Érdemes azonban a hangoztatott konkrétumok alá, fölé és mögé nézni. Például, hogy a paternalista gondoskodáshoz szokott társadalom ismét csak azt veszi le a dologból: újfent megúsztuk. Bármit csinálunk is rosszul, akármilyen gödörbe futunk, a deus ex machina kompetenciájával jön egy felsőbb hatalom. Az állam, az IMF, a Világbank, a jótündér a csodatévő varázspálcájával. S kihúz minket a bajból. Néha a beavatkozás valóban szükséges lehet. De gyógyszerterápia, operáció, kockázatos szervátültetés előtt is jó, ha tudunk a lehetséges (esetleg végzetes) rizikófaktorokról. Ugyanígy nem árt végigzongorázni a lehetőségeket, hogyan minimalizálható az orvoslás kockázata. Nem lenne jó, ha utólag derül fény rá: a pirula több kárt okozott a betegségnél.

„Régen óriási szakadék volt a belföldi kereslet növelését támogatók és az exportorientált növekedés hívei között. Mára mintha eltűnt volna az egykor oly nagy vitákat kiváltó különbség. Matolcsy György egykor rebellisnek számított, mert nemzedéke szinte egyedüli tagja volt, aki a belföldi keresletélénkítés híve volt. Erről tíz-tizenöt éve még komoly ember nem mert beszélni. Matolcsy volt az egyetlen, aki ezt a nyilvánosság előtt is felvállalta. Ma a belföldi keresletélénkítés a szocialista kormány politikájának középpontjában áll, s egy olyan elismert figura a zászlóvivője, mint Bajnai Gordon.” – írja blogjában Kóczián Péter.

A belső kereslet gerjesztette növekedésről létrejött konszenzus okát részben azzal magyarázza, hogy a pénzügyi válság elsodort minden liberális korlátot: amióta az USA kormánya is nacionalizálta a vezető bankok egy részét, azóta minden korábbi értelmezés az értelmét vesztette. Másrészt, mint írja,  a magyar gazdaság rendszerébe egy nagy halom „talált pénz” került be. "Ez a legfontosabb ok, amiért a kormány irányt válthatott.” Való igaz, manapság a népfrontos gazdaságmentő összeborulások korát éljük. Mely örömhír a kormánynak: újra ő a kezdeményező, hátrány az ellenzéknek: amennyiben sokat kritizál, rásüthetik, hogy veszélyezteti a nehezen aládúcolt stabilitást.

A válságkezelés jelenleg uralkodó receptje dióhéjban: fújjuk ismét nagyra a kipukkant buborékot. E sorok írója nem közgazdász, a matematikára alapozott dolgok eléggé távol esnek a hivatásától. Gondolom nemcsak jómaga, de sok átlagpolgár is értetlenül ráncolja a szemöldökét, amikor tőzsde- és bankzsargonban leadott gyorsjelentéseket olvas. Időnként annyira kibogozhatatlanok, mint a gyógyult betegnek átadott, orvosi latintól nyüzsgő zárójelentés. Holott józan paraszti logikával sok minden átlátható belőle.

Gyakori kifejezés mostanság az ingatlan-és hitelpiaci buborék, buborékgazdaság, stb. Látszólag misztikus, valójában nagyon is hétköznapi kórleírás. A buborék (lufi) olyasvalaminek a jelképe, aminek nincs komoly, megfogható belső tartalma, csak sérülékeny, illékony felszíne. Ergo látványos, de kérészéletű. Gazdaságilag olyan üzletmenetet, tranzakciót nevezhetünk így, amely mögött nincs reális teljesítés-és fizetőképesség. Így bizonyos idő után – a fedezetlen, kétes pénzkihelyezéseket túlhalmozva – kipukkad, elpattan, mint a buborék.  

Ha az emberek mindig ésszerű, (bátor, de nem vakmerő, óvatos, de nem gyáva) döntéseket hoznának, hírből sem ismernénk a válságot. Mivel az egyensúly konstans tényezővé válna. De ilyen nincs. Manapság, amikor bőszen sajnálják a krízis áldozatait, ostorozzák a mohó bankvilágot, elsikkad a legfontosabb tény: a jelenkor gazdaságának számottevő része túlfogyasztásra épül. Emberi hiúság, úrhatnámság, rongyrázás alapozza meg a növekedés korlátainak feszegetését.

Mindenki tudja, hogy komoly veszélyeket rejthet a jóléti kiadások bizonytalan fedezetű hitelekből történő fedezése. A nyugati civilizációban mégis ezt történt.   Az emberek költségeinek jelentősebb hányada már nem alapszükségletekre (háztartás, ruházkodás, lakhatás, közlekedés), hanem luxus-és presztízsberuházásokra megy. Benzinzabáló gépjárműszörnyekre, króm óriásmotorokra, újgazdag ízléshiányt tükröző csiricsáré palotákra. Persze adósságból. Kevésbé gazdagoknak ott van áruhitelből a méregdrága plazmatévé, a gyöngyházfényű, zenelejátszós rádiótelefon, űrtechnológiás konyha-és fürdőszoba-berendezés. Olyan dolgok, amelyeknek vásárlása nem létszükséglet, illetve olcsóbb fajta is van belőlük.   Bizony, a fogyasztó már csak olyan, hogy szívesebben költ arra, amit rögtön megkap, mint olyasmire, aminek haszna csak hosszabb távon fog megmutatkozni. (Például élet-és nyugdíjbiztosítás, értékpapír-befektetés, bankbetét, továbbképzés, oktatás).

A legtöbb státusszimbólum, amit az ember – komplexusait ellensúlyozandó – meggondolatlanul összevásárol, funkcionális használati értéküket nézve fele-vagy harmadáron lennének csak eladhatóak. Döbbenetes, hogy Magyarországon – amely igazán nem hegy-és mocsárvidékeiről ismert – csak úgy nyüzsögnek a luxusterepjárók. Hézag persze nem is önmagában ott van, hogy a polgárok ilyeneket vesznek. Hanem, hogy igazából nem futja rá. Az őrült, eszetlen ünnepi bevásárlórohamok, az évente trendire cserélt bútor a forgalmazó és ügyfél között álló bank pénzéből mennek.

Személyi kölcsön, jelzáloghitel, kezdőrészlet nulla forint. Ismerős? Utóbbi években a csapból is ez folyt. Nyilván ennél a pontnál hördül fel az olvasók közül sok munkavállaló, időskorú, diák, stb. Mondván: ő ugyan nem vett kacsalábon forgó házat, csúcstechnológiás dzsipet, tévé-és telefoncsodát, millióért sarokkádat és zuhanykabint. De éppúgy szenved a csődhullámtól. Igen, csakhogy pont a kétes, irreális fogyasztás maradéktalan – hazardőr stílusú – kielégítése generálta munkahelyek tömegét az építő-és autóiparban, a kereskedelmi szolgáltató-ágazatokban, adóbevételeken keresztül ebből nőhetett a nyugdíj, a közalkalmazotti bér, az ingyen diploma. (Utóbbiak mesterséges felfuttatása ugyancsak a túlköltekezés irányába nyomta a lakosságot.)

Persze nehéz most a széles néptömegeknek bevallani: állásuk, szociális közjuttatásaik jelentős részben a hegycsúcsnyi magasságú kockázatú olcsó hitelek (és az így gerjesztődött kereslet) buborékja révén finanszírozódott, amely most fültépő robajjal kipukkadt. Mert felszínes növekedés volt csupán. Tulajdonképpen az eddigi helyzet volt természetellenesen felpumpált szárnyalás, aminek a végén lehuppantunk a normalitás talajára. Kimondani illene: ennyi reális alapot nélkülöző fogyasztást (és az általuk generált foglalkoztatást) nem bír el a gazdaság. Így – bármily népszerűtlen – szükséges kiböjtölni, amíg önszabályzó módon regenerálódik a piac.

Politikusaink viszont hűtlenek volnának önmagukhoz, ha a kiböjtölést választanák. Végtére is, nem öngyilkos típusok. Így hát tömérdek pénzt hívnak le, nyomnak bele a nemzetgazdasági vérkeringésbe. Fenntartván vele a józansági szintet meghaladó létnívót. S a rá alapozott dzsentris Patyomkin-keresletet. Vagyis kivörösödött fejjel erőlködünk, hogy újrafújjuk a szétpukkant lufit. Egyebet úgyse tehetnénk, világszerte ezt teszik a fejlett nemzetek. S mint tudjuk, aki kimarad, lemarad. Ha mások pénzinfúzióval segítenek rá a magángazdaságuk újraélesztésére, majd bolondok lennénk kivárni, amíg a sajátunk évtizedes késéssel önerőből is felocsúdik. Legyen. De azért nem kéne a szükségből erényt kovácsolni. Illetve nem mindegy, hogyan patronáljuk vállalkozóinkat. Ha ugyanis önkényes kritériumrendszer alapján miniszteriálisan elosztandó pénzekért versenyeztetjük őket, az a korrupciós farkastörvények aranykorát hozza el. A párt-és magánzsebekbe csúsztatandó százalékok Eldorádóját.

Nemzetközi minősítő-és pénzintézeti felügyelettel kidolgozott rendtartás kell. Normatív keretek, generatív adókedvezmények, amelyeket – konkretizált feltételrendszerben – bárki lehívhat, aki megfelel a szabályoknak. Nem propagandaszagúan lózungnehéz Széchenyi-és Európa-tervek, hanem piackonform, korrupcióminimalizáló tőkepótlás. Így lenne rá sanszunk, hogy műtéti sokk nélkül vészeljük át a beavatkozást.      

Papp László Tamás