Vadkelet

Nehéz megmondani, kik ijedtek meg jobban: a pénzüket a sanghaji és a sencseni tőzsde lejtmenetében elveszni látó kínai kisbefektetők vagy a zuhanást, annak gazdasági és társadalmi hatásától félve, egyre radikálisabb eszközökkel megakadályozni próbáló pekingi kormányzat gazdaságpolitikusai. Mindkét csoport úgy gondolta, hogy az előző durva eladási hullámra reagálva július közepén hozott intézkedések stabilizáló erővel hatottak, ám múlt pénteken a részvényárfolyamok újra elindultak a mélybe, s hétfőn a sanghaji tőzsde történetének második legnagyobb, 8,48 százalékos esésébe fordult a menekülés a papírokból.

Láthatólag piaci körülmények közötti normális korrekcióról van szó, hiszen a június közepi csúcsot megelőző 12 hónap alatt a kínai részvények árfolyama átlagosan mintegy 150 százalékkal emelkedett, és az esés mértéke az utóbbi másfél hónapban nagyjából 30 százalékra tehető – vagyis az örök tőzsdei szabály szerint azok a naivok bukták a legnagyobbat, akik csak a hossz végén szálltak be. A baj azonban az, hogy a sanghaji és a sencseni tőzsdén egyáltalán nem tiszta piaci viszonyok uralkodnak, s az ott történteket erősen befolyásolja a Kínai Kommunista Párt (KKP) által meghatározott gazdaságpolitika. Éppen a transzparencia hiányára, illetve a mindig a levegőben lógó állami beavatkozásra utalva nem vette be június közepén az amerikai MSCI indexkezelő a kínai papírokat a feljövőben lévő piacok globális mutatójába, amelyet világszerte 1500 milliárd dollárt kezelő befektetési alapok követnek. Pedig akkor a sanghaji és a sencseni tőzsde együttes kapitalizációja már a világon a második legnagyobb volt a New York-i Értéktőzsdéé (NYSE) után.

Az azóta történtek tökéletesen igazolták ezt a döntést. A tőzsdei pánikra reagálva a kínai jegybank, a tőzsdefelügyelet és a kormány – amelyek a 2008-as válság óta felpuhult nyugati szabályokban foglaltaknál jóval szorosabban együttműködnek, s a végső döntéseket a politikusok hozzák – összehangolt lépéseket tett. Megtiltották, hogy a részvényeket shortolják – azaz származékos ügyletekkel az árfolyam esésére spekuláljanak –, állami mentőalapot hoztak létre, amely beszállt a papírok vásárlásába. A kormányzati ellenőrzés alatt álló China Securities Finance Corporation vezényelte az akciót, hitelezte a vásárlásra ösztönzött brókerházakat, és maga is vette a részvényeket. Megtiltották a jegyzett vállalatokban 5 százalékos pakettnél többet birtoklóknak, hogy eladjanak a részesedésükből, és július elején felfüggesztették a tőzsdei bevezetéseket is. Az utóbbinak az volt a célja, hogy a befektetői pénzt a már a piacon forgó részvények felé tereljék, és a KKP nem először élt ezzel az eszközzel: legutóbb 2012-ben tett így, hogy a tízévente ütemezett hatalomváltás idején – amikor a pártfőtitkári-államfői posztra Hszi Csin-ping, a miniszterelnökire pedig Li Ko-csiang lépett – nehogy tőzsdei pánik zavarja meg a társadalmi harmóniát.

A Kínából induló pánikhullám végigsöpört a világ tőzsdéin, noha első pillantásra nem lenne túl nagy ok az aggodalomra. Sanghajban és Sencsenben ugyanis – amint azt az MSCI szintén szóvá tette – minimális a külföldi befektetők jelenléte, mert ők csak közvetetten, főleg a Kínán belül különleges státust élvező Hongkongon keresztül vehetnek jüanban jegyzett részvényeket. Így hiába szabadulnak ők is hetek óta a papíroktól, becslések szerint még így is „csak” 7,6 milliárd dollárnyin adtak túl, miközben a két kínai börze kapitalizációjából több mint 3 ezermilliárd dollár tűnt el.

Kínán kívül inkább attól tartanak, hogy a tőzsdei pánik csak lázreakció, ami a gazdaság betegségét mutatja. A kínai GDP gyarapodása a korábban megszokott két számjegyű ütemről – de még a 2011-es 9,5 százalékról is – tavalyra 7,4 százalékra lassult. Az idei hivatalos cél a 7 százalék, amihez a kínai közvélekedés alapján minimálisan szükség van a társadalmi béke fenntartásához, hogy a növekvő gazdaság felszívja a munkaerőpiacra belépők tízmillióit – a demokráciát követelő 1989-es, Tienanmen téri tüntetések az egymást váltó vezetők fejébe vésték az összefüggést. Az első két negyedévben sikerült is teljesíteni a célt, ám a statisztikai hivatal szóvivőjének igencsak bizonygatnia kellett a sajtótájékoztatóján, hogy az adatok a valóságot tükrözik, a külföldi közgazdászok ugyanis biztosak benne, hogy Peking kozmetikázza a számokat. A világ második legnagyobbjává nőtt kínai gazdaság lassulása pedig megállíthatja a válságból való kilábalást, lefékezheti a többiek konjunktúráját.

Többen kísérletet tettek különböző részmutatók – például az áramfelhasználás, a kiskereskedelmi forgalom vagy a fuvarozási tarifák – alapján saját GDP-mutatót összebarkácsolni, ami szerintük legfeljebb 5 százalék körüli növekedést jelez. Hasonlóan kritikával kell fogadni a tőzsdei árfolyammozgások számait is, Kínában ugyanis felfüggesztik annak a részvénynek a kereskedését, amely napon belül 10 százalékot esik (vagy emelkedik), de maguk a cégek is kérhetik előzetesen ugyanezt. Így fordulhatott elő például július 9-én, az egyik nagy zuhanás utáni napon, hogy a Sanghajban és Sencsenben jegyzett 2879 részvényből csupán 93 forgott normálisan.

Giles Wilkes, a londoni Financial Times gazdasági napilap kolumnistája viszont tűzkeresztségnek tartja a kínai tőzsdei pánikot, amelyen minden hegemónná váló gazdasági hatalom átesett. Az itáliai városállamoktól a vezető szerepet átvevő Hollandia a tulipánhagymaláz 1637-es kipukkanásával jutott át rajta; Nagy-Britannia az államadósság konszolidálására létrehozott, a Dél-Amerikával folytatott kereskedelemre monopóliumot kapott South Sea Company nevű cég részvényeinek 1720-as összeomlásával; az USA felemelkedését övező kezdeti eufória múltát pedig az 1929-es tőzsdekrach jelezte.