Philippe De Gaulle apjáról szóló, Párizsban 2003-ban megjelent terjedelmes könyvében, melyet most adott ki az Európa kiadó, a több értelmű chienlit szót „hajcihőnek” fordították, de ez nem magyarázza meg, miért keltett a maga idején akkora felháborodást az elnök kijelentése. A chienlit ugyanis nem egyszerűen hajcihő, felfordulás, de „ágyba fosás” is, Vagyis a tábornok arra utalt, hogy ő (illetve az általa alapított párt, az UDF, Union pour la Democratie Francaise, mely akkor is a francia jobboldal vezető ereje volt, ugyanúgy, mint most) kész az értelmes tanügyi reformokra, a felsőoktatás racionális átalakítására. Elutasítja viszont azt az átgondolatlan, demagóg reformot, melyet a baloldal, illetve a nézeteiket tolmácsoló értelmiségek és diákvezérek követelnek. Ez utóbbiakat a tábornok „doktriner elméknek” és „pelenkacserére szoruló éretleneknek” tartotta, úgy vélte, hogy tüntetéseik eredménye nem lehet más, csak a meglévő, még működő struktúrák szétverése.

De Gaulle szerint a francia baloldal célja a „régi rend” anarchikus szétverése, de anélkül, hogy valamifajta perspektívát is felmutatnának. Az Apám, De Gaulle című kötet, mely a tábornok nyolcvanas éveiben járó, tengerésztisztként, majd végül admirálisként szolgált Philippe nevű fiával való hosszas beszélgetések alapján írt Michel Tauriac újságíró, rendkívül tanulságos, bizonyos tekintetben aktuális is a magyar olvasó számára. Elsősorban azért, mert De Gaulle-ról nálunk mindeddig meglehetősen ellentmondásos kép alakult ki. Ez nem kis mértékben annak köszönhető, hogy munkái közül magyarul eddig csak a Háborús emlékiratok (Mémoires de guerre) volt olvasható. Egyrészt ő volt az ellenállás legendás tábornoka, aki 1940. június 18-án Franciaország háborús veresége után a BBC hullámhosszán a harc folytatására szólította fel honfitársait, s Hitler seregei által legázolt hazáját öt év alatt a győztes szövetségesek sorába emelte. Ezt annak ellenére vitte véghez, hogy kemény konfliktusai voltak Churchillel, de különösen Roosevelttel és az amerikai demokratákkal, akik sokáig „kártékony figurát” láttak benne.

Másrészt De Gaulle (akinek 1940 előtti politikai konfliktusairól keveset tudtunk) 1945 után a reakció legsötétebbre festett jobboldali figurájaként szerepelt a francia kommunisták nézeteit visszhangzó magyar sajtóban. Úgy mutatták be, mint aki folyamatosan katonai államcsínyre készült, majd 1958 májusában, felhasználva az algériai válságot, lényegében végre is hajtotta azt. Évtizedeken át diktátori hajlamokkal, nacionalizmussal, szociális érzéketlenséggel és klerikalizmussal vádolták, csak azt írták a javára, hogy távol tartotta Nagy-Britanniát a Közös Piactól, kilépett a NATO katonai szervezetéből és Franciaország külpolitikáját bizonyos mértékben függetlenítette az Egyesült Államoktól.

De Gaulle konfliktusa a francia baloldallal a harmincas években keletkezett. Az Apám, De Gaulle részletesen beszámol ennek okairól. A jobboldali, a nemzeti és katolikus hagyományok jegyében felnőtt, és az első világháborúban kétévi frontszolgálat után sebesülten német fogságba esett katonatiszt tisztában volt a kommunizmus természetével. A függetlenné vált Lengyelország támogatására küldött francia kontingens egyik tisztjeként szervezte az 1920 júliusában a „visztulai csodát”, melynek során sikerült megállítani az előrenyomuló Vörös Hadsereget. Ugyanekkor a németül jól beszélő, Németországot ismerő De Gaulle rögtön meglátta a veszélyt, amit Hitler Harmadik Birodalma jelent Franciaország számára, és több könyvében is sürgette a korszerű, hivatásos hadsereg, illetve önálló páncélos hadosztályok felállítását, a motorizált hadviselésre való áttérést. A francia haderő reformját, mely lehetővé tette volna az eredményes harcot a Wehrmacht ellen, a baloldali, népfrontos kormány, konkrétan a miniszterelnök, a szocialista Leon Blum hiúsította meg. A Vers l’armée de métier (A hivatásos hadsereg érdekében) c. mű megjelenése felbőszítette az utópista Blum-öt, aki minden emberben békére vágyó testvért látott. A szocialista párt lapjában, a Populaire-ben meg is jelent a dörgedelmes elutasítás: „Mondjunk nemet erre a napóleoni elképzelésre! A hivatásos hadsereg a katonai puccs hadserege lenne. Végleg megsemmisítené az általános leszerelés lehetőségét!” – írta többet között Blum.

De Gaulle 1967-ben beszédet mond. Két évvel később visszavonult © AP

De Gaulle a háborúban reálisan és korszerűen gondolkodó, a békében pedig kifejezetten pragmatikus jobboldali politikus volt, akinek ideológiája a cselekvési program formáját öltő nemzeti szolidaritásra épült, a baloldal számon kérhetetlen, de annál jobban hangzó társadalmi szolidaritásával szemben. Éles szavakkal bírálta a francia baloldal doktriner gondolkodását, „mentális hontalanságát”, melyet a következőképpen jellemzett: „Szerintük nem az emberek felelősek. A hiba a társadalomban van. Úgy gondolják, mindenki egyenértékű, a hozzá nem értők és az avatottak, a lusták és a gürcölők, a hitványak és a bátrak. Máskor így nyilatkozott róluk: „Amióta csak szocialisták léteznek, soha nem fordult elő, hogy hatékonyan használták volna fel a hiteleiket. A java részét velük született demagógiájukkal elpazarolják, anélkül, hogy bárkinek valóban javára lennének. Egyesek igyekeznek a nép bölcsességére hatni, de a legtöbbjük csak tüzeli az ostobaságát azoknak, akiket Robespierre a nép nem gondolkodó részének nevezett.”

Leon Blum saját sorsán keresztül jöhetett rá, mennyire igaza volt de Gaulle-nak, amikor a francia hadsereg korszerűsítését sürgette. A Wehrmachtnak nem jelentett különösebb kihívást az elavult fegyverekkel felszerelt francia sereg, gyors győzelmet arattak. Blum-öt a németek által kinevezett bábkormány börtönbe vetette. Blum titokban kijuttatott levélben támogatásáról biztosította De Gaulle-t és azt írta, hogy benne látja a felszabadulás utáni rendszer első miniszterelnökét. Ez így is lett, ugyanakkor a szocialisták, a kommunisták támogatásával már 1944 szeptemberétől kezdve azon mesterkedtek, hogy de Gaulle-t kiszorítsák a hatalomból. A kommunisták nyerték az 1945 őszi választásokat, de Gaulle 1946. januárban lemondott. Szociális téren az első De Gaulle-kormány számos jelentős törvényt alkotott: kiterjesztette, általánossá tette a társadalombiztosítást, szavazati jogot juttatott a nőknek.

De Gaulle 1947-ben Francia Népi Tömörülés (Rassemblement du Peuple Francais) néven új pártot alapított, mely erős elnöki rendszer bevezetését követelte. Hat évvel később a párt felbomlott, tagjai a jobboldali pártokhoz csatlakoztak. A fordulat 1958-ban következett be: az Algériában állomásozó francia tábornokok puccsot hatottak végre, és arra készültek, hogy az anyaországban is átveszik a hatalmat. A párizsi kormány lemondott, az elnök kinevezte de Gaulle-t miniszterelnöknek, egyben teljhatalommal ruházta fel a helyzet rendezésére. A tábornok nem is késlekedett: fennhatósága alatt elkészült az új alkotmány, amely széles jogkört biztosít az elnöknek. Megmaradt a miniszterelnöki poszt, de az ország igazi vezetője a hét évre megválasztott köztársasági elnök lett. Jogában áll a kormány kinevezése, a parlament feloszlatása, népszavazás kezdeményezése. De Gaulle-t 1958 decemberében választották meg elnöknek. A politikai rendszer a korábbinál jóval stabilabb lett, a gazdaság prosperált. De Gaulle-t 1965-ben megválasztották újabb hét évre elnöknek, de ebből már csak négy évet töltött ki. Még a katonaság segítségével 1968-ban leverte a párizsi diáklázadást, de az elégedetlenség vele szemben nőttön-nőtt, és végül 1969-ben, egy vesztes népszavazás után lemondott. Másfél évvel később, nyolcvan éves korában meghalt.

A huszadik századi francia és a magyar politika között legföljebb távoli párhuzamokat találunk. Pedig a mi történelmünk is tele volt súlyos válságokkal. A kritikus pillanatokban nálunk nem léptek (nem is léphettek) színre valóban nagy formátumú politikusok, akik reményt adhattak, kiutat mutathattak volna. Viszont a reformok vég nélküli halogatása miatt kialakult, súlyosbodó feszültség, illetve a pragmatikus és a „népboldogító” doktriner szemlélet közötti konfliktus napirenden van a mai magyar politikában is. La réforme, ou le chienlit? Nálunk is választani kell, vagy valódi reformok, vagy a reformokat kompromittáló álmegoldások, illetve felfordulás? Kérdés, hogy a baloldal, illetve, ha megszerzi a választók bizalmát, a jobboldal valójában mire vállalkozik a jövőben. Képesek-e egymás sorozatos hibáiból okulni, mielőtt a válság még súlyosabba válik? Bízhatunk-e abban, hogy a magyar politikai rendszer végül megújul, ahogy ezt napjainkra, közel húsz évvel a rendszerváltás után, egyre többen elkerülhetetlennek tartják?

Pelle János