Izrael területéről Izrael 1949-es győzelmét követően hétszázezer palesztin menekült el, ők és leszármazottaik azóta is menekülttáborokban élnek Libanonban, Szíriában, Ciszjordániában és Jordániában. A mai palesztin területeket - a Jordán folyó nyugati partját és a Gáza-övezetet - Jordánia és Egyiptom felosztják egymás közt.

Nasszer egyiptomi elnök 1956-ban államosította a brit-francia ellenőrzés alatt álló Szuezi-csatornát. Izrael, Nagy-Britannia és Franciaország támadt, de az Egyesült Államok határozott felszólítására hamarosan visszavonulni kényszerülnek.

© CIA

1959-ben Jasszer Arafat meghatározó szerepe mellett Kuvaitban megalakult a Fatah. A gerillaszervezet később a Palesztin Felszabadítási Szervezet magjává válik, Arafattal az élen. 1964-ben pánarab ellenőrzés alatt megalakult a Palesztin Felszabadítási Szervezet.

1967 június 5-én Izrael megelőző csapást hajtott végre Egyiptom, Jordánia és Szíria ellen. A hatnapos háborúban az arabok elveszítették a Sínai-félszigetet, a Golán-fennsíkot, Kelet-Jeruzsálemet, a Gáza-övezetet és Ciszjordániát. Három évvel később a Palesztin Felszabadítási Szervezet megpróbálta átvenni a hatalmat Jordániában, de a puccs kudarcba fulladt, így Arafaték Libanonba tették át székhelyüket. 1973-ban kitört a jóm kippuri háború: Egyiptom és Szíria a zsidó engesztelés napján megtámadta Izraelt, rövid sikerek után azonban az arabok képtelenek voltak megtartani az elfoglalt területeket.

1977-ben Szadat elismerte Izrael államot és béketárgyalásokat kezdeményezett. Egy évvel később Izrael megtámadta Libanont, az ország déli részeit felvonulási területnek használó palesztinokat kiűzendő. Még ugyanebben az évben létrejött a Camp David-i béke Egyiptom és Izrael közt. Egyiptomot az arab államok árulónak nevezték és kizárták az Arab Ligából.

1982-ben Izrael ismét megtámadta Libanont, és egészen Bejrútig nyomult, ahonnan kiűzték a Palesztin Felszabadítási Szervezetet. A hatalmas civil áldozatok miatti nemzetközi felzúdulás Izraelt visszavonulásra kényszerítette, de biztonsági övezetként – 2000-ig – még megszállva tartotta az ország déli részét.

1987-ben kitört az Intifáda, a palesztin területek - Ciszjordánia és a Gáza-övezet - felkelése az izraeli uralom ellen. Egy évvel később Arafat elismerte Izrael államot és elítélte a terrorizmust. 1993-ban Arafat és Rabin izraeli kormányfő által letárgyalt oslói egyezményben Izrael beleegyezett a palesztin területek autonómiájába és korlátozott csapatkivonásba. Egy évvel később Jordánia is békét kötött Izraellel.

2000-ben kudarcba fulladt a második Camp David-i csúcs, mivel a felek nem tudtak megegyezni Jeruzsálem hovatartozásában; a szent várost mind az izraeliek, mind a palesztinok saját fővárosukul szerették volna. Még ebben az évben kiújultak a harcok a palesztinok és az izraeliek között. Két évvel mandátumának lejárta előtt Barak lemondott miniszterelnöki posztjáról és az így kiírt választásokat ellenfele, Ariel Saron nyerte meg.

Saron hivatalba lépése óta az erőszak érezhetően tovább nőtt. A palesztinok körében kemény fellépései miatt hírhedtté vált veterán politikus katonai stratégiája részben a tábornok régi „vasököl” énjére emlékeztet. A palesztin rendőrállomások és konkrét személyek elleni célzott támadásokkal, illetve a korlátozott keretek között tartott háborúval Saron célja az elrettentés, azaz a zsidó állam utóbbi években némiképp megtépázott katonai tekintélyének helyreállítása lehet.

Csökkenti az izraeli-palesztin konfliktus megállításának esélyét, hogy számos elemző szerint a Jasszer Arafat vezette Fatah mozgalom és az iszlámista szervezetek, így a Hamász vagy az Iszlám Dzsihád fiatal militánsaiból álló csoportok öngyilkos merényletei, illetve fegyveres támadásai nem csak a megszállás elleni harcot testesítik meg: a fiatal nemzedéknek elege van a korrupt, idősebb vezetőkből, akiknek az Izraellel folytatott tárgyalásai sehova sem vezettek.

Ráadásul a nacionalista militánsok és a közönséges bűnbandák közötti határ elmosódik. A palesztin területeken, különösen a városokban virágzik a bűnözés - a rablás, az üzleti és politikai leszámolás, az autólopás, a kábítószer-kereskedelem -, hivatalos és nem hivatalos személyek fegyveres bandákat tartanak fenn. Mindehhez hozzájárul, hogy a Fatah apró csoportokra szakadt szét, és a teljesen súlytalan palesztin kormányfő, Ahmed Korej is képtelennek bizonyult egy parancsnokság alatt egyesíteni a szerteágazó palesztin biztonsági szervezeteket.

2004 novemberében elhunyt Jasszer Arafat; a palesztin elnökválasztást 2005. január 9-én tartották meg. Az elnökválasztást Mahmúd Abbász, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet vezetője nyerte meg.

Ariel Saron izraeli kormányfő 2005 február 8-án a Sarm-es-Sejkben rendezett négyes csúcson bejelentette, hogy Izrael leállítja a palesztinok elleni katonai műveleteket a Gázai övezetben és Ciszjordániában. Mahmúd Abbász palesztin elnök ígéretet tett, hogy véget vetnek minden Izrael elleni erőszakos cselekménynek. A bejelentést követő második napon azonban palesztin fegyveresek megszegték a tűzszünetet.

2006 januárjában Ariel Saron izraeli miniszterelnök agyvérzést kapott. A politikust altatják, orvosai szerint kevés esély van arra, hogy visszatérjen a közéletbe.

2006 februárjában a palesztin választásokon hatalmas fölénnyel győzött a Hamász.

2006 júliusában a libanoni Hezbollah katonai szárnyának, az Iszlám Ellenállásnak a tagjai a libanoni-izraeli határvidéken elraboltak két izraeli katonát, további nyolcat pedig tűzharcban megöltek. Izrael válaszul teljes tengeri és légi blokád alá vette Libanont, bombázta az ország infrastruktúráját, légicsapásokat mért a Hezbollah harcállásaira.

2006. augusztusában Izrael lassan megkezdte katonái kivonását Izrael Dél-Libanonból.