Rendben van, hogy az államigazgatást fogyasztókúrának vetik alá, de balszerencsés volt a tízegynéhány közigazgatási államtitkárral kezdeni. Hiszen a közigazgatási államtitkárok, a köztisztviselői kar csúcsán állva irányították a hivatal adminisztratív működését, a legmagasabb szinten vettek részt a jogszabályok előkészítésében, döntéseket hoztak a vezetésük alatt álló szervezet belső eljárásrendjéről, meghatározó szerepük volt az adminisztrációt közvetlenül vezető személyek kiválasztásában. Karrierjük jelentős részét a közigazgatás különböző szintjein töltötték és közigazgatási államtitkári funkciójukban - a pártsemleges köztisztviselői hivatali apparátus élén -  biztosították a minisztériumok folyamatos működését.

Ha úgy tetszik, a rendszerváltás egyik vívmányának tekinthető, hogy a még az 1980-as évek második felében is „szigorú pártmunkaként” jellemzett minisztériumi referensi feladatokat ma már többnyire pártoktól független, szakmailag felkészült személyek látják el. Ez még akkor is igaz, ha figyelembe vesszük, a minisztériumok többségében a jelenlegi kinevezési, előmeneteli gyakorlat leginkább a vélt vagy valós pártszimpátiát veszi alapul.

Az EU-tagállamok gyakorlata e téren szembetűnően egységes: a minisztertől illetve egyes helyeken a politikai államtitkár felelősségétől  elkülönül az adott tárca belső adminisztrációját irányító közigazgatási államtitkár funkciója, aki a kormányváltások után is a helyén maradhat. A közigazgatási államtitkár által felügyelt helyettes államtitkárok általában a szakterületükkel foglalkozó főosztályok munkáját irányítják.

A jelenleg körvonalazódó új magyar struktúra az Európai Unió tagállamain belül egyedülálló, és nem csupán a jogkörök és az illetékesség tekintetében fog előreláthatóan rengeteg zavart okozni, megnehezítve ezzel az uniós együttműködést is, hanem azzal a komoly veszéllyel is fenyeget, hogy a minisztériumokban folyó szakmai munkát újra közvetlen pártbefolyás alá helyezi. Ez mindennek nevezhető, csak korszerűnek, demokratikusnak, hatékonynak nem. Két emberrel, azaz a miniszterrel és az államtitkárral  aligha oldható meg a kötelezettségek teljesítése, a kormányprogram végrehajtása, a nemzetközi kötelezettségek ellátása, a jogszabályok szakszerű előkészítése és ráadásul a tárca belső adminisztratív működtetése.

Különösen nem lehetséges ez egy olyan hivatali hagyományokkal rendelkező országban, amilyen Magyarország, ahol a hivatali apparátus alsóbb szintjeire lényegében semmiféle döntési jogkör nincs delegálva, s ahol viszonylag jelentéktelen horderejű kérdésekben is a legmagasabb – közigazgatási államtitkári – szinten születik döntés. Tudják-e vajon az államreform atyjai, hogy a minisztériumok többségében egy „Köszönettel visszaigazoljuk a kért anyag megérkezését.” tartalmú faxüzenet elküldése is legalább főosztályvezetői aláírást igényel, és közigazgatási államtitkárnak kell jóváhagynia, hogy valaki féléves fizetés nélküli szabadságot kaphasson?

A helyettes államtitkárok „szakállamtitkárokká” avanzsálása azt jelenti, hogy ők ezentúl nem köztisztviselői státuszban lesznek, kinevezésük csak egy-egy kormányzati ciklusra szól. Ez komoly zavarokat okozhat a minisztériumok működésében, ráadásul csak  akkor kecsegtet költségmegtakarítással, ha illetményüket és a nekik járó juttatásokat illetően nem kerülnek eggyel magasabb – államtitkári – kategóriába.

Kétségtelen, az államigazgatásban sok minden reformra szorul. Korszerűtlen, megannyi fölösleges elemet tartalmazó, a nyolcvanas évek informatikai fejlettségét és ügyintézési szemléletét tükröző eljárásrend, információs monopólium jellemzi sok helyen az állami intézményeket. A hivatalok beosztott dolgozói gyakran alig vagy csupán a sajtóból értesülhetnek az intézményükben születő döntésekről. Az ötvenes évek hivatali világában szocializálódott „szépkorúak” népjóléti célú foglalkoztatása értelmetlen, Nyugat-Európában szokatlan rongyrázás (sofőr, személyi használatú autó a helyettes államtitkároknak is) a felsőbb szinteken, mind-mind alapos revízióra szorul. Talán nem azon kevés elem egyikének szakszerűtlen szétverésével kellett volna kezdeni, amely véletlenül összhangban volt a mintának tekintett nyugat-európai országok rendszerével.

Dalmáth Lajos