"Olyan, mintha bevásárláskor nem lennének árcédulák"

HVG: Ötpárti konszenzussal fogadta el az Országgyűlés a múlt héten a nemzeti éghajlatvédelmi stratégiát. Nem meghökkentő ez a nagy összeborulás, miközben kevés pénz jut energiatakarékosságra, néhány éve ismét nő a globális felmelegedésért felelős szén-dioxid kibocsátása, legatyásodik a környezetet kímélő vasút?

Ürge-Vorsatz Diana © Bánkuti András

Ü.-V. D.: Egy távolabbi célokat körvonalazó stratégia még kevés ellenállást vált ki. Konfliktusok majd akkor keletkeznek, amikor a kormány a stratégia alapján konkrét, azonnal érezhető intézkedésekről dönt. Ehhez viszont a legnagyobb mai ellentmondást kellene megszüntetni, mégpedig azt, hogy miközben a klímaváltozás - ami elkerülhetetlen, csak a mértéke kérdéses - az élet minden területén mélyreható változásokat hoz, a védekezés eddig szinte kizárólag a környezetvédelmi tárca feladata volt. Holott ez összkormányzati ügy. Máris egyre szélsőségesebb az éghajlat, s a jövőben még gyakoribbak lesznek az árvizek, az aszályok, pusztító forróságok teszik tönkre a termést, emberek ezrei halnak meg hőhullámok idején akár Magyarországon is. Ez már nem csupán környezeti probléma: új energia- és adópolitikára, más építési szabályokra van szükség. Csakhogy a nemzetközi szervezetekben is azt látom, hogy a lobbiérdekek minduntalan felszínre törnek.

HVG: Gondolom, ilyesmi még az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületében (IPCC) is érzékelhető volt, ahol a világszervezet összes tagállamának egyetértésével fogadják el a több ezer szakértő által készített tudományos jelentéseket.

Ürge-Vorsatz Diana

Az 1996 óta a budapesti Közép-európai Egyetem környezetvédelmi tanszékén oktató, egy évig a tanszéket, jelenleg az éghajlat- és fenntartható energiapolitikával foglalkozó kutatóközpontot vezető, az ELTE elvégzése után a Kaliforniai Egyetemen doktorált asztro- és környezetfizikus szakember részese volt annak a Nobel-békedíjnak, amelyet tavaly kapott az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete (IPCC). A kettős vezetéknevét magyar férjétől és német apjától kapott négygyerekes professzor az IPCC legutóbbi, immár negyedik jelentésének társszerkesztője volt. Emellett több uniós és ENSZ-szakértői vagy irányítótestület tagja. Tudományos munkásságáért március 15-én a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést kapta.

Ü.-V. D.: Magam a legutóbbi jelentés épített környezettel foglalkozó fejezetének voltam - a kaliforniai Berkeley Laboratóriumban intézetvezető kollégámmal együtt - a társszerkesztője. Nálunk kevéssé volt érzékelhető az érdekszövetségek ereje. De tanulságos volt hallanom, hogy az energetikai fejezet vitáján miként ostorozták például az atom- vagy a megújulóenergia-ipar képviselői a készülő szövegtervezeteket, vagy hogyan igyekezett egy-egy arab olajország szakmai érvek híján más eszközökkel lassítani a dokumentum elkészítését. Ha valamiért megérdemelte az IPCC a Nobel-békedíjat, akkor az főleg a kínkeserves egyeztetések sikerre vitele, hiszen a több ezer oldalas klímajelentés minden szavát megrágták, és úgy fogadták el a 190 tagország küldöttei.

HVG: Az üvegházhatású gázoknak már ma is több mint a fele a fejlődő országoktól származik, sőt Kína és India gazdasági előretörésével ez az arány még inkább eltolódik. Ők azonban nem hajlandók kötelezettséget vállalni a csökkentésre, miközben a fejlett államok legalább annyit megígértek 1997-ben Kiotóban, hogy az 1990-es szinthez képest 2012-ig 5,2 százalékkal visszafogják a szén-dioxid-emissziót. Hogyan lehet a fejlődőket mégis rávenni a globális felmelegedés elleni küzdelemre?

Ü.-V. D.: A fejlődő országok azt tartják fontosnak, hogy az IPCC igazolja: nem ők okozzák a klímaproblémát. A "rábeszéléskor" tehát nem a klímavédelmet kellene nekik hangsúlyoznunk, hanem elemi gazdasági, szociális, politikai érdekeiket. Ilyen például a jól szigetelt épületek építése, az energiaszámla, az energiaínség és az energiafüggőség mérséklése, ezzel a versenyképesség javítása - mindez számukra is fontos. Csöndben a kínaiak is fölismerték, hogy képtelenség szinte hetente új szénerőművet építeni a zabolázatlan energiaigények kielégítésére, hogy a légszennyezéstől már a pekingi olimpia rendezőinek a feje is fáj. Új, sokszor a nyugatiakénál is innovatívabb energiapolitikát hajtanak végre, de nem propagálják a klímatanácskozásokon. Ha ezt az irányt óvatosan erősíteni akarjuk, akkor nem szabad azzal előállni, hogy ez "klímaügy", mert akkor bezárkóznak. Érdekes egyébként az USA viselkedése is: miközben delegátusai meglehetősen elutasítók a nemzetközi klímatanácskozásokon, és az Egyesült Államok nagypolitikai okokból nem hajlandó kötelezettséget vállalni arra, hogy országos szinten csökkenti az üvegházhatású gázok kibocsátását, tagállami és városi fronton azért óriási erőfeszítéseket tesz. Kalifornia például vállalta, hogy teljesíti a kiotói célokat.

HVG: Magyarországon viszont különös állapotok uralkodnak. 300 forint fölötti üzemanyagárak ellenére tumultus az utakon, dugók a városokban. Ráadásul a vasút helyett nőtt a közúti fuvarozás aránya, így a közlekedési eredetű szén-dioxid-kibocsátás tíz év alatt 45 százalékkal emelkedett.

Ü.-V. D.: 1990-ig nemzetközi összehasonlításban is élen jártunk a vasúti áruszállítás arányában, de ma már persze nem vonzók a sínek, hiszen a nemzetközi szállítmányok átlagsebessége 8 kilométer óránként. Természetes, hogy a fuvarozók a közutat választják, ezen csak a hatékonyság javítása és a keresztfinanszírozás segíthet. Olyan adókkal kellene sújtani az autóhasználatot, amelyek bevételét elkülönítve kezelné az állam, és azt a vasút, a tömegközlekedés finanszírozására fordítaná. Tehát a környezetet romboló tevékenység drágulna. Persze nem úgy, ahogy ez manapság történik: a zöld szervezetek több javaslatát megfogadva bevezették például a környezetvédelmi termékdíjakat, de a javaslatuk másik elemét - ami egy zöld adóreform alappillére - már nem építették be az adórendszerbe, vagyis az állam nem csökkentette például a személyi jövedelemadó vagy a nyereségadó tételeit. Következésképp az adóteher csak nőtt, s az emberek elvesztették a hitüket mindenféle elvonás értelmében. Londonban el lehetett fogadtatni egy újabb sarcot az autósokkal, nevezetesen a dugódíjat, de egyrészt az ottani általános adószint alacsonyabb, másrészt van alternatívája az autóhasználatnak: léteznek külvárosi parkolók és az ingázókat befogadó nagy kapacitású tömegközlekedési eszközök. Képtelenség, hogy ezzel szemben a magyar fővárosban ritkítanák a BKV-járatokat. Jómagam öt évig keresgéltem zöldövezeti lakást, ahol elfogadható a tömegközlekedés. Erre most azt olvasom, hogy a 63-as busz csúcsidőszakon kívül óránként jár majd. Négy gyerekkel ezt már nem tudom vállalni, de nem szeretnék mindennap autózni.

HVG: Korábban azt lehetett gondolni, hogy az olcsó energiaárak miatt pazarolnak az emberek. Most már talán túlságosan is a helyükre kerültek az árak, a villamos áram lassan itt a legdrágább. A lakosság mégsem kapkod például az energiamegtakarítási pályázati pénzek után. Milyen adó- és árrendszeren túli eszközzel lehetne eredményt elérni?

Ü.-V. D.: Az ezzel foglalkozó szakembereket is meglepte, hogy a lakossági szektor nem mindig reagál az energiaárakra. Ennek egyik oka az információhiány. Ma szinte áttekinthetetlenek a közüzemi energiaszámlák, pláne ha éves elszámolási rendszert alkalmaznak. Ez olyan, mintha bevásárláskor nem lennének árcédulák, csak év végén kapnánk egy számlát - ebből döntsük el, hogy ezentúl a kaviáron, a sörön vagy a felvágottakon spóroljunk. Legalább hónapról hónapra kellene tudni a költségek alakulását. Az árszabályozás tehát nem mindenható. Nagy-Britanniában például bevált, hogy az energiaszolgáltatókat kötelezik, fogyasztóiknál érjenek el adott mértékű éves megtakarítást - ennek egy részét a legszegényebb rétegeknél -, különben hatalmas büntetést kell fizetniük. Így aztán energiatakarékos izzókat osztogatnak, kedvezményes hitelcsomagokat állítanak össze hőszigetelésre, energiatakarékos megoldások finanszírozására.

© Bánkuti András

HVG: Sajátságos, hogy Magyarországon sorra épülhetnek olyan energiafaló, klimatizálás nélkül elviselhetetlen épületek, amelyeket aztán nagy pénzekért kell takarékos üzemmódra állítani.

Ü.-V. D.: Az épületszabványokat át kell alakítani, és már nemcsak a hőveszteséget kellene szabályozni - és persze számon is kérni -, hanem a külső meleg elleni védelmet is. Egyre többe kerül ugyanis a nyári klimatizálás, amit idehaza okos építkezéssel meg lehet előzni. A középületeknél még szigorúbb normák kellenének, hogy mintául szolgáljanak a lakosságnak. Ma például azért sem terjednek az úgynevezett passzív házak - amelyek például a ház alól a földön keresztül felvezetett egyenletes hőmérsékletű szellőzéssel készülnek, falazatuk a Nap hőjét szükség esetén átveszi, nyaranta viszont véd ellene, nyílászáróiknak, tájolásuknak is köszönhetően ezért minimális hűtést-fűtést igényelnek -, mert nincs akkora kereslet irántuk, hogy kialakult volna a hazai ipar, tehát sok mindent importálni kell hozzájuk, ráadásul az építőipari szaktudás sem teljes körű. Hasonló okokból szűk a napkollektorok, napelemek piaca. Ha ezek a megoldások elterjednének, négyzetméterenként 200 kilowattóra helyett 15 is elég lenne egy ház éves fűtéséhez. Nemrég hozta nyilvánosságra a zöld tárca azt a kutatási jelentésünket, amelyben kimutattuk, hogy csak a lakossági szférában 30-50 százalékkal csökkenhetne az üvegházhatású gázok kibocsátása, ha az efféle megtérülő beruházásokat végrehajtanák.

SZABÓ GÁBOR