"Képzeld, annyit fénymásolhatsz, amennyit akarsz!" - ez volt az első és legfontosabb közlendője 1982 őszén Csalog Zsolt író-szociológusnak, amikor ösztöndíjastársa, Kenedi János is megérkezett New Yorkba. A szabadság városaként emlegetett metropolisban a sosem látott felhőkarcolóknál, a Harlemnél vagy a Modern Művészetek Múzeumának kincseinél is izgalmasabb felfedezést jelentett a lelkesedésre korántsem hajlamos Csalog számára, hogy a New York Egyetem folyosórengetegének számos szegletében ott álltak a xeroxgépek, és azokat szabadon, legfeljebb néhány cent bedobása ellenében használhatta.

Ugyanekkor Magyarországon a halandó állampolgár hivatalosan mindössze nyolc-tíz fénymásolónak juthatott a közelébe, az országos könyvtárak valamelyikében. Azokban azonban számos előírás kötötte gúzsba a használókat. Szigorú feltétel volt, hogy a maguk korában is matuzsáleminek számító, lassú gépeken kizárólag a könyvtári állományban szereplő kiadványokról készülhetett kópia, természetesen az előtte lefolytatott tüzetes - tartalmi - vizsgálódás után. Volt olyan megkötés is, hogy alkalmanként legfeljebb tíz oldal rendelhető meg, ennél nagyobb tételhez a könyvtár főigazgatójának írásbeli engedélye szükségeltetett. A xeroxgépeknek külön kezelőjük volt: csak ő készíthette el a másolatokat az engedélyezett oldalakról, s feladatköréhez, mint az sokszor bebizonyosodott, a tartalmi szuperkontrollálás is hozzátartozott.

A fénymásolás - egyébiránt korántsem feldolgozott - magyarországi históriájában az 1985-ös év jelentette a fordulópontot, amikor a Soros Alapítvány - amelyhez a politikai vezetés közreműködő, de még inkább ellenőrző funkcióval társította hozzá a Magyar Tudományos Akadémiát - elindította a tudományos, közművelődési és felsőoktatási intézmények "korszerű eszközökkel", vagyis fénymásolókkal való ellátásának programját. Abban az esztendőben - a pályázatra jelentkező 376-ból - 113 intézmény írhatta ki: "Ezen fénymásoló beszerzését az MTA-Soros Alapítvány támogatása tette lehetővé." A megfogalmazás nehézkességét az okozta, hogy az alapítvány a Nagy-Britanniában nagykereskedelmi áron beszerzett gyorsmásolókat, kevés kivételtől eltekintve, nem ajándékozta oda a pályázóknak; azokat - igaz, igen kedvező áron - meg kellett, s ami a legfontosabb, meg is lehetett vásárolni. Addig ugyanis ilyen beszerzésre csak igen korlátozottan nyílt lehetőség. Mint az Nové Béla Tény/Soros című alapítványtörténeti krónikájából tudható: két évvel korábban, amikor a Parlamenti Könyvtár legendás főigazgatója, Vályi Gábor miniszterelnökségig nyúló kapcsolatain keresztül kijárta, hogy a nagyobb könyvtárak - annak fejében, hogy komolyabb zúgolódás nélkül tudomásul vették nyugati könyvtári beszerzési keretük radikális csökkentését - egy-egy valóban modern masinával gazdagodjanak, magas rangú belügyi tisztek azonmód tiszteletüket tették szobájában, és figyelmeztették a másológépek "állambiztonsági kockázataira".

Nehéz lenne eldönteni, hogy a fénymásoló hasznosíthatósága, avagy tiltott gyümölcs volta jelentett-e nagyobb csáberőt, az viszont tény, hogy az 1980-as évek közepétől a xerox lett a legáhítottabb irodai masina. Miközben a Soros évről évre 100-120 darabbal növelte a magyarországi gépparkot, a kedvezményezettségből kimaradtak más úton, az exportra államilag feljogosított Műszer- és Irodagépértékesítő Vállalaton keresztül rendelték meg azokat, gyakran dupla áron.

A xerox térhódítása nyomán 1984-ben minisztertanácsi rendelet szögezte le, hogy "a fénymásoló gép is sokszorosítógép", tehát arra is vonatkoznak mindazok a paragrafusok, amelyek például a nyomdagépek vagy a stencilek gyártását, forgalmazását, beszerezhetőségét, mi több, még a javíthatóságát is szabályozták. Az egyébiránt csak 1991 szeptemberében hatálytalanított (bár már évekkel korábban sem érvényesített) rendelet legfontosabb kitételének mégis az számított, hogy a sokszorosítógépek "biztonságos tárolásáért, rendeltetésszerű használatáért, a bejelentési és nyilvántartási kötelezettség teljesítéséért" a jogi személyként meghatározható cég vezetője felel, az előírások betartását pedig a rendőrség jogosult ellenőrizni.

A fénymásolók számának növekedésével párhuzamosan azonban a belügyi ellenőrzés hatékonysága is csökkent. Erre igen jellemző az a dokumentumegyüttes, amelyet az ezekben a hetekben éppen a megszűnés rémével szembenéző, nemzetközileg magasan jegyzett művészeti kutatóhely, az Artpool bocsátott a HVG rendelkezésére. Történt pedig, hogy 1983 márciusában "megbízhatónak" minősített ügynöki jelzés érkezett a III/III-hoz arról, hogy a Festő néven nyilvántartott, "ellenzéki beállítottságú" Galántai György - akit az állambiztonság az 1970-es évek végén a balatonboglári kápolnatárlatok megszervezéséért lehetetlenített el (HVG, 2005. március 19.) - új vállalkozásba kezdett. AL - vagyis: Aktuális Levél - címmel szamizdat folyóiratot indított, az addig megjelent két szám több száz példányának előállításában pedig az Országos Vezetőképző Központ nyomdájának két munkatársa, Szilágyi Lászlóné és Hudák János segített neki. Úgy tűnik, az AL volt az első olyan szamizdat, amely fénymásoló gép segítségével készült, nem csodálható hát, hogy a belügyérek nagyszabású - titkos házkutatással, operatív figyeléssel és "technikai rendszabállyal" (vagyis telefon- és helyiséglehallgatással) megspékelt - nyomozást indítottak. A vehemenciához az említetten túl vélhetően az AL első számának címlapján szereplő, akkoriban igencsak meghökkentő mondat - "mindent el kell mondani" - is hozzájárult. A lap 11 szám után, 1985-ben szűnt meg, nem utolsósorban azért, mert Galántai fénymásolási lehetőségei beszűkültek, a hivatalos útra terelt xeroxgépbeszerzést pedig az állambiztonságiaknak sajátos kerülő utakon sikerült blokkolniuk.

1985. március 14-én Galántai azzal a kéréssel fordult a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának képzőművészeti szakosztály-igazgatójához, Borbély Károlyhoz, "egyéni elbírálás" alapján tegye lehetővé, hogy a külföldről neki ajándékként érkező Canon PC 25 típusú fénymásolót kedvezményesen vámkezeljék, mert a másoló segítené képgrafikai munkáját. Kérelmében Galántai arra is hivatkozott, hogy az 1984-es szabályozás szerint kis teljesítményű fénymásoló gép használatára a szövetkezeti szakcsoport, gazdasági munkaközösség mellett "magánszemély is jogosult". A kérelem híre - ugyancsak "megbízható forrásból" - néhány nap alatt eljutott a III/III illetékeséhez, Szabó Tibor századoshoz, aki azt a javaslatot fogalmazta meg feletteseinek, hogy a BM "az szt-tiszt elvtárs útján akadályozza meg" az igazolás kiadását. Az ezt követő, hónapokig tartó, hivatalról hivatalra mutogató bürokratikus levelezés végeredménye az Ipari Minisztérium jogi osztályának vezetője, Schmidt Péter kézjegyét viselő levél, amely közölte a kérelmező címzettel, hogy a szóban forgó masina valójában nem fénymásoló, hanem "elektrosztatikus elven működő gyorsmásoló", "ilyen gép használata pedig magánszemélyeknek nem engedélyezhető".

A szabadságvesztéssel és eszközelkobzással is fenyegetett bűncselekmény elkövetője az 1980-as évtized elején már "csak" azért nem tudott elhelyezkedni könyvtárosként, mert még a gondosan őrzött xeroxgépektől is távol akarták tartani - mint azt az ellenzéki mozgalom egyik aktivistája, Hodosán Róza a Szamizdat történetek című, tavaly megjelent memoárkötetében megírta. 1987-re viszont a fénymásolási viszontagságok már anekdotákká szelídültek. E sorok írójával történt meg, hogy néhány napra kölcsönkapta a Chicagóban megjelent Koestler-emlékkönyvet. Akkortájt már a Lapkiadó Vállalat székházában, a Lenin (ma: Erzsébet) körút és a Dohány utca sarkán álló New York-palota lépcsőházának vastag fémráccsal elzárt kuckójában is volt egy fénymásoló. Használatához egy füzetbe kellett beírni a másoltató nevét, a dokumentum címét és oldalszámát, ám az is köztudott volt, hogy egy-egy üveg borért, konyakért nem hivatalosan is lehet másoltatni. Ilyen összekacsintással készült el az emlékkönyv xeroxa is - majd egyetlen nappal később a Lapkiadó vezérigazgatója, Siklósi Norbert az ebédlőben barátságosan megveregette a "megrendelő" vállát: "Miért nem nekem szólsz, ha fénymásolásra van szükséged?"

MURÁNYI GÁBOR