"Ösztönünk azt súgja, hogy a minisztertanácsi határozat mögött valami suskus húzódik meg, (...) a rendőri feltérképezés suskusa" - figyelmeztette magyarországi hallgatóságát 1954 januárjában Mikes Imre, közismertebb nevén Gallicus. A müncheni Szabad Európa Rádió Reflektor című műsorának - az épülő szocializmust rendszerint prédikátori fejhangon a pokolba kívánó - kommentátora (HVG, 2000. február 5.) alighanem fején találta a szöget. A frissiben megjelent minisztertanácsi rendelet "a személyi adatok hiteles igazolásának" megkönnyítésével indokolta ugyan a "valamennyi tizenhatodik évét betöltött magyar állampolgár személyi igazolvánnyal való ellátását", ám a közigazgatás korszerűsítése és a bürokráciaellenesség jegyében fogant intézkedést jórészt belügyi szempontok vezették. Gallicus (kinek kommentárjait az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tára őrizte meg az utókor számára) persze nem ismerhette azt a mindössze húsz példányban sokszorosított, "szigorúan bizalmas" előterjesztést, melyet a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) operatív vezetősége, a Rákosi Mátyás irányította 11 tagú titkárság még 1952. november 5-én tárgyalt meg. Ebből a Magyar Országos Levéltárban őrzött s mind ez idáig publikálatlan dokumentumból kiviláglik, hogy a kezdettől "szig" rövidítéssel jelölt okmány rendszeresítésének igazi célja: "pontosabbá tenni a lakosságról vezetett nyilvántartásokat, (...) megkönnyíteni az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) és a Rendőrség munkáját az imperialista ügynökök és az osztályellenség s általában a politikai és gazdasági bűnözők ellen".

Ugyanezen előterjesztésben olvasható az is, hogy a szig kiadásával egyidejűleg belügyi irattározással "minden lakosról (...) személyi lapot kell kiállítani s ezen feltüntetni az illető felszabadulás előtti foglalkozását, vagyoni helyzetét, letöltött és függőben lévő büntetéseit, annak idejét és okát".

Figyelemre méltó, hogy a titkárság még a Rákosi-diktatúra tobzódásának csúcsesztendejében, 1952-ben is némi önmérsékletet parancsolt a belügyi vezetőkre. Bár úgy határozott, hogy "még egyszer meg kell vizsgálni a szovjet tapasztalatokat", arra intette a hatóságot, hogy "a személyi igazolványok kiadása minél kisebb zaklatással járjon", ezért a személyi lapok rubrikáit "az évek során kell majd kibővíteni azokkal a kérdésekkel, melyeket a javaslatban már most felvetettek (apja foglalkozása, kulák-e vagy sem stb...)". A végrehajtásra eredetileg egy esztendőt szántak, de a határidőt nyolc hónap múltán módosítani kellett, s a "fokozott ütemű munkálatoknak" végül csak 1955 májusában értek a végére. Egy 1955. június 17-ei, Pőcze Lajos akkori belügyminiszter-helyettes szignálta jelentésből - amely csupán néhány hete látott napvilágot A Belügyminisztérium Kollégiumának ülései című dokumentumkötetben - tudható, hogy az 1954 februárja és 1955 májusa között végrehajtott nagy akció során 9 316 213 főt vettek nyilvántartásba (jószerével Magyarország teljes lakosságát), és közülük a felnőtt korúaknak 6 756 244 személyi igazolványt osztottak ki. Ekkor már csak 40-45 ezer személy ("jelentős részben kóbor cigány") azonosítása volt hátra. Ezt az elmaradást - amint egy későbbi, 1967-ben készült összefoglalóból tudható - a szervek néhány hónap alatt pótolták, s a "kóborlók, munkakerülők", illetve az "adataikat igazolni nem tudók" már első látásra megkülönböztethető - BZ betűjelű - igazolványt kaptak.

A belügyminiszter-helyettesi jelentésből nem maradhatott ki az akkor horribilisnak számító - az ország 1955-ös kulturális költségvetésének majdnem egyharmadát kitevő - 83,5 millió forintos "beruházás" rendvédelmi hozadékának részletes taglalása sem. Eszerint a közigazgatási rendteremtés időszakában 4 millió 700 ezer állampolgár szerezte be a hiányzó anyakönyvi kivonatokat. Az eljárás során 27 ezren, akik a második világháború utáni időszakban kerültek a trianoni Magyarországra, az előírt procedúráknak eleget téve "rendezték" tisztázatlan állampolgársági helyzetüket. 12 ezren pedig egyértelműsítették családjogi viszonyaikat (például "törvényesítették törvénytelen együttélésüket", vagyis házasságot kötöttek, illetve a nevükre íratták vagy örökbe fogadták a zabinak minősülő, gyakorta persze vér szerinti gyermeküket). Pőcze vezérőrnagy azzal is elbüszkélkedett, hogy a hatóságok "több ezer, az eddigi nyilvántartásokban nem szereplő hadkötelest is felfedtek". Arról már nem is szólva, hogy az "osztályidegen és szokásos bűnözők" személyi igazolványaiba tett bejegyzésekkel sikerült elérni, hogy "még ideiglenes lakosként sem tartózkodhatnak" a fővárosban. Ha mégis, a mind rendszeresebbé váló igazoltató razziákkal kiszűrhetőkké váltak. S hogy a diktatúra szorításán lazító Nagy Imre-kormány mérsékletet tanúsító gyakorlata 1955 közepére ismét zárójelbe került, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy június első két hetében ugrásszerűen nőtt a nyilvános szórakozóhelyeken, de még az utcákon is az igazoltatások száma. Ezek során több mint 5 ezer főt elő is állítottak, a frissen felfektetett központi nyilvántartás munkatársai pedig "naponta 1100-1200 hatósági adatmegkeresésre" válaszoltak, s átlag 130 személy fényképmásolatát bocsátották az ilyen-olyan ügyekben kutakodó belügyi szervek rendelkezésére.

Váteszinek bizonyult tehát Gallicus fentebb idézett kommentárja, ugyanakkor az ez idáig feldolgozatlan levéltári dokumentumokban számtalan, olykor megmosolyogtató részletre is rábukkanhat az utókori kutató. Egy 1953. februári iratból tudható például, hogy a magyar pártvezetők késésben érezték magukat, mivel okmányügyileg "Csehszlovákiában már ellátták a lakosságot, Lengyelországban és Romániában pedig folyamatban van ez a munka". Ezért aztán rögvest tanulmányútra küldték az illetékes miniszterhelyettest, s egy 1954 májusában kelt belügyminisztériumi kollégiumi jegyzőkönyv bizonysága szerint e testület ülésein rendre megjelent a szovjet főtanácsadó, bizonyos - kizárólag keresztnév nélkül emlegetett - Jemeljanov elvtárs.

Tőle származhatott az "a szovjet tapasztalatok" alapján született javaslat is, melyet a titkárság ugyancsak akkoriban vitatott meg - "Vezető párt- és állami funkciókban lévő elvtársak személyi igazolvánnyal való ellátása" címen. Abban még mindenki egyetértett, hogy a nevezetteknek "csak egy fényképet kell elkészíttetniük", hiszen "törzslapjaikat nem látjuk el fényképpel", valamint hogy "a szükséges adatokat" tőlük el lehet fogadni "bemondás alapján" is, ám arról, hogy az egyenlők közötti egyenlőbbek közé kik tartozzanak, már megoszlottak a vélemények.

Az eredeti előterjesztés szerint a "vezető elvtársak" sorába értelemszerűen tartoztak bele az MDP politikai bizottságának (pb) tagjai és póttagjai, a központi vezetőség (kv) titkárai, s a legfelső állami vezetők, ám Rákosit felbosszantotta, hogy az 1953-ban előbb Nagy Imréhez át-, majd hozzá visszatáncoló s a titkársági előterjesztésekért 1954 elején felelős Farkas Mihály az elitbe emelte a pártközpont osztályvezetőit, miközben a kv tagjait és póttagjait kifelejtette.

"Őket is bele kell venni" - olvasható az előterjesztésen a főtitkár széljegyzete, melyből nyomban határozat született, ugyanúgy, mint ahogy a következő titkársági összejövetelen arról is, hogy a pb tagjait "külön, a BM által kijelölt fényképész fényképezze le, a központi apparátus dolgozóit pedig a Szabad Nép fényképészei közül erre kijelölt fotós a központi székházban".

S ha a párt főtitkára a vezetők meghatározásánál nagyvonalúnak mutatkozott is, a személyi igazolványok színével kapcsolatban merevebb álláspontot képviselt. 1953 novemberében, az utolsó utáni pillanatban felülbírálta az ÁVH vezérőrnagy Piros László (a későbbi belügyminiszter) javaslatát, aki a maga részéről valamiért a piros színt tartotta volna "célszerűnek". Rákosi ugyanis a kissé későn felmerült ellenérvnek helyt adva el akarta kerülni, hogy az egyébként jóval nagyobb személyi igazolványt bárki összetéveszthesse a párttagkönyvvel.

Arra viszont máig nincs kielégítő magyarázat, hogy egy egész országot megmozgató, érintő kérdésről a tömegkommunikációban szinte alig esett szó. Az MDP napilapjában, a Szabad Népben például az akció másfél esztendeje alatt egyetlen híradás, népszerűsítő riport sem jelent meg. Holott a már említett, 1952 novemberében elfogadott irányelvekben megfogalmazódott: "a kiosztást a lakosság széles tömegei között alapos politikai munkával kell előkészíteni", s hogy ennek során legfőképp azt kell hangsúlyozni, hogy "a személyi igazolvány a nép államához való tartozás kifejezője".

MURÁNYI GÁBOR