Az új tagok beilleszkedése csak akkor lesz igazán eredményes, ha az EU-nak sikerül megtalálnia a fejlődésükhöz szükséges hozzájárulás helyes mértékét - hiszen életszínvonaluk messze a közösségi átlag alatt van. Az Európai Parlament (EP) úgy véli, az EU pénzügyi forrásainak mindezt lehetővé kell tenniük. Márpedig a pillanatnyi álláspontok korántsem egységesek. A Prodi-bizottság az új tagok beillesztésére hosszas mérlegelés után 1025 milliárd eurót (az EU bruttó hazai termékének 1,26 százalékát) helyezett kilátásba a 2007-2013 közötti időszakra. A Barroso-bizottság fenn kívánja tartani ezt a javaslatot. Ugyanakkor hat ország (Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Hollandia, Svédország és Ausztria) úgy véli, legfeljebb 815 milliárd eurót (az EU-s GDP 1 százalékát) kellene szánni erre a célra. Az idén el kell dőlnie, közelíthetők-e az álláspontok. Magam rendkívül fontosnak tartom, hogy pénzügyi közösséget vállaljunk az újonnan belépettekkel. A csatlakozását követően pénzügyi segítségnek köszönheti Spanyolország is, hogy mára életszínvonala messze fölülmúlja a tíz új tagállamét. Ha úgy tetszik, mérlegre kerül a belső szolidaritás a tagállamok között. A belső szolidaritáshoz külső szolidaritásnak kell társulnia. Ez már kifejezésre jutott a több mint 150 ezer emberi életet követelő délkelet-ázsiai katasztrófa által sújtott népek megsegítésében. Az EU-nak és tagországainak az elkövetkező újjáépítésben is vezető szerepet kell vállalniuk.
Kétségtelenül érthető az említett hat ország törekvése a "költségvetési fegyelemre", és az EP is nagyon fontosnak tartja a közpénzek hatékony és eredményes felhasználását. De az ilyen jellegű megszorítások kettős kockázatot jelentenek. Egyrészt megállítják a bővítés lendületét, másrészt gátolják a közösségi politika fejlődését, más szóval az új tagok felzárkóztatását. Megelégedhet-e az EU például azzal, hogy kutatásokra csupán a GDP 1,9 százaléka jut, amikor az Egyesült Államokban 2,9, Japánban pedig 3 százalék? Az EU egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy a vállalatok áttelepítése miatt ne tudjon munkát adni a szakképzetlen munkaerőnek, ahogy azt sem, hogy a területén született és magas szakmai képzettségű tudósok az Egyesült Államokban élve szerezzenek Nobel-díjat.
Érdemes emlékeztetni, hogy a pénzügyi tervek tekintetében az EP kulcsfontosságú szerepet játszik, hisz jóváhagyása nélkül a Tanács nem hozhat döntéseket. Márpedig az EP olyan EU-t kíván megteremteni, amely képes válaszolni az említett kihívásokra.
2005 a "lisszaboni stratégia" kiértékelésének éve is. Az Európai Tanács 2000. márciusi lisszaboni ülésén határozták el, hogy 2010-re az EU a világ legversenyképesebb gazdaságává válik. Távol vagyunk még ettől, és a felelősség nagy része a tagállamokra hárul, ugyanis az e témára vonatkozó negyven irányelvből csak hetet léptettek életbe. Szerintem a "lisszaboni stratégia" nevet sürgősen meg kellene változtatni - elvégre melyik európai polgár tudja, mit is jelent ez? Adjuk neki a "versenyképesség, szociális kohézió és környezetvédelmi stratégia" nevet.
Végezetül emlékeztetni szeretnék arra, hogy decemberben Törökországgal kapcsolatban hosszú és nehéz folyamatról született döntés. Ismételten hangsúlyozom, hogy a tárgyalások megnyitása - amit az EP is támogat - nem jelenti Ankara automatikus belépését az EU-ba. Törökországnak - a tárgyalásokkal párhuzamosan - folytatnia kell, sőt fel kell gyorsítania politikai reformjait. Legyünk tudatában annak, hogy bármi legyen is az eredmény - azaz csatlakozás, vagy sem -, Törökország, az EU és a világ az év végére már nem lesz ugyanaz, mint az év elején. A mi feladatunk, hogy mindent megtegyünk a különböző civilizációk közötti szövetség megkötéséért.
JOSEP BORRELL
(A szerző az Európai Parlament elnöke)
