorán őket. Mára a feledés homályába merült, hogy a 2004-es uniós kampányban Demszky Gábor tornádóriadót fújt. Mint kiderült, alaptalanul. Aztán a főpolgármester visszakozott, magyarázkodott, hogy tévedés, kommunikációs baki volt az egész, nem is ő adta ki az időjárási kataklizmára figyelmeztető sajtóközleményt. Más források szerint az uniós választáson SZDSZ-listavezető városatya kampánystábjából dobta fel valaki a rémhírgyanús infót. Nyilván plusz voksokban reménykedtek az elemi csapás árnyékában is higgadt lord-major képétől. Azt is tudjuk, ha nem lenne árvíz, baromfivész, vagy más katasztrófa, a PR-csapatok szerint ki kéne találni. Orbán és Gyurcsány emlékezetes alakításaikor is láthattuk, nincs is meghatóbb a sáros gumicsizmában, homokzsákokkal megrakodva kubikoló vagy influenzagyanús madarakat vírusszűrő maszkban tanulmányozó miniszterelnöknél. Így csak remélni tudjuk, egyetlen politikusnak sem nyílik lehetősége pokolgépes robbantás helyszínén csiszolni az imázsát.