Árkon-bokron és országhatárokon át üldöztek egy sorompókat is átszakító autós ámokfutót a magyar, majd a horvát rendőrök Székesfehérvártól egészen a horvát-szlovén határig. Az üldözés, mondjuk, barokkos túlzás, mert elöl egy szlovák rendszámú Skoda Fabia haladt, mögötte pedig könnyen elképzelhető minőségű kocsikkal és főleg gumiabroncsokkal a hatósági közegek. A hajsza kiszámíthatóan folyt több száz kilométeren keresztül, az autót pedig végül természetesen nem a rendőrök tartóztatták fel, hanem egy éppen arra járó horvát fémoszlop. Körülbelül ilyen hatékonysággal zajlik az offshore cégekbe és egyéb más adóparadicsomokba menekített vagyonok felkutatása, pedig ott nem 14 ezer forint eltulajdonításáról van szó, amit esetünkben a szlovák fiatalember „elfelejtett” kifizetni a fehérvári benzinkútnál.

Egy friss brit felmérés megdöbbentő számokat közöl arról, hogy hányszor 14 ezer forintnyi adót „felejtettek el” befizetni a világon az elmúlt évtizedekben olyanok, akik adóoptimalizálás címén a Kajmán-szigeteken, vagy a kevésbé egzotikus, ám kényelmesen közeli Svájcban vagy Lichtensteinben helyezték el a vagyonukat. A jelenség ellen küzdő civil szervezet, a Tax Justice Network felmérése azt állítja, hogy óvatos becslések szerint is 21 ezermilliárd dollárról lehet szó, de a summa könnyen elérheti a 32 ezermilliárd dollárt is. Nagyjából egy Egyesült Államok méretű gazdaság távozott tehát így szerintük valami napfényes helyre kb. húsz év alatt, miközben, ha ez a pénz helyben adózott volna, akkor Afrika ma prosperáló kontinens lenne, és Angela Merkel is vidám bakfisvigyorral közlekedne, mert nem beszélnénk euróválságról sem. Eltarthatóak lettek volna a nyugati jóléti rendszerek, hiszen ez a pénz – mint az offshore kártékonyságát megénekelő közgazdászok megjegyzik – leginkább innen hiányzik, de a jelenség által okozott gazdasági és politikai károkozás listája ezen kívül is bőséges.

Mindez még akkor is igaz, ha itthon és külföldön is vannak, akik kétségbe vonják azt, hogy ezek a becslések mennyire vannak köszönő viszonyban a valósággal. A brit kormány egyik adóügyi tanácsadója például a nagyságrendet is túlzónak tartja, mondván, hol van akkor ez az irdatlan összeg, és egyáltalán mihez kezdtek vele a tulajdonosaik. Azt azonban ő is elismeri, hogy kevésbé irdatlan, de még mindig óriási pénzek mindenképpen eltűntek a kormányok szeme elől. Kétségeket ébreszt a felmérés megbízhatóságával kapcsolatban az is, amit a kelet-európai régióról írnak, és akkor borítsunk fátylat arra az apróságra, hogy a statisztikák alapján készült térképen Lengyelországot elsőre sikerült nagyon rossz helyre belőni. Magyarországról pedig azt állítják, hogy – gondolom – a rendszerváltástól kezdve 242 milliárd dollár került volna tőlünk különböző adóparadicsomokba, ami (200-as dollár-forint árfolyamon) nagyjából 2400 milliárd forint lett volna évente. Az összeg valóban túlzónak tűnik, bár végigtekintve e lepusztult hazán nagy a kísértés, hogy elfogadjuk a becslést.

Legyen tehát a kritikusoknak igazuk és számítsuk bele az adatok értelmezésébe azt, hogy itten egy olyan civil szervezetről van szó, amely a létét tette föl az offshore-paradicsomok elleni harcra, tehát jól rányomták a ceruzát, amikor böcsülni köllött. Fogadjuk el aztán azt is, hogy a jelenség természete miatt ezeket a statisztikákat amúgy is szinte lehetetlen két tizedesjegy pontossággal összeállítani és ez valószínűleg akkor is igaz, ha a szerzők között a témával foglalkozó neves szakemberek vannak, élükön a McKinsey tanácsadó cég korábbi főközgazdászával. És tegyük fel azt is, hogy Budapestet nem keverték össze a térképen Bukaresttel, illetve a számokat a trianoni határok figyelembevételével összesítették. Mindezen feltételek előrebocsátása mellett is látszik azonban néhány olyan tanulság, amelyre ez a felmérés ismételten fölhívja a figyelmet.

Először is arra, hogy óriási, az éves GDP-hez mérten nagyon is látható nagyságrendű összegekről lehet szó Magyarország esetében is, már amennyiben nem áltatjuk magunkat azzal, hogy a legutóbbi offshore-amnesztia idején minden milliárdos szorgalmasan visszahozta addig Svájcban dugdosott pénzét. Akkor pár hónap alatt 35 milliárd forint mozdult meg a lehetőségre, ami természetesen elhanyagolható, de azért mégiscsak jelzi, hogy ha ez a jéghegy csúcsának a csücske, akkor mekkora is lehet a jéghegy. A Tax Justice Network becslése szerint az összes Magyarországról kiáramlott pénzből lazán vissza lehetne fizetni a teljes külső adósságunkat, ami persze elég valószerűtlenül hangzik, de az én konyhai becslésem azt mondatja velem, hogy mindenképpen ezer, de akár tízezermilliárd forintos nagyságrendben lehetnek külföldön magyar pénzek. Ennek alátámasztására persze nincs kifejlett módszertanom, csak nagyjából másfél évtizedes újságírói munka áll mögöttem, amelynek során a következőket láttam.

Lezajlott itt egy óriási privatizációs hullám, amely több tízezer forintnyi állami vagyont mozgatott meg. Majdnem egy évtizeden keresztül lehetett „olajozni” ebben az országban, a szabályokat kialakító törvényhozó hatalom, a hivatalok, a rendőrség és hát minden valószínűség szerint a titkosszolgálatok, valamint az alvilág egymásba fonódó gyönyörű összjátékának köszönhetően. Aztán elindultak a hatalmas és sokszor indokolatlanul drága autópálya-beruházások, majd megérkeztek az uniós támogatások, csak hogy a legfontosabb fejezeteket említsem. Közben „tönkrementek” az ingatlanszövetkezetek, becsődölt a Postabank, volt K&H-botrány és sok kisebb-nagyobb ügylet, amelyek során eltűnt egy halom pénz. De mivel pénz nem tűnik el, csak átalakul, ezek a kisíbolt vagyonok könnyen bukkanhattak fel a világ másik felén. Ha az elmúlt 20 év nagy átalakulásában nem sikerült pár ezer embernek pár ezermilliárd forintot külföldre menekíteni, akkor tényleg hiába élt és alkotott itt Móricz Zsigmond.

Fontos megjegyezni azt is, hogy mozgó célpontról beszélünk. Ezek az összegek úgy száguldoznak országhatárok között, mint a mi szlovák ámokfutónk, annyi különbséggel, hogy nincsenek előttük sorompók. Régi juhászigazság, hogy birkát is nehéz számolni, ha mozog, hát még bizonytalan bankszámlákon izgő-mozgó dollármilliókat. A külföldre menekített pénz sokszor ugyanis visszatér valamilyen befektetés formájában abba az országba, ahonnan elhívta a sors. Megint csak az újságírói múltamat tudnám erre felhozni, amelynek során megszámlálhatatlan alkalommal láttam olyan, papíron ír, svájci, vagy amerikai befektetők kezében lévő vállalkozásokat, amelyekben úgy voltak írek a tulajdonosok, mint én és a kisöcsém. A földgáz-kereskedelemből nagy vagyont kovácsoló Vitézy Tamás, a száz leggazdagabb magyar egyike még 2007-ben a Manager Magazinnak adott interjújában nevetve vallotta be, hogy egy ukránokkal közösen működtetett elvileg angol tulajdonban lévő cégben csak dísznek volt egy angol, aki elszámolt az ukránokkal. (Magányos farkas vagyok. Manager Magazin 2007/3) Másrészt, az adóelkerülésből kinyert pénz nem biztos, hogy örök időkre offshore számlákon maradt, sőt: mint a K&H-botrányban látható volt, onnan arab pénzváltókon keresztül akár nejlonzacskóban is keringhetett egy idő után székesfővárosunkban, ott is főleg a Nagykörúton belüli zónában.

Harmadsorban, amennyiben a brit szervezet konzekvens módszertant alkalmazott, akkor sok mindent elszúrhatott, de az országok közötti erőviszonyokban nem tévedhetett. Természetesen itt is lehetnek kétségeink, és a jelentés közzététele után sokan értetlenkedtek is, hogy Magyarország az abszolút számokat tekintve is megelőzte Lengyelországot, de még Ukrajnát is. Ahelyett, hogy annak örültek volna, hogy hazánk végre gyönyörűen szerepel egy nemzetközi összehasonlításban! Sajnálatos módon persze pont akkor, amikor Matolcsy György gazdasági miniszter jól megérdemelt szabadságát tölti, sőt Orbán Viktor is a lemerült akkumulátoraival van elfoglalva. Így most mi vagyunk kénytelenek értékelni az adatokat és egy jóízűt offshore-lovagozni.

Merthogy szerintem éppen ebben az egyben a legkevésbé meglepő a felmérés. Magyarország már az 1980-as években elkezdte integrációját ebbe a rendszerbe. A rendszerváltás előtt a pártelit, valamint a hozzájuk kötődő szocialista vállalatvezetők egy része már lázasan menekítette a vagyonát külföldre, eléggé bizonytalannak tűnt ugyanis akkor számukra a jövő. Mint az előző bekezdésekben lefestettem, a rendszerváltozás óta pedig lázas gazdasági tevékenység folyt az országban, sok szempontból lázasabb, mint a régió más országaiban. Ehhez ráadásul egy gyorsan fejlődő és szofisztikált pénzügyi rendszer is társult, ami segítette a folyamatokat. Ja, és Ausztriához is elég közel voltunk, aminél sötétebb hely – már pénzügyi szempontból – köztudottan kevés van a világon.

Utolsó megjegyzésem pedig az lenne, hogy ha csak a tizede is igaz a brit felmérés számainak, akkor is újra kellene írni a leggazdagabb magyarok különböző listáit, amelyeken ugyan szerepelnek offshore-ozó magyarok, de amelyekről valószínűleg mégiscsak hiányoznak a legnagyobb aduk. És akkor kiderülne az is, hogy akikkel kapcsolatban az offshore-lovag kifejezés legtöbbször elhangzott, azok valójában labdába sem rúghatnak ebben a versenyben. Azok a csendes magyarok jelennének meg egy ilyen listán, akik nem az üres üvegek visszaváltásából gazdagodtak meg. És akkor most direkt nem simicskáztam.