szerző:
Torontáli Zoltán

Árkot tisztítani lélekölő munka, de talán ennél is rosszabb, ha olyan pozíciót kell diplomás közmunkásként betölteni, amiért a kollégák rendes fizetést kapnak. A skarlátbetűt égeti a bőrére az, aki belemegy ebbe az ördögi körbe. A közmunka rendszerének értelmetlen természete itt mutatkozik meg leginkább.

Te más jogállású vagy. Ezt mondta Verának a főnöke, amikor arról volt szó, hogy az intézmény kiemelkedően jó teljesítményt tett le az asztalra, és ezért év végén jutalom jár mindenkinek. Kivéve persze Verát, mert bár ő is ugyanolyan rendesen dolgozott, ő „közfogi”, közfoglalkoztatott, avagy közmunkás. Hiába végzi ugyanazt a munkát, amit a kollégái közalkalmazottként látnak el, hiába van velük együtt napi 8 órában és csinálja ugyanazt, mint ők, az ő munkaadója nem az intézmény, hanem a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egyik nonprofit cége. Őt oda csak kihelyezték dolgozni.

Verát természetesen nem így hívják, és az intézményt sem nevezzük meg, mert ha megtennénk, akkor Verát még a jelenleginél is sokkal rosszabb körülmények közé taszítanánk. Van neki épp elég baja így is, a fentihez hasonló megkülönböztetések miatt nap mint nap érzi magát megalázva. „Ez egy stigma, amit viselnem kell. A főnökeim mindig hivatkozhatnak arra, hogy más jogállású vagyok, ha meg akarják indokolni a döntéseiket, így csaknem azt tesznek velem, amit akarnak” – mondja.

E sajátos kirekesztettség mellett van még egy nem elhanyagolható különbség Vera és a munkatársai között. Míg Vera havonta nettó 70 ezer 859 forintot kap a munkájáért, a mellette ugyanazt dolgozók körülbelül 150-170 ezer forintot keresnek (életkortól, szakmai mutatóktól és családi állapottól függően). Vera így nagyon rosszul jár, de a költségvetés persze nem, hiszen feleannyi bérért is elvégzi azt a feladatot, amit egy közalkalmazottnak kellene.

©

Verának két diplomája van, az egyik kifejezetten kapcsolódik a mostani közmunkájához, a másik kevésbé. A kulturális szférában dolgozik, bölcsészdiplomája elvileg belépő lehetne egy „rendes” állásba is, de hiába próbálkozik, stigmája az álláspiacon is elkíséri. Helyzete azért kilátástalan, mert ebben a szférában jellemzően az állam a munkaadó, az intézményeknél pedig az álláspályázatok többsége formalitás. Nem érdemes jelentkezni rá, miután egy-két telefonnal meg lehet tudni, kire írták ki.

Másrészt az állami szereplők azért sem fognak tülekedni Veráért, mert látják, hogy közmunkásként úgy is megkaphatják őt, hogy nem kerül egy fillérjükbe sem. A bérét nem kell kigazdálkodni, hiszen az a közmunkásprogramból jön, amelyre tavaly 340 milliárdot költöttek központi forrásból. Vera a nyílt álláspiacon szintén esélytelen arra, hogy konyhai mosogatónál magasabb szintű pozíciókra pályázzon. „Két diplomája van, angol nyelvvizsgával, három gyermeket tart el a férjével együtt, és már három éve közmunkás? Hogyhogy eddig nem tudott elhelyezkedni?” – kérdezhetnék tőle az interjún, ha behívnák, de általában ismeretségi ajánlás nélkül még idáig sem jut el. Vélhetően alapból a szemetesben végzi az önéletrajza.

Vera ezért most már úgy próbálkozik, hogy a végsőkig próbálja titkolni közmunkás létét. Életrajzában inkább úgy fogalmaz, hogy három éve bizonyos projekteken dolgozik az állami intézményben. Ám így sem megy sokra.

Verát egyébként saját bevallása szerint is elég rugalmatlanná tették az évek. Elismeri, hogy tudása megkopott, hiába van nyelvvizsgája, a gyakorlatban már alig tudná hasznát venni, a tanári pálya pedig azért lenne nehéz számára, mert sosem tanított, és idővel elszaladt mellette a szakma. Beülhetne például egy ügyfélszolgálatba „rendes” bérért, de akkor valószínűleg már sosem vezetne vissza út a választott szakmájához, amelyben még így, közmunkásként is szívesebben dolgozik. Ezt az utat megpróbálja elkerülni, kitart, ameddig tud.

Már akkor is ez volt a fő motivációja, amikor a munkahelyéről „közös megegyezéssel” elbocsátották. Akkor azt gondolta, úgy boldogulhat jobban, ha megpróbál a szakmájában maradni, de ezt csak úgy tudta összehozni, hogy közmunkásnak állt. Rendes státuszt ugyanis nem adott volna neki az intézmény. Kecsegtették némi reménnyel a szabályok, ugyanis a közmunkást is fel kell venni közalkalmazottnak, ha már másfél éve egyfolytában ellátja a munkáját, ám Vera nem számított arra, hogy a valóságban ez csak elvi lehetőség. A foglalkoztatási programok ugyanis sosem tartanak egy évig, lejáratukkor pedig azt sem lehet tudni, hogy újraindulnak-e egyáltalán. Hiába dolgozik a gyakorlatban Vera három éve ugyanazon a helyen, nincs meg a másfél éves összefüggő foglalkoztatása. Már nem is számít arra, hogy meglesz.

A Munkaügyi Hivatal standja a Hungexpon
©

Amikor három éve Vera munkanélküliként megjelent a munkaügyi hivatalban, az ügyintéző ránézett a papírjaira, és csak a fejét csóválta: ilyen „túlképzett” embernek nem tud megfelelő munkát ajánlani. Ezért járta ki magának a jelenlegi állását. Amikor arról kérdezem, hogy milyen átképzési programokat ajánlottak neki, csak nevet, azt mondja, akinek két diplomája van, azt már sehova sem igyekszenek továbbképezni, ezeket a programokat arra találták ki, hogy a nyolc általánossal érkezők esélyeit javítsák. Másrészt három gyerek és napi 8 óra munka, illetve havi 70 ezer forintos fizetés mellett a mindennapi megélhetés is bűvészmutatvány, amibe egy komolyabb képzés, tanfolyam csak csodával határos módon férne bele.

Amikor azt kérdezem, hogy mennyi időt foglalkozott vele a munkaügyi hivatalban az ügyintéző, és mennyire ismeri a tényleges problémáját, akkor is csak a fejét rázza. Öt percnél több az ő sorsára sem jut, a hivatalban így is órákat kell várakozni, annyira kevés ott a humánerő.

Ám amíg az ember várakozik, érdekes társakkal találkozik, Vera is sok diplomás sorstársával futott már össze ügyintézés közben. Magyarországon jelenleg mintegy 180 ezer közfoglalkoztatott van, és a korábbi mérések azt mutatták, hogy a diplomások aránya 2-3 százalék körül mozog. Ennek alapján 3600-5400 főről lehet szó, akik egy malomban őrölnek. Vera szerint azonban ennél jóval általánosabb a probléma, mert az érettségivel rendelkezők is nagyon sok esetben hasonlóan szenvednek, másrészt tapasztalatai szerint a diplomás munkanélküliek jelenetős része eleve be sem lép a közmunkásprogramba – mert nem akar szemetet söpörni, és ezzel végleg kiesni azokból a körökből, ahol addig mozgott. Ők a hivatalos utakon kívül tengődnek, megpróbálnak alkalmi munkákból megélni, többnyire a szürkezónában mozogva, a csodára várva.