Mahatma Gandhi © AP

Nyár eleje óta több turnusban is éhségsztrájkolnak az évek óta jogszerűtlenül fogva tartottak a guantánamói amerikai bázison. Noha bizonyosat a sztrájkolók számáról és állapotáról nem lehet tudni, kiszivárogtatások alapján sejthető, hogy több százan is részt vesznek az állítólagos kínzások ellen szervezett tiltakozásban. A guantánamói protestálással egy időben a világ más tájain - jóval barátságosabb körülmények között - élők közül is sokan bevetik e drasztikus eszközt. Barati Attila, a bodrogközi Pácin polgármestere is ezzel érte el, hogy Suchman Tamás, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára egyeztetésre hívja az elmaradt kormánytámogatás ügyében.

Az egymástól gyökeresen különböző két eset is jelzi, az éhségsztrájknak igen sokféle mozgatórugója lehet. Az utóbbi évtizedekben divatba jött például, hogy "magánzók" harcolnak ezen a módon. Ilyen egyéni akciót folytatott tavaly télen a londoni Downing Streeten Viktor Makarov, az Angliában már korábban is némi népszerűségre szert tett egykori KGB-s kettős ügynök. Az 1980-as években lebukott és az északi sarkkörön túl raboskodó, majd a vasfüggöny leomlása után Angliában letelepedett Makarov azért koplalt hetekig, mert úgy érezte, a brit kormány nem fejezi ki eléggé háláját: az elmúlt 12 évben csak egy szerény vidéki házra elegendő készpénzt és alkalmi segélyeket kapott. De a rendszerváltás óta Magyarországon is számosan próbáltak ilyen módon döntést kicsikarni apró-cseprő ügyeikben: folytatott már éhségsztrájkot kisnyugdíjas önkormányzati lakásért, illetve munkavállaló kifizetetlen bére miatt.

Akármennyire megrendítő is az éhezés, ez a fajta sztrájk is sztrájk: a szakértők a polgári engedetlenség egy típusaként, egyfajta passzív ellenállásként kategorizálják. "Az az ember választja, aki kiszolgáltatottnak, sarokba szorítottnak érzi magát, és úgy hiszi, nem maradt más fegyvere" - mondja Tamás Pál konfliktuskutató, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének igazgatója. Ezért olyan gyakori a börtönlakók éhségsztrájkja. "Ott is inkább a hierarchia alacsonyabb fokán álló rabok folyamodnak ehhez, az ügyesebbek máshogy is elintézik, hogy beszélőt kapjanak vagy másik cellába kerüljenek" - jelzi a kiszolgáltatottság fokozatait Boros János kriminálpszichológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára. A saját életükkel ily módon zsarolók persze általában sejtik, hogy akciójuk következményeként esetleg a kényszertáplálást is vállalniuk kell. A börtönökben a leszíjazással járó fájdalmas művelet során a szájba vagy orrba vezetett szondán át táplálják a kényelmetlenséget okozó önpusztítót.

Az első éhségsztrájkra a szakirodalom szerint minden bizonnyal a 19. század végén kerülhetett sor. Egyesek a szabad sajtót és a nyilvánosságot is feltűnése hátterében vélik. "A sztrájkoló nem akar névtelenül szenvedni. Az éhségsztrájk tulajdonképpen gesztus, igazi célja, hogy hír legyen belőle" - ad új nézőpontot Tamás Pál. De szerinte e gesztus megjelenéséhez arra is szükség volt, hogy a 19. század közepére az európai kultúrában kialakuljon az egyén saját teste feletti rendelkezésének vágya. Erre enged következtetni az is, hogy az első híres éhségsztrájkolóknak a női egyenjogúságért vívott harcaik miatt bebörtönzött szüfrazsetteket tartják. Közülük egyeseket - így az angol Marion Dunlopot - éppen azért engedtek szabadon, nehogy az ügy mártírjává váljanak. De volt, hogy mindkét fél veszített: Mary Clarke, szintén neves emancipátor, belehalt a kényszertáplálásba (lásd nyitóképünket).

A hataloméhség jelenik meg az evésről való lemondásban - használt meghökkentő szójátékot egy pár évvel ezelőtti tanulmányában Thomas Macho, a berlini Humboldt Egyetem kultúrtörténet-tanára. Szerinte ugyanis nem véletlen, hogy a politikai fanatikusok és fundamentalisták - Robespierre-től Leninig - eléggé filigránok voltak. De ennél fontosabb, hogy Macho szerint indítékaik igencsak hasonlóak az éhségsztrájkolókéihoz. Csak az tudja a világot mozgásba hozni, aki tud éhezni, csak az remélheti lehetetlennek tűnő álmai beteljesülését, aki a "zabálás" hétköznapi csábítása helyett az utópikus jobb élet erkölcsére képes összpontosítani - ad a lemondás felmagasztalásával szinte vallásos színezetet elméletének a berlini kultúrtörténész. Az éhségsztrájk valóban sok tekintetben köthető a vallásosok által gyakorolt böjthöz (HVG, 1998. augusztus 1.). Ezzel cseng össze, hogy az éhségsztrájk klasszikusának számító, politikai okokból gyakran éhező Mahatma Gandhi módszere is a vallásból - a szigorú erkölcsiségű, a böjtöt fontosnak tartó indiai dzsainizmusból - táplálkozott. A brit uralom ellen kibontakozó indiai nemzeti mozgalom vezetője élete során többször tartott többhetes éhségsztrájkot, és rendre sikerrel járt. Így például az 1930-as évek elején meghátrálásra késztette a briteket az elnyomott indiai kasztot, az érinthetetleneket külön választókerületbe kényszeríteni akaró új alkotmány bevezetése kapcsán.

Az éhségsztrájkot a szakértők érthető módon az egyik legradikálisabb ellenállási formának tartják, hiszen az erre vállalkozó az életét teszi kockára - eltekintve persze azoktól a komolytalan esetektől, amelyeknek csupán a hírverés a célja. Klasszikus esetben a tiltakozók csak vizet és - manapság - legfeljebb vitaminkészítményeket fogyasztanak. "A koplalás során nem jut a szervezetbe fehérje, zsír és szénhidrát. Ennek következtében a szívizom kimerül, a kiválasztást igazgató máj működése leáll, és a szintén kiválasztást végző vese méreganyagokat halmoz fel" - tárja fel az éhhalálhoz vezető út stációit Sidó Zoltán belgyógyász-kardiológus, a Központi Honvédkórház főorvosa. E folyamat végkifejlete egyénfüggő, de ha az éhező a klasszikus receptet követi, maximum nyolc-tíz hetet él. Bár a legtöbb éhségsztrájk inkább figyelmeztető, figyelemfelhívó jellegű, a radikális éhkoppba jó néhányan belehaltak már. A rekorderek közé tartozik a német Holger Meins, a baloldali terroristacsoport, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) tagja, aki 1974-es elfogatása után vonta meg szájától a falatot, és csak 57 nap után hunyt el. De Magyarországon is történt haláleset három évvel ezelőtt: négynapos koplalása után szívroham végzett azzal a zöldhatáron elfogott orosz férfival, aki a határőrséget akarta gyorsabb ügyintézésre bírni.

Megoszlanak a vélemények arról, van-e értelmük az éhségsztrájkoknak. A politikai indíttatásúak általában úgysem tudják akaratukat a hatalomra rákényszeríteni. Ahogy ez a szabadulásukat éhezéssel követelő politikai foglyoknak sem sikerült a váci fegyházban 1960-ban (HVG, 1995. április 8.). A hazai büntetés-végrehajtás történetében egyetlen kollektív felzúdulásra került sor, amikor az 1956-os forradalom után lecsukott rabok sérelmezték a velük együtt bebörtönzött társaik egyéni kegyelmét - meséli Boros János kriminálpszichológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára. E politikainak minősített lázongást néhány nap alatt letörték, a szervezőket - ítéletük meghosszabbításával egyidejűleg - kiemelték a közösségből. Előfordult persze, hogy teljesítették a lázadó óhaját, még ha nem is mindig úgy vagy akkor, ahogy elképzelte. Andrej Szaharov, a hidrogénbomba orosz atyja gorkiji száműzetésében az 1980-as években például azért éhezett, hogy kieszközölje: szívbeteg feleségét engedjék ki Amerikába gyógykezelésre. Kérését végül teljesítették ugyan, de csak azután, hogy őt magát kiengedték a kórházból, ahova a sztrájk okozta legyengülés miatt szállították.

Nem mindenütt ennyire "humánusak". Míg Magyarországon a börtönökben, akárcsak Guantánamón, a kényszertáplálást vetik be, Írországban és Skandináviában - tudjuk meg Boros Jánostól - a rabok akár a végsőkig is elmehetnek. "Igaz, emiatt ott jóval kevesebb is az éhségsztrájkoló" - von mérleget a kriminálpszichológus. De persze nem kell azt gondolni, hogy a honi börtönökben egyből szondával esnek a sztrájkolónak. Boros szerint a hazai büntetés-végrehajtás kifinomult gyakorlatában az elkeseredett önpusztítók megtöréséhez olykor az is elég, ha odaültetnek eléjük néhány, jóízűen pörköltet falatozó rabtársat.

SINDELYES DÓRA