"Gimnazistaként még idegenvezető szerettem volna lenni. A magyarórán le is írtam egyszer, hogyan vezetném körbe a turistákat Gödöllőn, és én kaptam a legjobb osztályzatot, mert délutánra pár óra pihenőt is beiktattam" - jelzi a cunamikatasztrófa okán főszereplővé vált vöröskeresztesek 60 esztendős főtitkára, hogy a gondoskodás ösztöne a vérében van. A felvidéki ős által választott magyar nevet öröklő, néhai koronauradalmi felügyelő mezőgazdasági mérnök papa az 1945 utáni új rendszerben mindenesetre hátrányos helyzetet adott tovább, nem csoda, ha a kollégistaként hamar önállósuló, gödöllői illetőségű, ambiciózus leánynak nem sikerült azonnal a felvételi az áhított gyógyszerészkarra. A hátrányos helyzetet utóbb az akkor egyetlen ifjúsági szervezet évfolyamtitkárságával enyhíti. De hát a gyógyszerészet ennyit is megér, különösen, hogy "a horoszkópomat vizsgálva is rájöttem, épp ezt mondják megfelelő pályának azoknak a Szűz jegyűeknek, akik már-már a Mérlegbe mennek át". 1969-ben diplomázva ezért elsőre a szakma mellett dönt, marad az egyetemen tanítani, miközben biokozmetikumokat, azon belül is "a fényvédő szereket vizsgáltam, ami akkoriban úttörő munka volt", a napolajokat ugyanis még nem engedték be a patikákba. De hát nem lehet örökké a napos oldalon: 1985-ben megkeresi a párt, és az MSZMP budapesti bizottságának egészségügyi referense lesz. Aztán épp jókor hívják e hajó fedélzetéről a Magyar Vöröskereszthez, ahol hat éve ő a szervezet országos főtitkára.

A vízi sportok mellett a "híres emberek életéről szóló történelmi könyveket" kedvelő főtitkár zenei ízlése is eklektikus: "A klasszikusok és a Beatles mellett szinte valamennyi, azóta feltűnt együttest ismerem." Ez utóbbiban biztosan főként a harmadéves gyógyszerészhallgató Zsófia leánya igazítja el. Vele és bővebben bemutatni nem kívánt férjével egy lakótelepi lakásból várja, mikor szólítja a kötelesség - talán csak a velencei-tavi kis hétvégi házban lazíthat.

- Jutott-e ideje arra is, hogy személyes adománnyal is segítsen a cunami áldozatain?

- Egy szerényebb összeget már magam is befizettem a megadott számlaszámra. De úgy érzem, hogy mi, vöröskeresztesek voltaképpen a túlmunkánkkal is sokat segítünk.

- Odahaza megbeszélték, mennyi legyen az a szerényebb összeg?

- Rendes a családom, sőt a férjem annyira nagyvonalú, hogy ha ő döntene, még rajtam is túltenne az adakozásban.

- De hát ön van most a figyelem fókuszában. Azazhogy majdnem ott. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök egyhavi nettó fizetését és két, otthonról hozott takarót ajánlott fel a rászorulóknak, ám a kamerák előtt nem ön volt ezek átvevője...

- Pedig ott álltam a miniszterelnök másik oldalán, és a borítékot én kaptam. De a tévéseknek, úgy látszik, a két takaró átnyújtásának ceremóniája látványosabbnak tetszett.

- A magyar állam által felajánlott 1,2 millió dolláron is több szervezettel kell osztoznia. Hogyan viseli, hogy odalett a valamikori embersegítési monopólium?

- Lehet persze, hogy ez konkurencia, ami egyszerre jelent versenyt és együttműködést. Én egyébként rendkívül kompromisszumkész ember vagyok. A csillagok állása szerint olyannyira megbeszélek mindent mindenkivel, hogy ha fél méterről gólt rúghatnék az üres kapuba, még akkor is megtárgyalnám a körülöttem állókkal, hogy "gyerekek, mehet?!" Lehet, hogy ezzel néha már idegesítem a környezetemet, de hát ilyen vagyok.

- Az óvatosság sosem árt. Igaz, amikor a nyolcvanas évek közepén engedett az állampárt hívó szavának, már mintha süllyedő hajóra szállt volna fel.

- Már harmadik éve otthon voltam gyesen a kislányommal, amikor egyik barátom hívott. Vérbeli szakembert kerestek. Hiába mondtam, hogy nincs komoly gyakorlatom a politikai munkában, a politikai szóvirágokat nem is tudtam megtanulni. Talán a fizetés is motivált. Mert bizony szomorú volt, hogy diplomával, doktorival és nyelvvizsgákkal együtt a hónap negyedik hetében már nem tudtam, ki tudok-e jönni a fizetésemből.

- Végül csak kijött ebből és a pártból is. Hogy talált rá a Vöröskeresztre? Vagy az önre?

- Egyebek között az egyik feladatom volt a Vöröskereszt felügyelete, jártam a fővárosi szervezet rendezvényeire, így hívott a távozó budapesti titkár, akinek azután az örökébe léptem. És azonnal éreztem, itt találtam meg a helyem. Én ugyanis egyfolytában törődtem másokkal. Egyszer az egyik kolléganőm viccesen meg is jegyezte: "Éva, olyan vagy, mint egy szamaritánus." Igaz, nem dicséretként, hanem mert már az idegeire mentem.

- Igazán nem óhajtunk udvarolni, de kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy fölöttébb csinos. A kérdés ennek fényében még inkább helyénvaló: miért várt közel 38 éves koráig a házassággal, a gyerekkel?

- Mert nehezen viselem a kötöttségeket. És elég önálló volt az életvitelem már 20 éves koromtól, amikor kikerültem a családi házból, és kollégiumban éltem.

- Egy fontos kötöttsége viszont még ma is van. Hiszen bár munkahelyén ön az operatív főnök, volt is, van is egy afféle reprezentáló, emblematikus díszfőnöke. Decemberben Habsburg György úr lett az új elnök. Ön hozta főnökének, magának?

- A Fejér megyei önkéntesek javasolták. Most ő a munkáltatóm. Ugyanakkor csak az országos vezetőség egyetértésével dönthet a sorsomról.

- Ő mindenképp sajtóképesebb név, mint az elődjéé, akiről vajmi keveset tudott a közvélemény. Ez azért némileg elhomályosíthatja önt...

- Ez nem foglalkoztat. Amikor meghívnak szerepelni, akkor sem arra gondolok, hogy én, Morzsányi Éva indulok szerepelni, hanem hogy én a Vöröskeresztet képviselem. Ezt néha még túlzásba is viszem. Olykor valóban nem ártana a munkát különválasztani saját lényemtől, valahogy úgy, hogy eddig én vagyok, innentől pedig ez már a munka.

- És hogyan honorálják a dolog munkarészét?

- A 4 milliárd forintot meghaladó költségvetés durván egynegyedét fordítjuk a működésre. Ebből az én nettóm havi 270 ezer forint. De nincs semmi plusz.

- Villamosbérlet sem?

- Gépkocsihasználat. És legfeljebb a 13. havi bér. Ha ki tudjuk gazdálkodni.

- Bízzunk ebben. Egyébként csak személytelenül segít? Vannak személyes pártfogoltjai?

- Van néhány szegény, de bevallom, hogy velük kapcsolatban erős dilemma él bennem. Úgy érzem, aki nem képes önmagán segíteni, azon más sem tud.

- Ennek fényében miképpen reagál, ha szolgálati kocsijának ablakához odalép valaki egy Fedél Nélkül újsággal a kezében? Másfelé néz, vagy már tekeri is le az ablakot?

- Az én útvonalamon sokáig egy terhes anyuka ácsorgott az út mentén, neki néha adtam pár forintot. Van, hogy most is adok, bár mostanában már minden sarkon áll valaki. Én pedig nem szeretem szórni a pénzt, csak azért, mert ott az utcasarkon egy koldus. Nagyon megnézem, mire költök.

LINDNER ANDRÁS - HORVÁTH ZOLTÁN