Az éppen kilenc éve országló Blairből régóta elege van a Munkáspárt balszárnyának. Ennek a "frakción belüli frakciónak" alaposan megnőtt a relatív tűzereje azzal, hogy a tavalyi parlamenti választásokon Blair többsége a londoni alsóházban az addigi 160-ról 66-ra olvadt az összes többi pártcsoport együttes létszámához képest. Ezen az a tény sem változtatott, hogy Blair a brit baloldal történetében rekordot felállítva egymás után háromszor nyert választást a Labour élén folyamatos kormányzás közepette.

Balról elegük van belőle © AP

Önmagában még a 66 fős többség is hatalmas lenne, de úgy már nem, ha a kormány sarkalatos oktatási, egészségügyi, terrorellenes és egyéb reformjaival szembeszegülő régi gárda több tucat tagja megmakacsolja magát, és nem szavaz meg alapvető törvényjavaslatokat.

Ez a korábban elképzelhetetlen dolog már tavaly novemberben megesett, amikor a Labour-kormány elszenvedte fennállása óta első, súlyos alsóházi vereségét. A kormánypárti képviselők akkor a terrorellenes szigorító törvénymódosítási javaslat azon cikkelye ellen lázadtak fel, amely két hétről 90 napra terjesztette volna ki a terrorkapcsolatok vádjával őrizetbe vett személyek vádemelés nélküli fogva tartásának maximális idejét. A kormány azóta több más ügyben is alulmaradt alsóházi szavazásokon, vagyis valami hónapok óta forrong a felszín alatt.

Ahhoz, hogy mindez nyílt puccskísérlet formáját öltse, minden idők egyik legsúlyosabb munkáspárti választási veresége, és az azt megelőző belpolitikai botránysorozat kellett: a múlt csütörtöki részleges angliai helyhatósági választásokon a Munkáspárt 26 százalékos, az ellenzéki Konzervatív Párt 40 százalékos szavazati arányt ért el. A Munkáspártot még az örök harmadik, a Liberális Demokrata Párt is megelőzte 27 százalékos eredményével.

A Labour a választások által érintett 1402 angliai tanácsi helyéből 318-at elvesztett - londoni elemzők már előzetesen ennél jóval kisebb veszteséget is katasztrofálisnak neveztek -, és elvesztette addigi többségét 18 önkormányzatban.

A konzervatívok ugyanakkor a legjobb választási eredményüket érték el azóta, hogy John Major 1992-ben, az akkori közvélemény-kutatási adatokra rácáfolva, megnyerte a parlamenti választásokat. A toryk korábbi 1391 tanácsnoki mandátumukat 317-tel 1830-ra növelték, és 11 tanácsban szereztek újonnan többséget. A jobboldalnak hosszú évek óta először több londoni kerület tanácsában van többsége, mint a Munkáspártnak.

Botrány botrány hátán

Mindezt a baloldal eddigi kilenc évi kormányzásának talán legnagyobb botránysorozata előzte meg. Szinte a választások előestéjén derült ki, hogy 1999 óta ezernél több olyan külföldi bűnöző került szabadlábra, akiket büntetésük letöltése után ki kellett volna toloncolni az országból; közülük egy azóta rendkívüli felháborodást kavaró rendőrgyilkosságot is elkövetett. A fegyvertelen, fiatal rendőrnőt tavaly novemberben lemészárló illegális bevándorlót azóta sem fogták el. Az ügy tragikomikus fordulataként a brit sajtó feltárta, hogy a tettes valószínűleg visszamenekült szülőhazájába, Szomáliába - vagyis oda, ahová a brit belügyminisztérium a rá leselkedő veszélyekre hivatkozva nem toloncolta vissza.

A brit kormányt ezekben a hetekben megrázó másik botrány főszereplője a 67 éves John Prescott miniszterelnök-helyettes, akinek házasságtörő kapcsolata hetek óta a lapok első oldalain van. Prescott és 43 éves volt titkárnője pásztoróráinak legapróbb részletei is feltárultak a bulvársajtó hasábjain. A helyzet odáig fajult, hogy a kiszivárogtatásoktól magát vérig sértve érző egykori alkalmazott már a veterán politikus férfiasságának (állítólag nem eltúlzott) méreteiről értekezett a boldog tömeglapoknak, végleg és végletes mértékben köznevetség tárgyává téve a régi vágású Labour-balszárnyon igen népszerű Prescottot.

A Blair nevéhez fűződő "Új Labour" belső, balos ellenzéke most elérkezettnek látta az időt arra, hogy akcióba lendüljön. Legalábbis ennek a kétségtelenül létező csoportnak tulajdonítja mind Blair, mind egyik leghűségesebb fegyverhordozója, John Reid belügyminiszter azt a levelet, amelyet a súlyos helyhatósági választási vereség másnapja óta köröztetnek az alsóházi

Labour-frakció soraiban. Ebben több tucat brit kormánypárti képviselő követeli Tony Blairtől, hogy most már vázolja fel távozása hivatalos menetrendjét.

Az igazsághoz tartozik, hogy Blair maga készítette elő akaratlanul is ezt a csapdát. A kormányfő - aki a brit baloldal történetében rekordot felállítva egymás után három választást nyert meg a Labour élén - már hónapokkal a legutóbbi, tavaly májusi parlamenti választások előtt, a brit belpolitika történetében példátlan módon bejelentette, hogy negyedszerre, vagyis 2009-ben vagy 2010-ben már nem ő kívánja csatába vezetni a pártot. Sem akkor, sem azóta nem közölte azonban távozásának valószínű időpontját, találgatások nem csillapodó özönét indítva el arról, hogy mikor adja át a helyét a mindenki által tényszerűen utódjelöltjének tekintett Gordon Brown pénzügyminiszternek.

A Thatcher-Blair párhuzam – és a különbségek

A kérdés most az: ismétli-e önmagát a brit politikatörténet? Másfél évtizeddel ezelőtt, az akkor kormányon lévő Konzervatív Pártot szintén egy politikai maratonista vezette Margaret Thatcher személyében. A mostani és az akkori képlet sok hasonlóságot mutat: Thatcher akkor már tizenegy éve volt a Downing Street-i miniszterelnöki rezidencia lakója, Blair éppen ezekben a napokban lépett kormányfői megbízatásának tizedik évébe. Mindketten három választást nyertek pártjuknak, mindketten földindulásszerű változásokat indítottak el pártjukban és az országban - és mindketten szembekerültek pártjuk puccsistáival.

Jól megfizetve

Tony Blair brit miniszterelnök és Angela Merkel német kacellár a legjobban fizetett politikus Európában a Hay személyzeti tanácsadó cég összeállítása szerint. A brit miniszterelnök évente 268 500 eurót, német kollégája 218 500 eurót keres. A 13 európai ország kormányfőinek fizetését összevető felmérés szerint a legkevesebbet Mikulas Dzurinda szlovák, és Kazimierz Marcinkiewicz lengyel miniszterelnök keres, évi 39 100, illetve 53 400 eurót. Ugyanakkor Blair és Merkel kevesebbet keres, mint a vezető beosztású üzletemberek: Blairnek 5-10 százalékkal, Merkelnek 10-15 százalékkal kevesebb a fizetése, mint egy brit, vagy német vezér-igazgatónak.

Thatcher esetében természetesen ismert a végkifejlet: Nagy-Britannia első női miniszterelnöke, Churchill óta az első brit kormányfő, aki - 1982-ben, a Falkland-szigetek visszahódításával - háborút nyert hazájának, és aki a közkedvelt szállóige szerint az egyetlen férfi volt kormányában, 1990 novemberében, saját frontján alulmaradt a szürke párteminenciások kezdeményezte parlamenti puccsban.

Thatcher harcolt - és harcol Blair is, aki éppen hétfőn tartott havi nemzetközi sajtóértekezletén utasította vissza a "balos puccsistáknak" a hatalomátadási menetrend felvázolására vonatkozó követelését.

Markánsak a különbségek is ugyanakkor a két eset között. Thatcher a maga háborújából szinte churchilli tekintélynek örvendve került ki. Blair a magáéban - vagyis az irakiban - gyakorlatilag az utolsó pennyig elköltötte azt rendkívüli mennyiségű rokonszenvtőkét, amellyel 1997-ben elkezdte miniszterelnöki pályafutását, és amely jelentős részben még a 2003-as iraki invázió előtt is megvolt.

Margaret Thatcher posztjára olyan önjelölt utódjelöltek pályáztak, akik még a "vaslady" esküdt ellenségei szerint sem voltak azonos súlycsoportba sorolhatók az akkori miniszterelnökkel, Blair mögött viszont ott áll, hosszú, súlyos árnyékot vetve a mostani kormányfőre, a mozdíthatatlan Gordon Brown pénzügyminiszter. Brown ugyan még vasárnapi BBC-interjújában is azt mondta, hogy "nem tudhatjuk, ki követi Tonyt a miniszterelnöki székben", de mindenki pontosan tudja, hogy ő a megmásíthatatlanul kijelölt utód.

És végül: Thatchernek esze ágában sem volt önként távozni, Blair viszont maga jelentette be másfél évvel ezelőtt, hogy a Munkáspárt a negyedik választási kampányt már nem az ő irányításával vívja meg.

Kérdés, hogy a "puccsistajelöltek" megvárják-e, amíg végül bejelenti azt is, hogy mikor adja át a kormányrudat.