Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál
Szombathely, 2009. július 6–18.

Zene és színpad – ezt adta az idei kurzusok és koncertek gyűjtőcíméül a Filharmónia Budapest Kht. (amely néhány éve szervezi a szeminárium és a fesztivál programját). Bartók munkásságát ugyan számbelileg épp nem a színpadi művek jellemzik, ám jelentőségük és az iskola, amely ezek szellemén, alkotói mibenlétén alapul – közvetlenül vagy közvetve – meghatározó a huszadik és huszonegyedik század zenetörténetében.

Természetesen a legérdekesebb kísérlet A kékszakállú herceg várával állt kapcsolatban. Az operát idén az interpretáció teljes komplexitásában dolgozták föl: nemcsak karmestereket és/vagy énekeseket vártak a szemináriumra, hanem fiatal rendezőket is. Három kiváló mester: Eötvös Péter, Vajda Gergely és Kovalik Balázs adott impulzusokat az ifjú előadóknak ahhoz, hogy legalább megközelítsék ezt a páratlan alkotást.

Bartók Béla

Két hét alatt – bármily odaadók lehettek is a mesterek – csupán alapozásra volt mód, annak megvilágítására, hogy miért olyan sajátságosan magyar és mégis világegyetemi horizontú mű A kékszakállú herceg vára. A többrétegű foglalkozás használt a növendékeknek, ez egyértelműen megmutatkozott a záróhangversenyen, amelyen minden jelenetet más karmester vezényelt, és más énekes-páros szólaltatott meg.

Akármilyen gondos válogatás előz is meg egy ilyen kurzust, magától értetődően nem egyforma képességűek a jelentkezők, így nem is mindenki kerül közönség elé a kurzusokat záró koncerteken. A kékszakállú karmesterei is különbözőképpen feleltek meg a kihívásnak. A magyar hallgatók a zenei anyanyelv ismeretében előnyben voltak, Cser Ádám és Káli Gábor élt ezzel a plusz gazdagsággal. Elsőként „rajthoz” állni hátrányos: Alex Bülow, akinek a próbákon még elég mereven mozgott, ezt a hátrányt az előadáson szépen ledolgozta. Érdekes volt Szombathelyen is megtapasztalni a világszerte egyre erősebb tendenciát, miszerint a nők merészen ostromolják a karmesteri dobogót. Hogy lesz-e az ausztrál Simone Young utóda honfitársnője, Carolyne Watson, azt nem tudni még, de hogy határozottan tör a cél felé, annyi bizonyos. Impresszivitásban a lengyel Monika Stafaniak kelt vele és a fiúkkal versenyre. Líraibb, nőiesebb alkat, mint Watson, de mélyebb elemzőbb, és az opera egyébként sem könnyű zárójelenetét igen ihletetten oldotta meg. A dinamikai hatásokra, a poézisre is volt gondja, úgy tetszett, hogy a kurzuson szerzett ismereteket okosan szűrte át saját személyiségén.

Az énekes mezőnyt Kovács István segítette ki Kékszakállúként három Judit mellett. Cser Krisztián az Operaházban egyelőre nincs kitűzve a herceg szerepére, de jó tudni, hogy van valaki, aki vis major esetén biztonsággal bevethető. A Juditok között föltűnt egy norvég énekesnő, Sara Jonsson, és ő tűnt ki intonációs biztonságával is. A többiek – az Operalia versenyre beválogatott Kun Anna Ágnes is – sajnos a magyar hangképzés hiányosságait reprezentálták. A brüsszeli Clara Pons és a kolozsvári Szabó Emese egy-egy jelenetét engedte színpadra Kovalik Balázs, teljesítményük tapintatosan fogalmazva szerénynek mondható.

Rohmann Imre zongorakurzusának növendékei zárásképp nehéz műsort játszottak, közülük Noriko Kishida hibátlan akcentussal szólaltatta meg Bartók I. Román táncát. THReNSeMBle betűmozaik öt ifjú zeneszerzőt rejt: Bolcsó Bálintot, Gryllus Samut, Kedves Csanádot, Rubik Ernő Zoltánt és Sztojanov Georgit. Estjük a Szombathelyi Képtárban Horváth Balázs figyelmes vezényletével a kortárs kompozíciós világ minden nehézségével, manírjával együtt tartalmas és szórakoztató volt. Köszönhetően az előadóknak: Madai Zsuzsannának (fuvola), Rohmann Dittának (cselló), Bartek Zsoltnak (klarinét), Tornyai Péternek (hegedű), Szabó Ferenc Jánosnak (zongora) és Nevelő Jánosnak (ütőhangszerek).

Albert Mária

Gramofon Zenekritikai Műhely