Semmit sem visznek

Benkő Imre

A politizáló társasági élet színterévé változtatta a brit pubokat a május 6-ai parlamenti választás. A sörözők a Premier League mérkőzései mellett a pártvezérek tévévitájának a közvetítését hirdető táblákkal csalogatják a vendégeket. A szigetország történetében először rendeznek ilyen vitákat – ami nyomban fel is forgatta a párterőviszonyokat. A HVG tudósítója már a három pártvezér – a munkáspárti Gordon Brown, a konzervatív David Cameron és a liberális demokrata Nick Clegg – első tévévitája után azt tapasztalta, hogy a választás úton-útfélen beszédtéma lett Londonban. A szócsata ugyanis a liberális Clegg látványos sikerét hozta, és pártja népszerűségét is alaposan megdobta. Ráadásul a fiatalok szavazási hajlandóságát is erősítette az 59 éves kormányfő Brownnál másfél évtizeddel fiatalabb két ellenlábas meggyőző szereplése.

A HVG újságírójának nyilatkozó londoniak szakszerűen indokolták, milyen megfontolásból szavaznak a pártok jelöltjeire, vagy miért utasítják el őket. A közvélemény-kutatásokat megerősítő beszélgetésekből is kitűnt, hogy a britek ezúttal igen megosztottak, de elegük van a 13 éve hatalmon lévő Munkáspártból. Némelyikük szinte a pokolba kívánja, sokaknak személy szerint Brownnal van a legnagyobb bajuk.

Elégedetlenek a Tisztességes jövő mindenkinek című programmal jelentkező munkáspárti kormány gazdasági teljesítményével, felemlegetik a rekordszintű – a friss adatok szerint 2,5 milliós – munkanélküliséget, aggodalmat kelt a GDP 12,7 százalékát is elérő költségvetési hiány és a 68 százaléknyi államadósság. A deficit finanszírozása az idén és jövőre háztartásonként 6 ezer fontos, 2015-ig pedig további 25 ezer fontos hitelfelvételt igényel. Megoldatlan a több mint egymillió illegális bevándorló helyzete is. Mindeközben a választók a teljes politikai elit számlájára írják a minden pártot érintő, tavaly kirobbant képviselői finanszírozási botrányt.

Mégsem érzékelhető kormányváltó hangulat – állította a HVG-nek Kate Davies, a YouGov közvélemény-kutató politikai elemzője. Szerinte ennek az az oka, hogy az ellenzéki konzervatívok nem igazán meggyőzőek, jóllehet kampányukat a változásra építik.

A legtöbben a hatalomra hagyományosan esélytelen, a brit pártpalettán rendre harmadik erőnek számító liberális demokratákat dicsérték. Nem alaptalanul. Az utca emberéhez hasonlóan az elemzők is egyetértenek abban, hogy Clegg az első tévévitán mutatott lendületes, taktikus szereplésével – amit a múlt heti másodikban is tartani tudott – népszerűségben immár nem sokkal marad el Cameron mögött. Meggyőzte a választókat, hogy képes alternatívát kínálni a két nagy párttal szemben, és egyenrangú fél lehet a szokás szerint egymást váltó Munkáspárt és a toryk mellett. Az egyre kiegyensúlyozottabb erőviszonyok közepette Clegg mindezt érzékeli, és már szinte a királycsináló szerepében tetszeleg.

Bánkuti András

Az a különös helyzet állhat elő, hogy egyik nagy pártnak sem sikerül abszolút többséget összehoznia a parlamentben. Hiába népszerűbbek a konzervatívok a Munkáspártnál, a csak egyéni választókerületekből álló rendszerben a számítások szerint legalább 8 százalékpontos győzelemre lenne szükségük, hogy egyedül kormányozhassanak. A toryknak legutóbb 1931-ben kellett annyi helyen elnyerniük a munkáspártiaktól a mandátumot, amennyi körzetben most kellene fordítaniuk ahhoz, hogy egyedül alakíthassanak kormányt. Pedig Cameron számára most nem kisebb a tét, mint hogy – a munkáspárti exkormányfő Tony Blair 1977-es sikeréhez hasonlóan – viszonylag fiatalon, 44 évesen kormányfő legyen.

A közvélemény-kutatások szoros eredménye csupán az országos hangulatot érzékelteti, azt nem tükrözi, hogy az egyes választókerületekben hogyan állnak a jelöltek. Ezért vezet bizonytalan eredményre, ha a népszerűségi mutatók alapján végeznek mandátumbecslést. Az sem perdöntő, melyik párt szerez országosan több szavazatot. A lényeg az ugyanis, hogy az egyes választókerületeket nyerjék meg bármilyen többséggel (lásd Taktikai szavazás című írásunkat). Az előző, 2005-ös választáson például a Munkáspárt a 646 fős törvényhozásban az országos szavazatok 35,2 százalékával megszerezte a parlamenti helyek 55,2 százalékát, azaz 66 fős többséghez jutott. Ezért is kérdés, hogy az egyes körzetekben általában harmadik helyen álló liberális demokrata jelöltek valóban mandátumra tudják-e váltani hirtelen támadt népszerűségüket a munkáspárti és konzervatív indulók ellenében.

A szoros helyzetek esetén, amilyen a mostani is, a rendszer még inkább felerősíti az egyenlőtlenségeket. Ezúttal az is megtörténhet, hogy bár a Munkáspárt országosan a legkevesebb szavazatot kapja, mivel jelöltjei az egyes választókörzetekben hozni tudják a minimális többséget, a párt jelöltjei jutnak a legtöbb mandátumhoz. Ez történt 1974 februárjában, amikor a Munkáspárt 250 ezer szavazattal kevesebbet szerzett, mint a toryk, mégis néggyel több mandátumhoz jutott, bár így sem volt meg a parlamenti többsége, ahogy a toryknak sem. Fél év múlva új választást írtak ki, amit a Munkáspárt megnyert.

Már meg is kezdődtek a koalíciós taktikázások Londonban. Clegg közölte, nem hajlandó támogatásával hatalomra segíteni a Munkáspártot, ha pártja harmadikként végez, de a legtöbb mandátumot kapja, mert ez a rendszer visszáságából fakadna. Akkor sem teszi ezt meg, ha a Munkáspárt programjában is szerepel a választási rendszer reformja, igaz, nem az arányos rendszer bevezetése, amiről egyébként a toryk hallani sem akarnak. Bár Cameron kampánykörútjának egyik beszédében nyitva hagyta a kérdést, és már nem zárja ki a konzultációt a liberális demokratákkal a rendszer reformjáról. A két párt között uniós ügyekben és gazdasági kérdésekben ma még sokkal nagyobb a nézeteltérés, mint a liberálisok és a Munkáspárt között.

TÁLAS ANDREA / LONDON