Mit talált fel Puskás Tivadar? A legtöbb hazai kézikönyv, kvízjáték és honlap szerint a kontinensen negyedikként, 1881-ben Budapesten működésbe lépett telefonközpontot. Néhány technikatörténeti szakkönyv ennél óvatosabb: kerülik a feltalálás kifejezést, és általában annyit közölnek, hogy Puskás Thomas Alva Edison amerikai műhelyében a telefonközpont műszaki megoldásán dolgozott, majd Párizsban az ő vezetésével építették fel az ottani telefonközpontot. Végül vannak, akik még ezeket sem látva bizonyítva inkább tapintatosan kerülik Puskás szerepének kényes kérdését - ahogy az idei évfordulós budapesti és pécsi telefontörténeti kiállítások rendezői is tették.

Pedig "a telefonközpontot - bármilyen sajátosan hangozzék is - nem kellett feltalálni, mert az már a telefon feltalálása előtt ismeretes volt. Az elektromosság által továbbított hírközlés »központosítására« az első szabadalmat F. M. A. Dumont francia mérnök kapta 1850-ben" - olvasható Vajda Pál technikatörténész bő harminc éve megjelent tanulmányában. De ha egyszer a távíró és a telefonközpont elve hasonló volt, mit tett az ügyben Puskás? A jelenlegi kutatások alapján úgy tűnik, nem sokat, mivel a New York mellett működő The Edison Papers archívumban sem honfitársunk telefonközpont-ötletének nincs nyoma, sem annak, hogy Edisonnál tervezőként dolgozott és fizetést kapott volna. De nevezettek kiterjedt levelezésében sem utal erre semmi, sőt magától Puskástól sem maradt fenn olyan dokumentum, melyben magát a telefonközpont feltalálójának állította volna, ahogy ezt a különben lelkes nekrológok sem említették 1893-ban. Ami dokumentált tény, az az, hogy Puskás Tivadar elsősorban a fonográf, valamint más Edison-találmányok terjesztésével foglalkozott Párizsban.

A telefonközpont-legenda születése feltételezhetően Edisonnak köszönhető, aki 1911-es európai útja során egy másik korábbi magyar munkatársa, Fodor István villamosmérnök - akkor már a budapesti Általános Villamossági Rt. vezérigazgatója - hívására ellátogatott Magyarországra. Az esetről utóbb Edison-életrajza előszavában beszámoló Fodor idézte az amerikai feltaláló szavait, miszerint harmincnégy évvel korábban Puskás hívta fel a figyelmét a telefon jelentőségére azzal, hogy "olyan központot tervezett, melybe tetszés szerinti számú telefon-előfizető kapcsolható be". Ugyanezen látogatás alkalmával Edison egy portréja dedikációjában Puskás sógornőjének írásba adta: Puskás Tivadar "volt az első a világon, aki a telefonközpont ötletét felvetette". A feltalálást és tervezést ezúttal Edison sem említette, és bár nem lehet kizárni, hogy Puskás (is) felvetette a központ ötletét, valamint voltak elgondolásai a megvalósításhoz, valószínűbbnek tűnik, hogy mindez az eltelt harmincöt év és az udvariasság számlájára írandó. Elvégre Edison - London, Párizs, Berlin, Hamburg, Bécs és sok más város végiglátogatása után - azt is készséggel írásba adta, hogy Budapest "a legszebb és legprogresszívebb város, melyet Európában láttam".

A székely származású Puskás Tivadar életéről amúgy is rengeteg szájhagyományozott történet maradt fenn, de annál kevesebb írott dokumentum. Ő maga sem szeretett írni: még némely szerződését sem rögzítette papíron. Pedig lett volna mit, hiszen - mint az életéről szóló legkimerítőbb feldolgozásból, Pap János 1960-as művéből tudható - a feltaláló-vállalkozó rengeteg gazdasági-technikai kezdeményezésben vett részt. Foglalkozott egyebek mellett aranybányászattal, olajkutatással, épített távíróhálózatot és telefonközpontot, megalapította Közép-Európa első utazási irodáját, de végzett kísérleteket elektromos léghajóval és villanyautóval, valamint szabadalmaztatott egy eljárást a víz alatti robbantásra. Élete végén mégis úszott az adósságban, amihez Pap szerint hozzájárult, hogy Puskás saját költségén építtette ki testvérével, majd fejlesztette tovább az akkor még nem túl jövedelmező budapesti telefonhálózatot.

Mégsem kell irigykedni az amerikaiakra, hogy nekik legalább a telefónia területén van egy minden gyanú felett álló feltalálójuk, Alexander Graham Bell. A telefon históriája ugyanis még a központénál is zavarosabb. Az alapötlet - hogy egy hangtól rezgő membrán által keltett elektromos jelek a vezeték végén egy másik membránt rezegtetve ismét hanggá alakulnak - legkésőbb 1854-ben, 22 évvel Bell első telefonhívása előtt megszületett: ekkor írta le azt egy francia távírdász, Charles Bourseul. Erről azonban nem tudott a német Johann Philipp Reis autodidakta természettudós, aki hat évvel később az első telefonnak elnevezett készülékkel száz méterre továbbította a hangot. A produkció akkor teljes érdektelenségbe fulladt, amit sokan a feltaláló alacsony társadalmi állásával magyaráztak - egyszerű középiskolai tanár volt -, mások pedig hozzáteszik: kétséges, hogy a választott mikrofonkonstrukció alkalmassá tette volna a készüléket a beszéd érthető átvitelére. Mindenesetre a németek közül sokan őt tartják a távbeszélő feltalálójának, hiszen 1872-ben egy amerikai professzor felfigyelt az ötletre, és New Yorkban bemutatta Reis készülékét, ami - hangoztatják - kiindulópontjává válhatott a későbbi találmányoknak.

Az erről folytatott végeláthatatlan vitába 2001 szeptemberében nem kisebb fórum, mint a washingtoni képviselőház szólt bele, ünnepélyes határozatban jelentve ki, hogy a telefon feltalálója nem Bell, hanem Antonio Meucci. Indoklásuk szerint a firenzei származású, Kubába kivándorolt színházi technikus már Bourseul tanulmánya előtt használható telefont alkotott, majd az Egyesült Államokba áttelepülve 1860-ban be is mutatta az amerikai olasz sajtónak Reisénél jobb, és attól teljesen függetlenül alkotott készülékét. Megnézték, megírták - és elfelejtették. Meucci balszerencse-sorozata azonban tovább folytatódott, ugyanis 1871-ben csak arra volt pénze, hogy pár évre levédesse az ötletet, és azt tervezte, a szabadalom lejárta előtt társul a Western Union távíróvállalattal. Még a teljes dokumentációt is átadta a vállalatnak, ám annak illetékesei mindegyre türelemre intették és elküldték az angolul gyengén tudó, félszeg feltalálót, két év elteltével pedig közölték vele, hogy mindent elvesztettek.

Az "eltűnt" prototípust - a fent említett, korábbi kutatásokra támaszkodó képviselőházi határozat szerint - ugyanazon laboratóriumban őrizték, ahol a logopédus végzettségű Bell kísérletezgetett, majd - Meucci szabadalmának lejárta után - 1876-ban saját szabadalmat szerzett, és hatalmas feltűnést keltve bemutatta a telefont a philadelphiai világkiállításon. Meucci még megérte, hogy az amerikai kormány 1887-ben kezdeményezte a szabadalmi döntés felülvizsgálatát, de az eljárás közben meghalt. Utólagos rehabilitációját pár éve másokkal együtt az olasz származású Rudolph Giuliani akkoriNew York-i polgármester kezdeményezte. Amire viszont a kanadai törvényhozás tagjai 2002 júniusában szintén egyhangú határozatban álltak ki a sajátjuknak tekintett Bell elsősége mellett (Bell Skóciából Kanadán keresztül vándorolt be Amerikába, később a nyarakat Kanadában töltötte, ott is van eltemetve).

De a téves kapcsolások sorának még koránt sincs vége. Bár a Meucci-Bell-féle telefon Reisénél jobb mikrofont alkalmazott, a távbeszélő igazi használhatóságához a szénmikrofonra volt szükség, melynek kiötlését a hagyomány Edison nevéhez kapcsolja. Ő is készített ugyan ilyet, nagyjából egy időben (1877-ben) a Németországból bevándorolt, eredetileg textilmunkásból lett feltalálóval, Emile Berlinerrel, ám nemcsak a megoldás sikerességével, hanem a szabadalmaztatással is lemaradt. Berliner utóbb azzal is borsot tört Edison orra alá, hogy feltalálta a gramofont, a hangreprodukálásnak az Edison-féle fonográfnál sikeresebb eszközét.

Ráadásul e kacifántos történet nem is egyedülálló, hiszen a legtöbb találmány nem, vagy nem elsősorban attól ered, akihez az ismeretterjesztők közmegegyezése kapcsolja. Az is gyakori, hogy nincs ilyen közmegegyezés, és a különböző országok kézikönyvei mást neveznek meg feltalálónak: mindegyik egy-egy honfitársat. A jelenséget technikatörténeti szakértők azzal magyarázzák, hogy a 19. század második felének technikalázban égő Európája hemzsegett a hivatásos és önjelölt feltalálóktól. Ugyanazzal a gondolattal közel egy időben többen kezdtek foglalkozni, és a párhuzamosságok miatt sokszor nem a valós érdemek döntöttek a végső dicsőségről (lásd Gyufafeltaláló á la carte című írásunkat).

Ugyanakkor mindezek ellenére előfordult, hogy valaki valóban egyedül találta fel azt, amit neki tulajdonítottak: éspedig éppen Puskás Tivadar, aki egy általa 1892-ben szabadalmaztatott újítással lehetővé tette, hogy egy központból telefonon egy időben sokfelé juttassanak el információt. A következő évben beinduló Telefonhírmondó - mely tíz kiló cukor árának megfelelő éves előfizetésért szolgáltatott híreket, nyelvleckéket, kulturális műsorokat és színházi közvetítéseket a rádióval párhuzamosan 1939-ig - az elektronikus újságírás első fecskéjeként a rádió és az internet előfutárának is tekinthető. Ez tényleg Puskás eredeti találmánya - legalábbis mai ismereteink szerint.

LŐRINC LÁSZLÓ