Lecsengőben

Nem gondolhatják komolyan a Fehér Házban, hogy Izrael föladja a saját létére veszélyesnek tekintett iráni atomalkuval szembeni vehemens ellenkezését, ha szabadon engedik Jonathan Pollardot, akit 1987-ben azért ítéltek életfogytiglani börtönre, mert kémkedett a zsidó állam javára – fogadta szinte egyöntetű hüledezés a The Wall Street Journal amerikai gazdasági napilap múlt pénteki értesülését. A tervet és az árukapcsolást egyaránt határozottan tagadta Alistair Baskey, a nemzetbiztonsági tanács szóvivője. Mások azt tették hozzá: a gesztusnak már csak azért sem lenne értelme, mert az amerikai–izraeli viszonyban korábban is lehetséges alkualanyként számon tartott, a jövő héten a 61. születésnapját betöltő Pollardot 30 évi börtön után, novemberben valószínűleg amúgy is kiengednék az észak-karolinai Butnerben lévő börtönéből. Az első meghallgatása júliusban már lezajlott, és arra számítanak, a washingtoni kormány nem akadályozza meg a feltételes szabadlábra helyezést azzal, hogy Pollardot továbbra is az ország biztonságára veszélyesnek minősíti, és az elítélt börtönbeli magaviseletével kapcsolatban sem merül fel a további elzárását indokoló kifogás.

Az ügy három évtizede terheli meg a kétoldalú kapcsolatokat, és a klasszikus hidegháborús kémkrimibe illő sztori főszereplője rendkívül ellentmondásos személyiség. Pollard számára kisgyerekkora óta fontos volt a zsidó identitása, és bar micvája évében, 1967-ben sírva imádkozott, hogy az arab–izraeli háború ne a zsidó állam pusztulásával járjon. A texasi Galvestonban született, de Illinois államban cseperedő fiú családjában meghatározó élmény volt a holokauszt, mert anyjának a litvániai Vilniusban élő hozzátartozói közül hetvenen váltak a nácik áldozatává. A kémregényeket faló Pollard korán elhatározta, hogy minden eszközzel segít Izraelnek, ahol 16 évesen eltöltött egy nyarat, és szülei csak azzal tudták lebeszélni az odaköltözésről, hogy meggyőzték, akkor tesz jót, ha továbbképzi magát. A kaliforniai Stanford Egyetemen a tanulmányai mellett már a fantazmagóriáinak élt, a mikrobiológusként a világot járó, majd tapasztalatairól az amerikai hírszerzésnek úti jelentéseket író apját CIA-ügynökként állította be a társai előtt, s azt hazudta: ő maga az izraeli titkosszolgálatnak, a Moszadnak dolgozik, és harcolt az 1973-as jom kippuri háborúban.

Az amerikai haditengerészeti hírszerzés 1979-ben, 25 éves korában alkalmazta elemzőként, nem tudván arról, hogy Pollard két évvel korábban már megbukott a CIA hazugságvizsgálatán, ahol biztonsági kockázatnak minősítették. Mivel a bürokrácia labirintusában egy másik poligráfos buktája is elveszett, 1984 nyarán olyan beosztást kapott, amelyben a legszigorúbb titkokhoz is hozzáfért. Szinte azonnal felajánlotta szolgálatait az izraelieknek, akik Aviem Sella ezredest, a légierő éppen az USA-ban tartózkodó tisztjét jelölték ki kapcsolattartójának. Bőröndszámra szállította az iratokat, amelyek másolására az izraeliek külön lakást béreltek washingtoni követségük közelében. Pollard cserébe havi 1500 dollárt kapott, és a feleségével elvitték egy európai „nászútra” is, ahol minden költségüket fedezték – beleértve a neje által kiválasztott zafírköves gyémántgyűrűt –, s egy svájci bankszámlára komolyabb összeget ígértek későbbre.

Egyik, gyanút fogott munkatársa azonban feljelentette Pollardot, és ő – amikor már az FBI ügynökei követték – a feleségével együtt 1985. november 21-én, a kerítést autójával áttörve az izraeli nagykövetség területére hajtott, ahol menedéket kért. Ezt azonban éppúgy megtagadták tőle, mint annak elismerését, hogy a zsidó államnak kémkedett, és kiadták az épületet körülvevő FBI-embereknek. 1987. március 4-én egy szövetségi bíró életfogytiglanra ítélte kémkedésért; a hazaárulás vádja azért nem állt meg, mert azt az amerikai alkotmány értelmében csak olyasvalaki követheti el, aki az USA ellenségét segíti, márpedig Izrael szövetséges. Pollard felesége bűntársként öt évet kapott, s miután szabadult, elváltak. Az elítélésekor érvényes törvények alapján Pollard 30 év után bocsátható feltételesen szabadlábra, és a számítás az 1985. novemberi őrizetbe vételekor kezdődött.

A történészek és a napvilágra került esetek szerint az USA és Izrael, noha szövetségesek, gyakorlatilag a zsidó állam alapítása óta kémkedtek egymás ellen. Izrael azért, hogy a léte érdekében kipuhatolja Washington terveit a Közel-Keleten, az USA pedig azért, hogy megtudja, Izrael nem készül-e keresztülhúzni a számításait a számára stratégiai fontosságú régióban. Pollard ügye azonban más volt. Caspar Weinberger akkori védelmi miniszter a bíróságnak küldött, 48 oldalas véleményében – amelynek meghatározó része ma is titkos – az USA történetében a legnagyobb kárt okozó kémnek minősítette a férfit. Aki nemcsak a szovjet, pakisztáni, palesztin és arab katonai titkokról lebbentette fel a fátylat, de gyakorlatilag leleplezte az USA elektronikus hírszerzési módszereit is (utóbbit tette meg jóval később, immár globális vihart kavarva, Edward Snowden is, aki Moszkvában lelt menedékre).

Pollard esete az amerikai zsidóság körében is szinte egyöntetű felháborodást váltott ki. A férfi ugyanis nem győzte hangsúlyozni – fatális taktikai hibával az ítélethirdetés előtt adott interjújában is –, hogy tettét az Izrael iránti feltétlen hűség vezérelte. Ez pedig az USA-ban felélesztette a zsidók kettős lojalitásával kapcsolatos félelmeket, amik – néhány kivételtől eltekintve – egészen Ronald Reagan elnökségéig megakadályozták, hogy az ország nemzetbiztonsági fontosságú pozícióira eljussanak. A botcsinálta kémet ezért éppúgy elítélte felettese, Sumner Shapiro ellentengernagy, a haditengerészet hírszerzésének első zsidó parancsnoka, mint Abraham Foxman, a Rágalmazás Elleni Liga vezetője, akit emlékezete szerint életében egyszer náciztak le zsidók: Pollard elszánt védelmezői.

A három évtized alatt az amerikai zsidóság véleménye enyhült, egyre többen hangoztatják, hogy az első börtönévei alatt az elítélésében még makacsul antiszemitizmust látó Pollard nem okozott akkora kárt, hiszen végső soron egy szövetségesnek akart segíteni, s már különben is megbűnhődött a tettéért. Izrael is keblére ölelte megtagadott kémjét, aki 1995-ben megkapta az állampolgárságot. Három évre rá pedig az akkor is miniszterelnök Benjamin Netanjahu hivatalosan elismerte, hogy a zsidó államnak dolgozott, és 2002-ben ellenzéki politikusként a börtönben is meglátogatta az Izraelben osztatlan népszerűségnek örvendő Pollardot. Az amerikai hírszerző közösség viszont nem felejt. Amikor Bill Clinton elnök 1998-ban hajlott rá, hogy a közel-keleti békemegállapodás elősegítése érdekében kegyelmet adjon Pollardnak, George Tenet, a CIA igazgatója azzal tántorította el, hogy az azonnali lemondását helyezte kilátásba. Az idő előtti szabadon bocsátásnak a CIA és az FBI berkeiben most sem örülnének, ám a novemberi feltételes szabadulásba beletörődtek.

NAGY GÁBOR