Hanns Martin Schleyer, az egykori SS-elöljáró, a Daimler-Benz vezetőségi tagja, a gyáriparosok szövetségének feje gyűlölt figura volt Silke Maier-Witt számára. Apja náci volt; a pszichológia-szakos egyetemista lánynak az apával szembeni lázadás egyet jelentett a rendszerrel, a nácikat a gazdasági és politikai hatalomban még őrző német társadalommal való szembefordulással is. Teljes természetességgel vett részt az egykori Nyugat-Németország legnagyobb emberrablásában, a  Schleyer elleni, 1977. szeptember 5-i merénylet előkészítésében.

"Huszonhét éves voltam. Büszke, hogy a többiek bíztak abban, hogy el tudom látni a feladatomat. Erős, összetartó volt a csoportunk, húsz-huszonöt főből állt" - emlékezik egy tavalyi interjúban, a Fastcompany című lapban. Fegyveres kiképzésben részesült, de nem "a harcoló alakulat", hanem a logisztikai csapat tagja lett. Autót bérelt, védett lakásokat szerzett az emberrabló csoport tagjainak, és Kölnben felderítette a Schleyer által használt útvonalakat.  Amikor később meglátta magát a körözési plakátokon, nem esett kétségbe. "A külsőmnek köszönhetően általában bíznak bennem az emberek. Megtanultam, ha hozzájuk fordulok, azáltal tűnhetek el a leginkább" - mondta az interjúban.
Az akció október 17-én hihetetlen eseménysorba torkollott. Schleyer elrablói bebörtönzött társaik szabadon bocsátását követelték, akárcsak az a palesztin terrorista csoport, amely Mogadishuba térített egy Lufthansa-járatot. A Helmut Schmidt vezette kormány a kettős nyomás alatt nem tárgyalt tovább: aznap éjjel egy különleges kommandó kiszabadította a repülőgép túszait és megölte a plesztinokat. Éjjel pedig a stammheimi börtönben már a szabadulásukra váró Andreas Baader, Gudrun Ensslin és Jan-Carl Raspe öngyilkos lett, vagy -ahogy a máig nem szűnő vitában a szélsőbalosok állítják - a titkosszolgálat végzett velük. Schleyert másnap kivégezte a RAF.

Silke Maier-Witt hite megrendült a célokban és a siker lehetőségében, lassan távolodni kezdett a csoporttól. Kiszállni természetesen nem lehetett csak úgy: 1980-ig tag maradt, előkészítő szerepet játszott a német és amerikai "hadiipari komplexumot" támadó akciókban, köztük az Alexander Haig NATO-főparancsnok elleni, kudarccal végződő robbantásban is. "Megbomlott az egység. Volt, aki ki akart lépni. Egyikünk tüdőbeteg lett, többünket lelőtték. Kettőt letartóztattak, amikor a betegnek mentek drogot szerezni. Róla később kiderült, régóta függő. Hazudoztunk egymásnak és magunknak. Nem vitattuk meg, mi mellett és mi ellen vagyunk. Nem volt visszaút. Bármikor börtönbe kerülhettem volna, életfogytiglannal. Semmi jövője nem volt annak, amit csináltunk." Kapóra jött számára a RAF és az NDK titkoszsolgálat, a Stasi kezdődő együttműködése: jónéhány RAF-tagot, akiknek lába alatt forró lett a talaj, átcsempésztek a kommunista Németországba. Maier- Witt is köztük volt, Angelika Gerlach néven kezdett új életet. És tett fel magának kérdéseket, életében először.

"Megkérdeztem magamtól, miért léptem át a saját erkölcsi elveimet, miközben valamiféle társadalmi változásról képzelődtem. Rájöttem, milyen könnyű egy ideológiában mentségeket találni bármire. Azt akartam, hogy ne olyan legyek, mint az apám, és közben úgy végeztem, mint ő. Egy ideológia mögé bújtam. Az igazi társadalmi változás olyan bátorságot követel, amilyen nekem valójában nem volt. Ezért kötöttem ki a RAF-ban." Az NDK-ban volt ideje önvizsgálatot tartani. A kommunizmus épp olyan gyűlöletessé vált számára, mint a kapitalizmus, amely ellen fegyvert fogott. Forradalmi kötelessége az lett - ahogy a Stasi tisztje kioktatta - hogy átlagos NDK állampolgár legyen. Ápolóként dolgozott, de munkája jelentős részben a kórházban elhunytak lemosása és fertőtlenítése volt. Tíz évig élt az NDK-ban, s közben, 1985-ben kénytelen volt újból személyazonosságot cserélni. A nyugati rendőrség tudomást szerzett arról, hogy odaát van, ezért - kisebb plasztikai műtét után -Sylvia Beyer néven élt tovább. Új sorsát  - a szomorú özvegyasszonyét - a Stasi, a nevét maga választotta, mert rímel  a Silke Maierre. "Ez volt a legrosszabb az egészben. Amikor mindent feladva megint új életet kellett kezdenem. Most szenvedtem csak igazán, tudtam, ha most meghalok, senkit nem érdekel."

A két Németország egyesülésekor már tudta, hamarosan meg fogják találni. Szinte megszabadulásként élte át, amikor 1990 júniusában nyolcadmagával végül is letartóztatták. Koronatanúként hajlandó volt nemcsak a maga, de a társai szerepéről is részletesen beszámolni, harmincnégy egymást követő kihallgatáson fedett fel mindent, amit a RAF szervezetéről és tagjairól tudott. Ezért kapott mindössze öt évet - amiből másfél már "könnyített" volt, vagyis időnként eltávozásokra mehetett -, míg az együttműködésre nem hajlandó társaira életfogytiglani büntetést szabtak ki. Az "árulásról" a BBC televízió Terrorállamok (States of Terror) című sorozatában azt mondta: "Amit tettem, megtettem. Hozzá kell szoknom, hogy nem vagyok hős. Gyenge vagyok és nem akarom az életemet börtönben tölteni."

Maier-Witt 2000-ben Koszovóba érkezett egy német békeszervezet küldötteként: ott teljesít humanitárius szolgálatot, konfliktuskezeléssel foglalkozik, a háború és etnikai tisztogatások sújtotta területeken élő nőket segíti abban, hogy az őket ért trauma után visszatérjenek a mindennapi életbe. Gyakorta teszi épp azt, amit pártfogoltjai, az albán és a szerb nők: újra és újra elmeséli élettörténetét, hogy megpróbáljon folytonosságot találni benne, ami élni segíti.