Szerda este újabb leminősítés érkezett, és ebben csak az volt meglepő, hogy nem az előzetesen már jó előre ígéretet tevő Fitch, hanem a Standard&Poor’s lépett.

Azt, hogy leminősítés következik, lehetett sejteni, persze nemcsak azóta, hogy az EU visszahívta a tárgyalóit. Nagyjából az Orbán-kormány hivatalba lépése előtt biztos volt, hogy nem lesz itt semmiféle elrugaszkodás, meg lendületgyűjtés, meg hasonlók, leginkább azért, mert a kormányprogram semmi érdemi vagy forradalmi újdonságot nem tartalmazott a nemzeti együttműködés előtti időkhöz képest. Ebből aztán pontosan következett, hogy az eredmény is ugyanaz lesz: érthetetlenül elúszó hiány, kapkodó egyensúlyjavító intézkedések, és végül a külső finanszírozás kényszere. Sajnos az is látható volt, hogy Orbán és Matolcsy nem fogják megérteni, mi vezetett ide.

Az egyik ok a gazdaságpolitikai kompetencia hiánya, illetve helyettesítése babonákkal (ebben egyébként kritikusai sem állnak rosszul, mert bár kétségtelen a magyar kkv-szektor tőkehiánya, a növekedés elmaradásáért elsősorban mégis a know-how, a szakmai és menedzsment-tudás hiánya felelős). Ezekről csak annyit: nyilvánvaló, hogy Magyarország jelenleg önerőből nem fogja beindítani a növekedést, sem a kkv-kra, sem a magyar nagyvállalatokra alapozva. Az átalakuláshoz viszont külső forrás kell.

*

Itt jutottunk el Orbánék másik, még az előzőnél is súlyosabb tévedéséhez, ahhoz, hogy hogyan látják a külvilágot, és az ahhoz való viszonyt. A lényeg nagyjából az, hogy most már az eddig sem túl cizellált „haldokló, követelőző nyugat és fejlődő, baráti kelet” kép helyett homogén, javarészt ellenséges masszának látják a külvilágot, és ezt a képet törzsszavazóik persze el is fogadják. De nagyon sokszor a többieknek sincs fogalmuk arról, mi zajlik a valóvilág-villán kívül.

Pedig a külvilág csak egy szempontból homogén, ugyanis mind látják, hogy a lehorgonyzott mozdony húzta magyar gyorsnaszád az, amelyik menetiránnyal szembe megy az autópályán. Kína, Szaúd-Arábia, az EU és az IMF nagyjából mind ugyanazért nem ad pénzt: mert nem látnak esélyt rá, hogy viszontlássák, valaha is.

Nem látják, hogy ha beleöntik a sok eurót a magyar gazdaságba, akkor abból tényleg az ígért csodanövekedés lesz, merthogy nem is. A különbségek ebből a szempontból árnyalatnyiak: a pragmatikus diktatúráknak mindegy lenne, hogy teremtjük elő a pénzt, az EU és az IMF kicsit olcsóbb hitelért cserébe konkrét ajánlásokat is adna. Paradox módon az ajánlásokban szereplő intézkedések végrehajtásával a kínaiak és a szaúdiak szemében is sokkal hitelképesebbé válnánk, de idáig már senki sem gondol. Más pénzforrás pedig nincs; azt, hogy a jegybanki tartalék megbontása milyen következményekkel jár, Orbán Viktoron kívül mindenki más tudja.

Az EU és az IMF feltételei viszont Orbán szerint keménynek tűnnek – valójában nem azok, és két fő csokorba szedhetők. Az egyik az elemi matematikai összefüggések tiszteletben tartására próbálja rábírni a magyar kormányt, a másik meg az írott és íratlan európai jogéra és szokásokéra. Orbán világában azonban ezek a keretek már nem léteznek, ott láthatóan csak a sajátos magyar tudásra fogékonyak és az azt ellenző maradiak vannak. Előbbiek: Matolcsy György és ő, utóbbiak: mindenki más.

Ebből a perspektívából magyarázzák a világ minden történését. Ebből következik az is, hogy például Matolcsy szerint a leminősítés az európai államok elleni amerikai motivációjú támadás, nem Magyarország teljesítményéről szól. Érdekes retorikai felhangok, de a legérdekesebb, hogy figyelmen kívül hagyják: a szintén leminősítéssel fenyegető Fitch európai cég. Meg úgy egyáltalán, figyelmen kívül hagyják, hogy nem egy kritika van, hanem számos szereplő számos kritikája, amik között természetesen van összefüggés, mégsem összehangolt támadásról van szó – épp az benne az ijesztő, hogy mégis mindenki nagyjából ugyanazokra a veszélyekre figyelmeztet.

Ugyancsak ebből a minden mást egy homogén akadálynak látó perspektívából logikus az is, hogy Orbán Viktor elutasítja az Európai Bizottság által kifogásolt törvények visszavonását. Nemcsak azért teszi ezt, mert úgy érzi, ez sérti a nemzeti szuverenitást (nem sérti egyébként, az EB elvárásait Magyarország rég elfogadta, és egy jogi eljárás végén úgyis engednie kellene – majd). Legfőképp azért teszi, mert Gyurcsány Ferenchez hasonló küldetéstudata van, vízióihoz akarja szabni az országot, és ebben nemcsak a szellemi-ideológiai átszervezés szerepel, hanem a gazdasági is, függetlenül attól, hogy a gazdaság erről mit gondol. Vagy hogy milyen más kockázatokat kell ezért vállalni.

*

Egyelőre persze nem tudni, mik lesznek a következmények. A leminősítés, úgy tűnik, már rég be volt árazva a piacon, és az is elképzelhető, hogy Barroso már rég lemondott arról, hogy Orbán Viktorral tárgyaljon. Nem tudjuk. Azt sem tudjuk, meddig akar saját világának védelmében a miniszterelnök elmenni, megkockáztatja-e például, hogy fizetésképtelenné válik az ország (vagy ami ezzel következményeiben szinte egyenértékű, jelentősen lecsökkenne a devizatartalék). De talán nem is fog kiderülni.

Barroso kritikái után ugyanis meglepő gyorsasággal kezdtek el pörögni a mostani törvényalkotási rendben szokásosnak számító, jelentős változtatásokat tartalmazó egyéni módosító indítványok, amelyeknek célja a kifogásolt hibák kiküszöbölése volt. Ezek egyelőre nem foglalkoznak ugyan minden problémával, és a megcélzott bajokra sem tökéletesek, de elképzelhető, hogy néhány hetes-hónapos iteráció után megszületik egy formálisan elfogadható tervezet.

Mert Orbán Viktoron kívül is van élet a Fideszben, és esetleg mégiscsak akad, akinek fontosabb az állam fizetőképességének megőrzése. A kérdés, hogy az EU és az IMF hajlandó lesz-e még visszaülni bárkivel is tárgyalni.