Megint az utca vált a politikai csatározások fő színterévé Egyiptomban, veszélybe sodorva a november 28-án kezdődő parlamenti választást, amely a tervek szerint több szakaszban jövő márciusig tartana. A kairói Tahrír teret benépesítő tízezrek ezúttal az átmeneti katonai kormány ellen tiltakoztak, a rendőrök és a katonák pénteken kezdődött brutális fellépésének következtében legalább harmincan vesztették életüket. Ez volt az egyik legsúlyosabb erőszakos hatalmi beavatkozás, mióta februárban, ugyancsak a Tahrír téren, heteken át tüntető százezrek nyomására – három évtizedes uralom után – távozott Hoszni Mubarak elnök. A feszültség csökkentésére hétfőn lemondott a kormány, amit a katonai tanács kedden el is fogadott. Ezt követően megállapodott több párttal új kormány alakításáról és arról is, hogy jövő júniusban elnökválasztást tartanak, a tábornokok pedig július 1-jén átadják a hatalmat.
Sebesült a Tahír téren
AP
Mindkét fél érdeke, hogy a választás hétfőn elkezdődhessen. Ennek ellenére elképzelhető, hogy megreked a demokratikus átalakulás, mert az időközben bíróság elé állított Mubarakot korábban támogató hadsereg egyesek szerint nem átmeneti szerepet szán magának. A múlt héten a Muszlim Testvériség kezdeményezte a megmozdulást, amelyhez aztán a Mubarak megbuktatásában jelentős szerepet vállalt fiatal liberális aktivisták is csatlakoztak. Éppen azt akarták elérni, hogy Mohamed Husszein Tantavi marsall, a katonai tanács feje – mellesleg Mubarak két évtizeden át volt védelmi minisztere – adja át a hatalmat átmeneti polgári kormánynak. A követelésekhez a Muszlim Testvériségnél konzervatívabb iszlamisták, a szalafisták egyik elnökjelöltje, Hazem Szalah Abu Iszmail is csatlakozott. Tantavi kedden azt is kijelentette, hogy a hadsereg nem akar kormányozni, és késznek mutatkozott arra, hogy a hatalomátadásról tartsanak népszavazást.
Az ideológiailag színes ellenzék (lásd a HVG-interjút) egyöntetű haragját a hadsereg alkotmányozási elvei váltották ki. A Mubarak-éra utáni alaptörvényt az új parlament által kinevezett százfős bizottság dolgozza majd ki. A katonai vezetés vétójogot szeretne azonban az alkotmánytervezet felett, és a szövegbe foglalná, hogy a hadsereg állapíthassa meg a saját, titkos költségvetését. Sőt egyes hírek szerint nemzetbiztonsági tanácsot állítanának fel, amely bizonyos kérdésekben lényegében a kormány fölött állna. Úgy fest, mintha a tábornokok ki akarnák vonni magukat a demokratikus ellenőrzés alól, és meg szeretnék őrizni politikai befolyásukat, továbbá jelentős gazdasági érdekeltségeiket.
A demokratikus erők és a fegyveres testületek közti viszonynak az sem tett jót, hogy az átmeneti katonai kormány nem oldotta fel a szükségállapotot, és emberjogi szervezetek szerint polgárok ezreit citálják még mindig hadbíróság elé. Egyes egyiptomi elemzők úgy vélik, a katonák szerepéről folyó vita akár évekig is eltarthat, mivel rövid és középtávon a politikai porondon egyetlen erő sem lesz képes megnyirbálni az egyenruhások hatalmát.
A mostani utcai összecsapások egyes vélemények szerint akár hosszabb távú kaotikus állapotot is előrevetíthetnek, aminek bizonytalan a végkimenetele. A 80 milliós országban 50 millióan válogathatnak majd többtucatnyi új párt között, és sok szavazó arra panaszkodik, fogalma sincs, kire adja a voksát. A zavart növeli, hogy a pártlistákat és egyéni választókerületeket alkalmazó választási rendszer túl bonyolult. Mivel a mandátumok harmadát töltik csak be egyéni jelöltek, a választási körzetek igen nagyok, ami nem segíti a főként vidéki szavazókat, akik eddig a személyes ismertség és lojalitás alapján adták le voksukat.
Az iszlamisták tábora is tagolt. A Muszlim Testvériség újonnan alapított Szabadság és Igazság Pártja mellett létrejöttek mérsékelt vallásos formációk és radikális szalafista csoportok. Az előrejelzések bizonytalanok, de az iszlamisták az alsóház 498 helyének 40 százalékát szerezhetik meg, a liberális pártok pedig a harmadát. De bármilyen legyen is a parlament összetétele, ha a választási folyamat tüntetések és a rendfenntartók erőszakos fellépései közepette – netán csalásokkal vagy visszaélésekre utaló vádaskodásokkal – zajlik, akkor az új törvényhozás aligha nyeri el az ország bizalmát. Az új politikai rendszer pedig képtelen lesz visszacsábítani a külföldi befektetőket, akikre nagy szükség lenne.
A gazdaság állapota sokat romlott az utóbbi kilenc hónap alatt. A külföldi valutatartalékok 36 milliárd dollárról 24 milliárdra zuhantak, a költségvetési deficit az idén eléri a GDP tíz százalékát. A növekedés az utóbbi évek 5–7 százalékáról 2011-ben a hivatalos adatok szerint 3 százalékra esik, de közgazdászok ezt is túl derűlátó prognózisnak tartják. Az idegenforgalom összeomlott, az ágazat az idén 3 milliárd dollárt vesztett a turisták elmaradása miatt. A februári tüntetések egyik mozgatórugója éppen a társadalmi egyenlőtlenségek miatti elégedetlenség volt, ezért a gazdaságban is rendszerváltásra van szükség, hiszen a magánszektor gyenge, és a korrupt elit által kézi vezérléssel irányított állami szektortól függ.
A demokratikus erők egyik reménye lehetne, hogy az USA melléjük áll. Csakhogy az amerikai külpolitika most ugyanúgy a zavarodottság jeleit mutatja, mint az arab tavasz elején: egyszerre felelne meg a demokratikus változás és a stabilitás egymásnak ellentmondó igényeinek. Ráadásul Washington bizalmatlan az iszlamistákkal szemben, és a Tahrír téri tüntetők körében terjed a nézet, hogy az USA számára kedvező, ha a hadsereg kézben tartja a gyeplőt. Az amerikai kormánynak van egy fontos eszköze: az Egyiptomnak szánt évi közel 3 milliárd dolláros segélyből 1,3 milliárdot a hadsereg kap, ami a fegyveres erők költségvetésének a negyede. Amerikai főtisztek pedig közeli kapcsolatokat ápolnak az egyiptomi tábornokokkal.
Hillary Clinton amerikai külügyminiszter mindenesetre figyelmeztetett, ha Egyiptom irányítása továbbra is néhány kiváltságos, nem választott személyiség kezében marad, az további zavargások forrása lehet, és Kairó történelmi lehetőséget mulaszt el. De félő, hogy nem csak Egyiptom. Az arab világ legnépesebb országa, egyúttal szellemi központja jelentős hatással van a térségre, márpedig egyelőre úgy tűnik, hogy – Tunézián és esetleg Líbián kívül – a régió országaiban vagy polgárháborús állapot, vagy brutális elnyomás a jellemző.
KERESZTES IMRE
