Nem lehet nem észrevenni az izraeli katonák elrablásának (amely nyilvánvalóan tudatos provokáció volt az Iszlám Ellenállás és a Hezbollah részéről) előzményeit. Egyrészt Ehud Olmert izraeli kormányfő májusban értésre adta: kormánya mindaddig nem tárgyal a Hamász vezette palesztin kormánnyal, amíg a palesztinai választásokat megnyerő szervezet nem mond le az erőszakról, nem ismeri el Izraelnek a létezéshez való jogát, valamint a korábbi kétoldalú megállapodásokat.

Olmert leszögezte: ha a palesztin kormány az év végéig nem fogadja el a béketárgyalások feltételeit, úgy Izrael egyedül fogja kijelölni a zsidó és a (majdani) palesztin állam közös határát. A miniszterelnök ezzel mintegy lépéskényszerbe hozta a Hamászt, az EU és Washington által terroristának minősített szervezetre hárítva a felelősséget azért, ha Palesztina határait a Palesztin Hatóság nélkül jelölnék ki.

Irán uszít és fölfegyverez

A másik, crescendóban érzékelhető előzmény a tavaly nyáron megválasztott új iráni elnök számos kirohanása volt a zsidó állam ellen. Mahmúd Ahmadinezsád ismételten kétségbe vonta az európai zsidóság nácik általi megsemmisítését, és Izrael államnak "a térképről való eltörlését" sürgette több beszédében. A palesztinok sorsát és szenvedéseit hangsúlyozó nyilatkozataiban és interjúiban - mintegy fátylat borítva arabok és perzsák nem éppen konfliktusmentes, több évszázados viszonyára - Ahmadinezsád rendre "testvéreknek" nevezte a szomszédos Irak, illetve Palesztina lakosait.

Ezzel párhuzamosan - de persze a színfalak mögött - tervszerűen folyt a Hezbollah milícia felfegyverzése, megerősítése Libanon déli térségében, ahonnan az izraeli hadsereg 2000 májusában vonult ki. (Jelenlétét a jeruzsálemi kormány éppen az észak-izraeli települések elleni rendszeres rakétatámadások megakadályozásával indokolta.) Az űrt a Hezbollah rövid idő múlva "betöltötte", majd megkezdte arzenáljának bővítését és korszerűsítését. A nemzetközi sajtó tényként kezeli, hogy a síita milícia fegyvereinek döntő része Iránból származik (Raad, Fadzsr, Zelzal rakéták), s azok Szírián át jutnak el a Hezbollahhoz.

Nyilvánvalóan nem túlzóak azok az állítások, miszerint a milícia 12-15 ezer rakétát halmozott fel Dél-Libanonban; így akár hónapokon át képes folytatni észak-izraeli települések katyusákkal és más lövegekkel történő támadását. A térség legkorszerűbbnek tartott hadseregével rendelkező Izrael tüzérségi és légi támadásokkal válaszol, ám a rakétaindító állásait tudatosan lakóházakba vagy azok szomszédságába telepítő Hezbollahra mért csapások rendre ártatlan civilek életét is kioltják. Ez történt a hétvégén Kana faluban, ahol 54 polgári személy - köztük számos gyermek - halt meg.

Erre a körülményre ismételten felhívják a figyelmet vezető izraeli politikusok és főtisztek - ám úgy tűnik, ez a tragikus pont tudatos része a síita milícia taktikájának. A számtalan libanoni polgári áldozatnak köszönhetően mára jóformán elnémultak Libanonban a Hezbollah-ellenes hangok. A vasárnapi bejrúti demonstrációkon már csak Izrael- és ENSZ-ellenes jelszavakat skandált a több ezres tömeg, harsányan éltetve Naszrallah sejket, a síita milícia vezetőjét. Mára elképzelhetetlenné vált az, amit Izrael július közepén szorgalmazott: hogy tudniillik a libanoni hadsereg fegyverezze le a Hezbollah harcosait. Libanonban - amely 1967-ben bölcsen kimaradt a hatnapos közel-keleti háborúból - ma már csak egyetlen ellenség létezik: Izrael, amely a lakosság túlnyomó többségének meggyőződése szerint igazságtalan és véres háborút indított kicsiny északi szomszédja ellen.

A konfliktusban egyelőre a csendestárs szerepét játszó Szíria elnöke vasárnap "állami terrorizmussal" vádolta Izraelt a kánai bombázás nyomán. Az 1967 óta Izrael legádázabb ellenségének számító Szíria - ahol jelentős síita kisebbség él - egyelőre óvakodik attól, hogy a Hezbollah oldalán beavatkozzék a küzdelembe. Mindazonáltal diplomáciai síkon mindent elkövet, hogy kemény hangú fellépésre bírja az Arab Ligát. Ez azonban eddig nem járt eredménnyel.

A 22 tagállamot tömörítő testületben valójában az történik, amit a két "nehézsúlyú" tag, Egyiptom és Szaúd-Arábia akar. Márpedig egyikük sem érdekelt abban, hogy a Közel-Keleten megerősödjenek a szélsőséges erők és mozgalmak. Mind Kairónak, mind Rijádnak elég gondja van azzal, hogy féken tartsa saját fundamentalista ellenzékét.

A másik ok, amiért az Arab Liga nem siet még verbálisan sem a Hezbollah segítségére, annak külső támogatójában keresendő. Irán egyfelől nem arab állam, másfelől az iszlám síita ágát követi. Az arab országok túlnyomó többségének a lakossága viszont a szunnita felekezethez tartozik. A Hezbollah libanoni győzelme nyilvánvalóan még inkább fölértékelné Iránt - amelynek helyzete az amerikaiak iraki "gyengélkedése" nyomán amúgy is jócskán megerősödött már -, s ez a fölértékelődés az arab államok közel-keleti pozíciójának a rovására menne végbe - vélik elemzők.

Ráadásul az Arab Ligát kimondatlanul is nyugtalanítja az iráni nukleáris program körül hónapok óta zajló nemzetközi vita. Amennyiben Teheránnak sikerülne az, amivel a Nyugat gyanúsítja - hogy ti. atomerőmű építésének örve alatt titokban atomfegyver gyártásán fáradozik -, úgy a nem arab iszlám ország vitathatatlanul a Közel- és a Közép-Kelet domináns hatalmává válna. Ez a kilátás pedig nem csak Washingtonban és Jeruzsálemben okoz fejfájást.