Oroszország, mely fennen hirdette, hogy csak védelmi harcot visel, a Kárpátokban védte országának határát: diplomaták megcsinálták a háborút, és a katonák elmentek beléje; a polgárság megvédte a hadsereget, és a tábornokok haditerveit végrehajtották a közlegények. Minden nagyszerű volt elgondolásban, csak a kivitel volt kicsit körülményes. Mert hiszen - hogy a feladott tétel meritumára térjek - könnyfakasztó gránátok eddig is voltak, sőt a legtöbb gránát végeredményben könnyet fakasztott özvegyek és árvák szeméből, s ha egy törekvés végső eredményét a törekvés céljának tekintjük, nyilvánvaló, ugye, hogy a gránátipar végső célja a könnyfakasztás.

De milyen nehézkesen ment ez a mai tökéletlen eszközökkel, milyen méltatlanul a gyorsaság nagy századához: a gránát előbb letépte kezét, lábát, fejét a katonának, a katonát eltemették, zsebéből kivették a kapszlit, megnézték, hol lakik, és megírták a családnak az esetet - a kívánt könnyfakasztás így legjobb esetben négy-öt nap múlva követhette csak a gránát lecsapásátEz az új találmány lényegesen meggyorsítja az eljárást, és még csak vérbe se kerül. A gránátban sajátságos kémiai termékek vannak, melyek gázzá változva, az ellenség szemébe hatolnak - egy ilyen gránát megríkat egész regimentet: zokogni kezdenek a sturmoló rajvonalak, zokogva kiáltja a rajvezető: "hu... hu... hurrá!", szemeit törülgeti a tábornok, és sír a vezérkar. A katonák megfordulnak, hogy meghatottságukat leplezzék, és minekutána már meg vannak indulva, mennek szépen tovább, hátrafelé.

Most már kezdem hinni, hogy mégiscsak vége lesz. A háború, ultima ratio regis, végeredményben mégiscsak egy neme a meggyőző érvelésnek, ha az érvek kissé túlságosan szembeszökőek is. Erőnkről, igazunkról, jogainkról akarjuk meggyőzni ellenfeleinket, a gyilkolás és rombolás csak elkerülhetetlen és kínos bizonyíték ez érvek helyessége mellett, mindnyájan szeretnők, ha a bizonyításnak ez a primitív formája elmaradhatna. Mi szükség az én ultima ratiómra, ha elhiszik nekem, ha ki tudom mutatni, hogy képes vagyok rá?

Lám, az Úristennek nem volt szüksége arra, hogy bebizonyítsa nekünk erejét és hatalmát, s elhitesse velünk, hogy a világot el tudná pusztítani, ha akarná: ugye, soha nem támadott ránk negyvenkettesekkel, kéksavbombákkal, robbanóaknával. Ha nagyon okoskodtunk és hencegtünk, egy kis flottademonstrációt rendezett, megbökte a földet, és a hegyek kicsikét dideregtek, egy kis zuhanyt eresztettek ránk, afféle negyvennaposat, és mi csiklandósan és nevetve mondtuk: jó, jó, elhisszük, igazad van, hadd abba - mire kisütött a mosolygó szivárvány. Hát igazán azt hiszitek, hogy meg kell ölni az embert ahhoz, hogy elhiggye halandó voltát, és ki kell szúrni az egyik szemét ahhoz, hogy a másikkal meglássa erőnket?

A jövő háborúja bölcsebb lesz, és több lesz benne az emberismeret és kedély. Újabb felfedezések követik a könnyfakasztó gránátot, hallom a jövő dalát, a vidám és gúnyos melódiát. Kacagtatógránátok következnek és tüsszentőgránátok, és lesznek gránátok, amik jó illatot terjesztenek, parfümöt és friss sültek szagát, és rájövünk majd, hogy ezek a gránátok jobban gyengítik az ellenfél erejét, mint a robbanó löveg, mely elviszi az egyik lábat s esztelen dühöt és bosszúvágyat gerjeszt, s erőt ad újabb s megújabb vérbosszúra.

És eljön majd egy új Schwarcz Berchtold, aki véletlenül feltalálja az új puskaport, valami ismeretlen, új anyagot, mely szétpukkanva az ellenség feje fölött, fülébe, szájába és agyába hatol, s ott kiválasztja azt a megfelelő kémiai reagenst, amit ma képzeletnek és megértésnek nevezünk, az emberek összenéznek majd e por hatása alatt, és elnevetik magukat, s nagyot sóhajtva mondják: mit cselekedtünk mi ezeknek? Miféle fölösleges, ostoba munkára pazaroltuk szép életerőnket: megölni és elpusztítani azt, ami nélkülünk is meghal és elpusztul idővel.

KARINTHY FRIGYES

(A szerző fenti írása 1916-ban jelent meg.)