A szabályokon először Florida változtatott: 1901-ben törvényben rögzítette a Demokrata Párt tagjainak jogát, hogy maguk válasszák meg az elnökjelölt személyéről szavazó küldötteiket. A példát 1905-ben Wisconsin, 1906-ban Pennsylvania, 1910-ben pedig Oregon követte.

Az előválasztás 1912-ben váratlan népszerűségre tett szert, amikor Theodore Roosevelt korábbi elnök a hivatalban lévő William Howard Taft ellenében szerette volna megszerezni a Republikánus Párt jelöltségét. A tíz előválasztás közül kilencben le is győzte Taftot, ez azonban nem számított, mert az utóbbi a saját embereivel töltötte fel a konvenciót, és könnyedén megszerezte az elnökjelöltséget. A választást viszont pártja megosztottsága miatt elveszítette a demokrata Woodrow Wilsonnal szemben.

Először 1972-ben határoztak az elnökjelölt személyéről az előválasztások, és a demokraták példáját a republikánusok is követték. Megerősödött a pártgyűlés szerepe is, ahol az előválasztásokkal szemben nem titkos voksolással, hanem nyílt színi vita utáni szimpátiaszavazással rangsorolják a pályázó politikusokat.

Az államok többsége előválasztást tart, amely lehet zárt, valamint részben vagy teljesen nyílt. Zárt esetben csak az adott párt regisztrált szavazói voksolhatnak az elnökjelöltségre pályázókról, a részben nyílt előválasztáson a magukat függetlennek mondók is, míg a teljesen nyílt variációnál akár a másik párt támogatói is átszavazhatnak.

A két nagy párt eltérően osztja el a delegátusokat. A demokratáknál a jelöltségre pályázók közül azok, akik legalább 15 százalékot kaptak, a megszerzett szavazatok arányában részesednek a küldöttekből. A republikánusoknál az arányos leosztás mellett gyakori "a győztes mindent visz" elve, azaz egy állam összes küldöttét a legtöbb szavazatot szerző kapja - akárcsak az elnökválasztásnál, amikor is az állam minden elektorát megnyeri a legtöbb voksot begyűjtő jelölt. (Így söpörhette be a szuperkedden például New York állam összes republikánus delegátusát John McCain, és egy sem jutott legnagyobb ellenfelének, Mitt Romneynak.) A küldötteken kívül mindkét párt konvencióján úgynevezett szuperdelegátusok is szavaznak - őket az állami, illetve az országos pártvezetés delegálja.

Az első pártgyűlést hagyományosan Iowa tartja, az előválasztást pedig New Hampshire. A két kis állam előjogai ellen mindig is tiltakoztak a nagyobbak, hiszen sűrűn előfordult, hogy mire az utóbbiak megtartották a maguk selejtezőjét, a nagy pártoknál már csak egy-egy politikus maradt talpon. Emiatt nemcsak az izgalmak, hanem a kampányhirdetésekből származó bevételek is elmaradtak. Ezért a nagyok elkezdték egyre előbbre hozni az előválasztásokat, illetve a pártgyűléseket, s kialakult az egyszerre több állambeli szavazást rendező úgynevezett szuperkedd. Kezdetben március elején volt, 1988-ban kilenc déli állam tartotta egy napon a selejtezőt, 2000-ben 16 állam voksolt egyszerre, és bár négy évvel később csak tíz, de már benne volt a legnépesebbek közül Kalifornia és New York.

A mostani, február 5-ei szuperkedd minden eddiginél korábbra került, és nagy volt a tolongás: 19 államban tartott mindkét párt előválasztást vagy pártgyűlést, további háromban a demokraták pártgyűlést, kettőben pedig a republikánusok előválasztást. A selejtezők minél előbbre hozatalát mindkét párt megpróbálta megakadályozni, és - Iowa, valamint New Hampshire előjogait elismerve - megbüntették a február 5-e előtti dátumra előválasztást kitűző államokat. A republikánusok a tolakodó Florida, Michigan és Wyoming delegátusainak a felét elvették, a demokraták pedig egyetlen küldöttet sem hagytak Michigannek és Floridának. Így hiába győzött az utóbbiban a múlt héten Hillary Clinton, diadala csak szimbolikus, nem lett több szavazója a nyárvégi jelöltállító konvencióra.